Új találmányok számtalan okból születtek a történelem során, és hiába gondoljuk talán úgy, hogy legtöbbjük mögött az emberiség jóléte érdekében végzett céltudatos, állhatatos munka állt, a véletlen, a személyes becsvágy, vagy – ahogy jelen esetben – egy fogadás szerepét hiba lenne lebecsülni.
Közbejött egy gyilkosság
Történt ugyanis, hogy a korábban kormányzói címet is viselő, gazdag és a lóversenyekért rajongó kaliforniai vasútmágnás, Leland Stanford 1872-ben heves vitába keveredett azzal kapcsolatban, vajon van-e olyan pillanat, amikor egy vágtázó ló egyik lába sem érintkezik a talajjal. Végül fogadás is köttetett, ám szabad szemmel lehetetlen volt igazságot tenni a felek között, ezért Stanford felkérte a környéken készített tájképeivel magának ismertséget szerző, holland származású brit fotográfust, Eadweard Muybridge-t, hogy segítsen neki bizonyítékot szerezni. Muybridge először közölte vele, hogy megőrült, hiszen nincs olyan kamera, amellyel ilyen képeket lehetne készíteni, később azonban elfogadta a kihívást.
Meg is oldotta a problémát, igaz, csak jó hat évvel később. Nem mondhatnánk, hogy végig lázasan dolgozott ez idő alatt, ugyanis 1874-ben megtudta, hogy két évvel korábban elvett ifjú feleségének szeretője van egy Harry Larkyns nevű férfiú személyében. Miután elolvasott egy nem neki szánt levelet, amelyben az állítólag feleségével közös gyerekükre „kis Harry”-ként hivatkozott a csábító, Muybridge felkereste Larkynst, majd „itt a feleségem válasza!” felkiáltással agyonlőtte. A tárgyalásán egy korábbi fejsérülése miatti beszámíthatatlanságára hivatkozott, ám az esküdtek ezt nem fogadták el – viszont felmentették, „jogos emberölésnek” nyilvánítva a történteket. Muybridge mindenesetre néhány évre Közép-Amerikába ment összeszedni magát, Stanford ügyével csak 1877-ben kezdett újra foglalkozni.
Korszakalkotó sorozat
Ekkor viszont hosszú kísérletezés után sikerült egy olyan kamerákat építenie, amelyek a korábban elképzelhetetlen, 2 milliszekundumos (ezredmásodperces) záridővel dolgoztak, majd ezekből többet elhelyezett egy pálya mentén, és a ló elé kifeszített zsinórok hozták őket működésbe. Az eredmény egy 1878. június 15-én elkészült fotósorozat lett, amely tökéletesen mutatta a vágtázó állat lábainak mozgását – és bebizonyította Stanford igazát. Az is kiderült, hogy a lovakról készült korábbi festmények még akkor is hibásan ábrázolták az állatokat vágta közben, ha mind a négy lábuk a levegőben volt, ugyanis ahelyett, hogy mellső lábaik előre, a hátsók pedig hátrafelé lendültek volna, ilyenkor igazából törzsük alá húzzák be őket.
A fényképész ezután egy olyan szerkezetet is készített, amellyel a sorozatfelvételeket gyors egymásutánban ki lehetett vetíteni, ezzel tulajdonképpen létrehozva az első mozgóképet. (Ahogy sok más találmány esetében, itt is ádáz viták dúlnak az elsőség kérdésében. Az mindenesetre biztos, hogy Muybridge megoldása volt az első, amelyet szerte a világon, nagy közfigyelem mellett bemutattak.) A következő években aztán a Pennsylvaniai Egyetem támogatásával számos állat mozgásának titkait derítette fel felvételeinek segítségével, de emberi modellekkel is dolgozott, miközben nagy sikerű bemutatókat tartott mindenütt, a képeiből készült albumok pedig több kiadást megélve mutatták meg az embereknek a szemük előtt zajló mozgások rejtett részleteit.
