Vannak olyan pillanatok a történelem során, amikor szinte tapintható, amint egy nemzet sorsa megváltozik: 1997 nyarán a britek ilyen pillanatot éltek át. 1997 májusában a brit választók határozottan ajtót mutattak a 18 éve regnáló konzervatív párti kormányoknak, és egyben lehetőséget nyújtottak Tony Blair Munkáspártjának, hogy addig nem tapasztalt, történelmi mértékű földcsuszamlást idézzen elő. Amikor kora reggel Tony Blair beszédet intézett az előző este óta tartó választási ünnepség résztvevőihez, a következő szavakkal vezette be: „Új hajnal virradt reánk, nem igaz?”
Három hónappal később, augusztus 31-én vasárnap Blairt északkelet-angliai választókerületében fekvő otthonában érte a szörnyű hír: Diana, a walesi herceg elvált felesége Párizsban autóbalesetet szenvedett és meghalt. Ezzel szinte egyidőben már azon gondolkodott, mit mondjon nyilatkozatában, és néhány szót felírt a kezében tartott boríték hátára. Ezek között szerepelt az a kifejezés is, amit sajtófőnöke, Alastair Campbell javasolt neki, és ami később állandóan a címlapokon szerepelt: „Diana a nép hercegnéje volt”, és ezt nyilatkozta Blair a televízióknak aznap délelőtt. Később maga Tony Blair is elismerte, hogy
erről a kissé banális és érzelgős megfogalmazásról úgy tűnhet, mintha egy másik korban mondták volna.
De ez a mondat mégis megragadta a nép képzeletét: a nyilvános gyász olyan magasra csapott, amire a britek közül kevesen tudnának a múltból példát felidézni. Diana Kensington-palotai, londoni otthona elé a gyászolók több mint egymillió csokornyi virágot vittek, családja Althorpban fekvő házánál pedig az emberek annyi virágot helyeztek el, hogy a rendőrség kénytelen volt elterelni a közlekedési akadályt okozó tömeget a közbiztonság megvédése érdekében. Amikor szeptember 6-án a westminsteri apátságban megtartották a temetést, becslések szerint 3 millió ember özönlött ki a londoni utcákra, és további 2,5 milliárdan világszerte televízión keresztül követték a szertartást.
Világszerte figyelt látványosság
Napjainkban, 26 évvel később is olyan mérföldkövet jelez Diana halála, amilyenből kevés található a közelmúlt brit eseményeinek történetében. Ugyanakkor az azt övező szenvedélyek mára már olyannyira elhalványultak, hogy az ember sokszor zavarba jön, amikor felidézi azokat: a Dianát a sírba taszító tömegmédiával szemben érzett haragot, a királyi családdal szembeni felzúdulást, akiket amiatt bíráltak, amiért nyilvánosan nem gyászolták meg a hercegnét, valamint a Tony Blairért való lelkesedést, akinek népszerűsége rekordmagasságra emelkedett akkoriban.
Diana idősebb fia, Vilmos herceg esküvője, továbbá a gyémántjubileum és a királyi család legújabb tagjának születése idején a királyság népszerűsége addig sosem látott mértékben nőtt. Ugyanakkor a már 16 éve lemondott Tony Blair az ország egyik legkevésbé népszerű közszereplője lett. És még Diána alakja is olyan mértékben kikopott az országos nyilvánosság beszédtémáiból, amire a halálát követő mámorító napokban egyáltalán nem számíthattunk. 2016-ban olyan beszámolókat olvashattunk, amelyek arról adtak hírt, hogy Althorpban fekvő sírján gaz nőtt, maga a sír elhanyagolt állapotban van: ez annak metaforája lehet, ahogy a világ legtöbbet fényképezett nőjének emléke elhalványult a nemzet történetében.
Mit is jelent mindez? S hogyan magyarázzák majd a jövő történészei azokat a pillanatokat, amikor – a legenda szerint – egy nemzet addig sosem látott módon siratta a hercegnét, és amikor maga a királyság is veszélybe került?
Kollektív sírás
Először azt a nyilvánvaló tényt kell leszögezni, hogy a Diana halálára adott reakcióknak voltak előzményei. A királyi családdal kapcsolatos események mindig is össznépi szenvedélyt korbácsoltak fel, és tömegeket mozdítottak meg Nagy-Britanniában. Ugyanakkor történelmi tény, hogy egy vonzó, kisgyerekes fiatal nő halála több könnyet fakaszt, mintha egy idősebb személy vagy egy férfi hal meg.
Persze a Diana halálát követő őrjöngés lényegesen különbözött attól a méltóságteljes gyásztól, ami 1952-ben VI. György vagy 1901-ben Viktória királynő halálhírét fogadta. Másrészt viszont az 1997-ben történteknek előzményeként tekinthető 1817-ben Sarolta Auguszta hercegnő halálának fogadtatása. A későbbi IV. György király legidősebb gyermekeként Saroltából királynő válhatott volna, ha életben marad. Lady Dianához hasonlóan szülei boldogtalan házasságban éltek, és Sarolta is bonyolult szerelmi életet folytatott. Apja igyekezett házasságot közvetíteni számára Orániai Vilmossal (a későbbi II. Vilmos holland királlyal), és bár aláírták a házassági szerződést, a hercegnő végül felbontotta az eljegyzést. Előfordult, hogy amikor apja szobafogságra kényszerítette, a hercegnő úgy szökött meg, hogy egyszerűen kiszaladt az utcára és leintett egy bérkocsit. Sajnálatos módon, a későbbi I. Lipót belga királlyal kötött sikeres házassága alatt, Sarolta 21 éves korában belehalt a szülésbe, amikor halva született fiúgyermeket hozott világra. Ekkor az egész nemzet mély gyászba borult.
A korabeli beszámolók tanúsága szerint még a legszegényebb emberek is maguk gyártotta fekete karszalagot viseltek, a londoni üzletek, a dokkok, a bíróságok és a tőzsde két hétre bezárt. Azt beszélték, hogy annyira visszaesett a színes szalagok és más, élénk színű ruhaanyagok iránti kereslet, hogy a gyártók könyörögtek a kormánynak, rövidítse le a gyászidőszakot, de ezt a kívánságukat határozottan visszautasították. Mint azt Henry Brougham whig párti politikus megjegyezte:
Az embernek az volt a benyomása, mintha Nagy-Britannia minden családja elvesztette volna kedvenc gyermekét.
Sarolta hercegnő halála kapcsán azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy a brit nép semmit sem élvez annyira, mint azt, ha lehetőséget kap, hogy belemerüljön a nyilvánosan kifejezett szentimentalizmusba. Ugyanakkor 1817 és 1997 között nyilvánvalók a különbségek. A régens korban (1811 és 1820 között, amikor III. György helyett fia, György régensherceg uralkodott) senki sem beszélt arról, hogy uralkodnunk kell magunkon. Ezzel szemben a késői 1990-as években, elsősorban Paul Gascoigne-nak köszönhetően, aki olyan hevesen zokogott az 1990-ben tartott futballvilágbajnokságon, Nagy-Britannia éppen maga mögött hagyott egy hosszú korszakot, amikor a gyengeség jelének és férfihoz méltatlannak tekintették, ha valaki nyilvánosan kimutatta az érzelmeit és sírt. Ebben az összefüggésben Diana halálakor a nyilvánosan kifejezett országos érzelmi hullámnak egyértelmű politikai jelentése volt. Az addig uralkodó konzervatív kormány nemcsak kivétel nélkül férfiakból állt, de olyan miniszterelnökük volt az egyértelműen visszafogott és hivalkodóan érzelemmentes John Major személyében, aki esetében elképzelhetetlen volt, hogy nyilvános helyen könnyekre fakadjon.
Míg John Major kényelmetlenül érezte magát, ha a kamerák előtt az érzelmeiről kellett beszélnie, Tony Blair nagyban különbözött tőle. Szemmel látható érzelmes reagálása – hangjának remegése, a szentimentális szavak használata – egybecsengett a brit nemzet reagálásával, amely éppen újra felfedezte és átélte a kollektív gyász és sírás mámorát.
Diana hercegné halálával és temetésével kapcsolatban egy másik mozzanatról is szólni kell. Ez pedig egy olyan ember váratlan megjelenése, aki néhány évvel korábban teljességgel elfogadhatatlan vendég lett volna egy ehhez hasonló, méltóságteljes, királyi eseményen. Ez az ember Elton John volt, akinek a westminsteri apátságban emlékezetes módon előadott, az esemény miatt újraírt „Candle in the Wind 1997” című dalából hamarosan minden idők legnépszerűbb kislemeze lett. Az 1997. szeptember 13-án kiadott kislemeze első helyezést ért el percekkel a lemezboltok nyitását követően. Aznap délre a legtöbb üzletben minden készletet eladtak. A következő napon a Mercury Records lemezcég ezer alkalmazottját küldte el a nyomdákba, hogy a rákövetkező hétfőre újabb egymillió példányt rendeljenek belőle. Addigra már több mint 600 ezer példányt adtak el a lemezből, amelyből 24 óra alatt platinalemez lett. Az 1997-es év végére az eladások száma majdnem elérte az 5 milliót, ami azt jelentette, hogy minden ötödik brit háztartásban vettek egy-egy lemezt.
A királyi hatalom megrendülése
Ha ennek a jelenségnek a mélyebb összefüggéseit vizsgáljuk, arra a következtetésre juthatunk, hogy nem annyira a dal kiemelkedő népszerűsége volt meglepő, hanem inkább az a tény, hogy sor kerülhetett arra, hogy azt Elton John adja elő. Egészen magától értetődő, hogy nem ő volt a legmegfelelőbb jelölt, aki egy ilyen méltóságteljes királyi eseményen szerepelhetett. Barbara Ellen, a New Music Express korábbi újságírója ezt a következő módon fogalmazta meg: „egy popdal előadása egy királyi temetésen olyan, mintha valaki az úrvacsorát egy éjszakai bár mosdójában venné magához”. A Spectator újságírója, Simon Hoggart ezzel épp ellentétes véleményt fogalmazott meg:
volt abban valami mélyen megható, hogy egy kövérkés, piros orrú és vörös parókás homoszexuális férfi felléphetett egy királyi eseményen.
A Guardian egyik olvasója ezt egyáltalán nem tartotta meghatónak: „Kinek jutott egyáltalán eszébe, hogy Elton John egy temetésen énekeljen? – panaszkodott Raul Jaylan londoni lakos. – Sajnálom, de ez a fickó még Freddie Mercury emlékkoncertjét is leértékelte. Legalább levette volna azt a vörös rongyot a fejéről!” Ennek ellenére, a lemezek eladási rekordja azt tükrözte, hogy az emberek többsége nem így gondolta.
A „Candle in the Wind” hatalmas sikere, valamint Diana temetésének óriási nézettsége arra emlékeztethet minket, hogy egy sikeres királyság nem hagyhatja figyelmen kívül a popkultúrát. Tizenöt évvel később, a királynő 2012-es gyémántjubileumi ünnepségének koncertjét követően Peter Hitchen konzervatív vezércikkíró azt panaszolta, hogy „a királynő elkötelezte magát a tehetségtelen celebek undorító, új kultúrája mellett”. Pedig a királyságok mindig is felhasználták a kor legsikeresebb, divatos, népszerű kulturális szereplőit, így például, amikor Hans Holbein megfestette VIII. Henrik portréját, vagy amikor Händel II. György számára zeneművet komponált a koronázási szertartásra, egészen addig, amíg II. Erzsébet királynő a 2021-es olimpián eljátszott egy kis szerepet a James Bondot alakító színész, Daniel Craig mellett. Ebben a tekintetben nem volt semmi helytelen abban, hogy Elton John énekelt Diana temetési szertartásán.
Kísértésbe eshetünk, hogy a Diana halálára való reagálást a kollektív nemzeti érzelem (vonz)erejére való emlékeztetőnek tekintsük, egy egyre individuálisabbá váló korban. 26 évvel később, egy olyan időszakban, amikor Nagy-Britannia politikájában egyre nagyobb hangsúlyt kap a patriotizmus, a nemzeti identitás és a kollektív nemzettudat – skót vagy brit, brit vagy európai? – kérdése, 1997 szeptemberének első hetére, mint az azt követő évtizedek előfutárára tekinthetünk. Végül is a zászlókon való civakodás, vagy „a nép” és a távoli elit közötti ellentét problémái manapság mindennapos kérdésekké váltak.
Diana halálának az is fontos tanulsága, hogy bármilyen nagyívű teóriát vetítünk ki a múltra, az csupán egy részleges és félrevezető vázlat marad. Igen, milliók vettek részt a temetésén. Ugyanakkor a temetést követő egyik közvélemény-kutatás szerint – bár három emberből kettő úgy nyilatkozott, hogy felzaklatta vagy nagyon felzaklatta az eset – a hercegné halála az emberek többségét viszonylag kevésbé hatotta meg. Tíz emberből három vitt virágot, vagy legalábbis szeretett volna virágot vinni: ugyanakkor tíz emberből hétnek ez nem állt szándékában. Mint azt Thomas Dixon történész megállapította, a temetés alatt a tévékamerák szándékosan olyan arcokra közelítettek rá, amelyeket eltorzított a fájdalom és elborítottak a könnyek, ugyanakkor nem fotózták azoknak az arcát, akiké nem mutatott megrendülést, s nem mutatták meg olyan emberek a millióit sem, akik épp akkor mással voltak elfoglalva.
A cikket Rényi Zsuzsanna fordította, a teljes cikk a BBC History magazin legújabb, júniusi lapszámában olvasható.
