Henry Kissinger alighanem a 20. század legismertebb történésze, akit diplomataként egyesek csodálnak, mások gyűlölnek. 1973-as kitüntetése a Nobel-békedíjjal a vietnámi háború lezárásáért óriási vitát váltott ki, de az tagadhatatlan, hogy a nyitással a kommunista Kína felé ő vezényelte le az Amerikai Egyesült Államok külpolitikájának kopernikuszi fordulatát, és hogy bármit is mond, máig odafigyelnek rá.
Amikor Kissingert Richard Nixon az 1968-as elnökké választása után meghívta kampány-főhadiszállására, a New York-i Pierre luxushotelbe, aligha hitte, hogy megváltozik az élete. Ki gondolta volna, hogy a keleti parti „tojásfejű” értelmiségiekkel szemben gyanakvó, bulldogtermészetű konzervatív politikus épp azt a 45 éves harvardi professzort kéri fel nemzetbiztonsági főtanácsadójának, aki pártbeli ellenfele, az elnökjelöltséggel háromszor is sikertelenül próbálkozó Nelson Rockefeller külpolitikai programjáért felelt. Pedig az ismerkedő beszélgetés után egy héttel csöngött Kissinger telefonja, és már arra a kérdésre kellett válaszolnia, hogy elfogadja-e a felkínált nemzetbiztonsági főtanácsadói pozíciót.
A nemzetbiztonsági főtanácsadói poszt legkevesebb egy árnyékkülügyminiszterséggel ér fel, hiszen az elnök legfontosabb bizalmasáról van szó, aki a külügyminisztériumi, a védelmi minisztériumi, a hírszerzési és katonai hírszerzési jelentések és összefoglalók alapján reggelente összegez a Fehér Házban az elnöknek a közeli és távoli nemzetbiztonsági kihívásokról, valamint tanácsokat ad azok kezelésére, ahogy azt Békés Rezső bemutatja a Kissinger és Brzezinski című 1980-as könyvében. Ezek a javaslatok sokszor különböznek a külügyminiszterétől, mert nem egyszer előfordult – leginkább a Carter-elnökség idején (1977–1981), Zbigniew Brzezinski és Cyrus Vance rivalizálásakor –, hogy a nemzetbiztonsági főtanácsadó egy „héja”, míg a külügyminiszter egy békülékenyebb politikát képviselő „galamb”.
A második Clinton-elnökség (1997–2001) külügyminisztere, Madeleine Albright szerint csak egyszer fordult elő, hogy a nemzetbiztonsági főtanácsadó és a külügyminiszter tökéletesen együtt tudott működni: amikor 1973 és 1975 között mindkét tisztséget Kissinger töltötte be. Bevándorló ennél magasabbra nem juthat az Egyesült Államokban.
Heinz Kissingerből „Doktor Strangelove”
Hősünk (vagy antihősünk) Heinz Alfred Kissingerként született a bajországi Fürthben, 1923. május 27-én, apja, Louis Kissinger középiskolai tanár volt, aki 95 évesen hunyt el, édesanyja, Paula 97 évet élt, és ugyanennyi idősen hunyt el öccse, Walter Kissinger is – vagyis az életelixír-kutatók figyelmébe bátran ajánlható a Kissinger-gének tanulmányozása. A zsidó család nem sokkal az 1938. november 9–10-i „kristályéjszaka”, az addigi legnagyobb antiszemita pogromsorozat előtt hagyta el a náci Németországot. Bár Henry Kissinger csak kamasz volt ekkor, és mindvégig igyekezett kisebbíteni az üldöztetés traumáját, a gyengének bizonyuló, liberális weimari demokrácia összeomlása élete egyik meghatározó tapasztalatának bizonyult a „kissingerológusok” szerint.
Az Egyesült Államokban kezdetben könyvelőnek készült, és semmi jel nem mutatott a későbbi karrierjére. 1943-tól önkéntesként szolgált az amerikai hadseregben, saját bevallása szerint ekkor vált igazán amerikaivá (bár a németes akcentusát máig nem vetkőzte le), továbbá a 84. gyalogos hadosztály tagjaként – amellyel együtt részt vett A halál 50 órája című 1965-ös filmmel nevezetessé lett ardenneki ütközetben – találkozott az ott szolgáló, szintén emigráns politikai tudóssal és későbbi Pentagon-tanácsadóval, Fritz G. A. Kraemerrel, aki az első mestere és mentora lett. A segítségével előbb tábori tolmáccsá, majd kémelhárító tisztté avanzsált, a megszállt és földbe döngölt Németországban pedig csakhamar 20 város fölött parancsnokolt, egy elkobzott villában berendezkedve. Ahogy Walter Isaacson 1995-ös, nagy sikerű Kissinger-életrajza rámutat, Kissinger már ekkor jelét adta annak, hogy mennyire nem veti meg a fényűzést.
Ugyanekkor az oberammergaui Európai Parancsnoki Hírszerzési Iskolában – az intézményalapító Kraemer támogatásával – kezdte meg az oktatói pályáját, bár még csak középiskolai végzettséggel rendelkezett, de mentora keresztülvitte az alkalmazását azzal, hogy pártfogoltját tűzifagyűjtésre osztja be, amennyiben nem hozza az elvárt színvonalat – de persze képes volt rá.
Kissinger 1947-ben tért vissza Amerikába. A leszerelése után a veteránoknak tandíjmentességet biztosító G. I. Bill 1944-es törvénynek köszönhetően a Harvard Egyetemen tanulhatott tovább, ahol újabb támogatója akadt a több elnöknek is tanácsokat adó William Yandell Elliott történészprofesszor személyében. Kissinger 1951-ben, doktori hallgatóként, Elliott professzorral közösen indította el a Harvard Nemzetközi Szemináriumát, miközben már tanársegédként professzorként viselkedett, akit csak előzetes időpont-egyeztetés után lehetett felkeresni.
Egy évvel később pedig folyóiratot indított Confluence címen, amelybe olyan neves, nemzetközi hírű sztárokat sikerült megnyernie szerzőnek, mint Reinhold Niebuhr, Raymond Aron, Hannah Arendt vagy Hans Morgenthau.
Doktori disszertációját Castlereagh brit külügyminiszter és Metternich osztrák kancellár külpolitikájáról, a Szent Szövetség korának európai nagyhatalmi diplomáciájáról írta. Az 1957-ben publikált diplomáciatörténeti disszertáció bevezetésének első mondatában Kissinger egyenesen a termonukleáris háború – világpusztulással járó – fenyegetésére hivatkozott, és azt a „nagyhatalmi erőegyensúllyal” és a „nagyhatalmi hitelességgel” kívánta elkerülni.
Kissinger egy rugalmas erőegyensúly-politikát tartott célravezetőnek, amelyben a tegnapi ellenségeink a holnapi szövetségeseink lehetnek egy túl erőssé növekvő, hegemón szerepre törő nagyhatalommal szemben, ezért elutasította a valóság kihívásaival számot nem vető, kompromisszumokat nem kötő idealista diplomáciát, de ugyanakkor elvetette a szerinte önsorsrontó, elvakult nemzeti önérdekkövetést is.
1954-ben azonban nem kapta meg a vágyott oktatói állását a Harvardon, ekkor McGeorge Bundy, az egyetem dékánja – és később Kennedy elnök nemzetbiztonsági tanácsadója – ajánlására a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó, 1921-ben alapított agytröszt, a Council on Foreign Relations (a Foreign Affairs folyóirat kiadója) nukleáris hadviselést kutató csoportjában kezdett dolgozni. Kissinger annak vezetőjeként a Nuclear Weapons and Foreign Policy (Nukleáris fegyverek és külpolitika) című 1957-es könyvével robbant be a nyilvánosságba, úgyhogy eredményt hozott az önmagának kíméletlen tempót diktáló kutató munkája: írás közben el se hagyta a dolgozószobáját, első felesége, Ann Fleischer pedig csak annyit és addig zavarhatta, amíg szó nélkül becsúsztatott neki egy tányér ételt.
Kissinger provokatív tézise szerint az Eisenhower-elnökségnek (1953–1961) el kell szánnia magát arra, hogy akár nukleáris fegyvereket is bevessen egy háborúban, ugyanis a szovjet hadsereg 1957-re fölényre tett szert a konvencionális haderőnemekben. Kissinger az elsők között tette világossá a nukleáris elrettentés politikáját:
Ebből a hipotézisből nőtt ki a racionálisan viselkedő atomhatalmak esetén valóban működő MAD-doktrína (Mutual Assured Destruction – kölcsönösen biztosított megsemmisítés), amely azonban irracionális, a következményekkel nem számoló őrült vagy vallási fundamentalista vezetők esetén könnyen világkatasztrófához vezethet, miképp azt Stanley Kubricknak a MAD-doktrína csődjéről szóló 1964-es hidegháborús szatírája, a Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni című filmje emlékezetesen illusztrálta.
Bár széles körben tartják úgy, hogy az ördögi atomtudós, Dr. Strangelove (születési nevén Merkwürdigliebe) figuráját Kissinger ihlette, ezt Stanley Kubrick és a címszerepet játszó Peter Sellers is tagadta – a valódi inspirációt Wernher von Braun és Teller Ede jelentették. Viszont Woody Allen valóban Kissingerről mintázta Harvey Wallingert a Nixon-elnökséget parodizáló, végül be nem mutatott Men of Crisis című, 1971-es televíziós áldokumentumfilmjében.
A háromszög-diplomácia
Az 1960-as évek elején még mindig nem dőlt el, hogy Kissinger az akadémiai pályára álló történész, értelmiségi közszereplő (public intellectual), bürokrata vagy politikus legyen – végül mindegyik egyszerre. New York állam republikánus kormányzója, Nelson Rockefeller szolgálatába állt, ugyanakkor McGeorge Bundy is számított a szakértelmére. Bundy elérte, hogy a Ford Alapítvány támogatásával Kissingernek külön professzori állást hozzanak létre a Harvardon.
Richard Nixon 1969. január 20-i hivatalba lépésével elkezdődött a „Kissinger-korszak” – hogy Avar János 1980-as könyvének címével éljünk. A legfontosabb külpolitikai feladatként a vietnámi háború lezárását örökölte meg, hiszen Nixon a „tisztességes béke” ígéretével nyerte meg a választást. Kissinger leginkább azért kritizálta a Johnson-elnökség háborús eszkalációs politikáját, mert félmillió amerikai katonát küldtek harcba anélkül, hogy meghatározták volna, mi számít győzelemnek. Kissinger célja az amerikai csapatok kivonása volt, úgy, hogy közben Dél-Vietnám biztonságát is garantálják, ez a szándék viszont épp a csapatkivonást tette lehetetlenné addig, amíg meg nem történik a háború „vietnamizációja”, vagyis a magabíró Dél-Vietnám létrehozása, hadseregének kiképzésével és felszerelésével.
Kissinger 1969 augusztusától titkos tárgyalásokat kezdett az észak-vietnámi Lê Đức Thọ-val. Az évekig elhúzódó egyeztetések során egy konzervatív realista tárgyalt a forradalmi diplomácia igen ravasz képviselőjével, miközben az Egyesült Államok az úgynevezett „titkos bombázásokkal” igyekezett ellehetetleníteni a Vietkongot. Nixon a nyilvánosság teljes kizárásával és a Kongresszus beleegyezése nélkül határozott a kommunista gerillák kambodzsai utánpótlásvonalainak bombázásáról. Mindebből óriási botrány lett, amikor a New York Times elkezdte, majd a Washington Post folytatta a Daniel Ellsbergnek köszönhetően kiszivárgott Pentagon-dokumentumok közlését. Az amerikaiak több bombát dobtak le a semleges Kambodzsában, mint a második világháborúban a teljes óceániai hadszíntéren. Az ottani következmény Pol Pot és a vörös khmerek hatalomra kerülése lett, otthon pedig felerősödött a háborúellenes közhangulat.
De ekkor az Egyesült Államok már nyitott Mao Ce-tung Kínája felé, amelynek az 1969-es határ menti összecsapásokkal igen feszültté vált a viszonya a Szovjetunióval. Kissinger 1971. július 9-én repült először Pekingbe Iszlámábádból, miután egy gyomorrontásra hivatkozva félbeszakította a pakisztáni látogatását. Ezzel vette kezdetét az úgynevezett „háromszög-diplomácia”, amely az „ellenségem ellensége a barátom” közhelyen alapult, mégis elképesztő húzás volt a kapcsolatfelvétel az elszigetelt kommunista atomhatalommal, az akkor 850 millió lakosú Kínai Népköztársasággal. Kissinger ezzel nemcsak a Szovjetuniót hozta nehéz helyzetbe, de úgy vélte, hogy Kína Észak-Vietnámra is nyomást gyakorolhat a háború amerikai érdekeknek megfelelő lezárása érdekében.
A szupersztár
A Szovjetunió Kommunista Pártjának vezetése értett az erő nyelvén, amelynek eredménye a détente, vagyis a hidegháborús „enyhülés” kiemelkedő eseménye, a nukleáris fegyverkezést korlátozó SALT–1. egyezmény 1972. május 26-i moszkvai aláírása lett, miután a szovjet fővárosba látogató Nixon és Kissinger megcsodálták a Moszkvai Nagycirkusz műsorát a bicikliző medvékkel.
Az amerikai–szovjet kapcsolatok javulása viszont hozzájárult ahhoz, hogy Észak-Vietnám visszakényszerüljön a tárgyalóasztal mellé, ahonnan korábban Lê Đức Thọ felállt. Igaz, ebben az 1971. decemberi „karácsonyi bombázások” is szerepet játszottak: az amerikai légierő és a haditengerészet bombázói az év utolsó hetében ezer bevetést hajtottak végre. A nemzetközi élet szereplőiben nem bízó konzervatív realista diplomácia szerint ugyanis erőt kell mutatni ahhoz, hogy jó alkut lehessen kötni, márpedig azt Nixon az 1972. novemberi választás előtt mindenképp fel akarta mutatni.
Az 1973. január 27-én aláírt párizsi békeszerződéssel az Egyesült Államok hivatalosan lezárta a vietnámi háborúját, Kissinger pedig a vereséget „belátó visszavonulásként” keretezte. Az októberi negyedik arab–izraeli, úgynevezett „jom kippuri” háború után pedig az „ingadiplomáciájával”, fővárosról fővárosra utazva érte el, hogy Egyiptom és Izrael megegyezzen egymással: az egyiptomi diplomáciai elismerésért cserébe a zsidó állam kivonult az 1967-es „hatnapos háborúban” megszállt Sínai-félszigetről.
Észak-vietnámi tárgyalópartnerével együtt Nobel-békedíjjal jutalmazták az év végén, de Lê Đức Thọ nem vette át a maga kitüntetését, hovatovább Kissinger is csak az egyik beosztottját küldte el maga helyett Stockholmba. Az addigi legvitatottabb kitüntetettje volt a Nobel-békedíjnak, ketten is felálltak tiltakozásul a díjat osztó bizottságból. De tegyük hozzá, hogy miután a rendezés csődöt mondott Saigon 1975. április 30-i elestével, Kissinger maga ajánlotta fel, hogy visszaadja a Nobel-békedíját, amelyre kritikusai – mint Christopher Hitchens – szerint nemhogy méltatlan volt, de megérdemelné, hogy háborús bűnösként ítéljék el.
A „titkos bombázásokon” túl Kissinger bűnlajstromához sorolják az Allende-probléma erkölcstelen „megoldását”, 1970-ben ugyanis a szocialista Salvador Allende nyerte a chilei elnökválasztást, de mivel nem az Egyesült Államok latin-amerikai imperialista érdekei mentén politizált, 1973-ban a CIA megpuccsolta és öngyilkosságba kergette. Kissingernek nem számított, hogy Allende a chilei nép akaratából került hatalomra, hiszen Hitlert is demokratikusan választották meg. A helyére a fasisztoid vezérkari főnököt, Augosto Pinochet tábornokot ültették, Chile pedig a neoliberális gazdaságpolitika kísérleti laboratóriuma lett.
Közben pedig Nixon elnök „Metternichje” a fényben sütkérezett: nem szürke eminenciás volt, hanem a pezsgős fogadásokon nála egy fejjel magasabb modellekkel és színésznőkkel szórakozott, végül másodszor is házasságot kötött, amikor 1974-ben feleségül vette Nancy Maginnest, akivel még a Rockefeller-stábban ismerkedett össze. Ekkor jutott a csúcsra, azonban a Watergate-botrány következményei őt se kerülték el. Bár Gerald Ford (1974–1977) kormányában is külügyminiszter maradt, a gyűlölt Richard Nixon bukása után a média egykori kedvencéből mumus lett, az új bűnbak, az „igazi Dr. Strangelove” – hiszen a karizmátlan Fordot nem lehetett utálni, így őt kellett. Bírálói közé tartozott a fiatal szenátor, Joe Biden, aki 1976-ban, egy szenátusi meghallgatáson tette szóvá Kissingernek, hogy globálisan értelmezi a Monroe-elvet.
Kissinger 1977-ben távozott a Fehér Házból, és bár Ronald Reagan 1981-es elnökké választásakor szóba került a visszatérése, ez végül nem következett be. Bár köztiszteletben álló pátriárkája a nemzetközi kapcsolatnak, akit máig megkérnek, hogy aktuális diplomáciai kérdésekről fejtse ki az álláspontját – olykor igen nagy visszhangot kiváltva, mint az orosz–ukrán háború nagyhatalmi, amerikai–orosz lezárására tett javaslatával –, szinte nem múlik el úgy közönségtalálkozója, hogy annak első perceiben ne az ellene tiltakozókat, a háborús bűnösségéről skandálókat vezessék ki. De ezek az incidensek valószínűleg csak megerősítik abban, hogy igaza volt. Tragédiája és sikeres politikusi pályájának morális Achilles-sarka abban áll, hogy Luciferrel próbálta kiűzni Belzebubot. Ha kellett, vállalta a bűnt a szerinte még rosszabb elkerülése végett.
A teljes cikk a BBC History magazin legújabb, júniusi lapszámában olvasható.
