Carl Otto Westphal berlini pszichiáter 1871-ben arra lett figyelmes, hogy több olyan páciense is van, aki retteg attól, hogy átkeljen a városon. Egyik betege, egy 32 éves utazóügynök az elnéptelenedett utcákkal és bezárt üzletekkel teli környékektől iszonyodott, a város szélén, ahol a házak elfogytak, végképp elhagyta a bátorsága. A forgalmas helyek is zavarták: szívdobogás fogta el, valahányszor felszállt egy omnibuszra vagy belépett egy színházba.
E szenvedő emberek vizsgálata késztette Westphalt arra, hogy a betegség leírására új kifejezést alkosson: ez az agorafóbia. A görög agora, azaz „piactér” szóból eredő, széles körű jelentéssel bíró kifejezés a társadalmi érintkezéstől, az otthon elhagyásától, a zsúfolt helyektől vagy éppen a tágas terektől való félelmet jelenti.
Az agorafóbiát 1889-ben Camillo Sitte bécsi építész az európai városok gyors változásának számlájára írta, amelynek során kanyargós sikátorokat és rozoga épületeket romboltak le, hogy széles sugárutaknak és monumentális, háztömbnyi üres területeknek csináljanak helyet. Párizsban ezalatt Henri Legrand du Saulle pszichiáter kifejtette, hogy az 1870–1871-es porosz ostrom után a városban megsokszorozódott a tériszonyban szenvedők száma. Úgy vélte, hogy a város lezárása, majd hirtelen megnyitása a klausztrofóbia, majd az agorafóbia érzését váltotta ki. A Covid–19 világjárvány idején sokunkban agorafóbiás viselkedés alakult ki:
Ahogy 1871-ben Párizs lakói, úgy mi is hozzászoktunk a bezártsághoz, 2020 októberében a New York Times „Az agorafóbia nemzedéke” címmel cikket közölt arról a rengeteg gyermekről, akiben viszolygás alakult ki attól, hogy kilépjenek az utcára.
Terjedő félelem
„A mizofóbia elnevezést javaslom az elmezavar egy formájára, … amelyet a szennyeződéstől vagy a fertőzéstől való beteges, bénító félelem jellemez” – írta William Alexander Hammond amerikai neurológus 1879-ben. A mizofóbia – amelynek nevét Hammond a görög musos, azaz „tisztátalanság” szóból alkotta meg – a XIX. század utolsó évtizedeiben tömegessé vált, mivel egyre többen értesültek róla, hogy a betegségek láthatatlan mikrobák által terjedni képesek. A negyedévente megjelenő The Alienist and Neurologist című szaklapban 1899-ben C. H. Hughes beszámolt egy 26 éves nőről, akinek – miután elolvasott egy cikket a baktériumokról – meggyőződésévé vált, hogy „mindene megfertőződött a kórokozó csírák egy fajtájával”. Állandóan a kezét mosta, és még a saját gyermekét is képtelen lett megérinteni.
Hammond egyik betege, egy gazdag, 30 éves özvegy azután lett mizofóbiás, hogy elolvasott egy cikket egy férfiról, aki fertőzött bankjegyektől himlőt kapott. Kényszeresen mosta a kezét és a ruháit, és még az olvasást is abbahagyta, mert attól félt, hogy a könyvek vagy újságok lapjaitól mérgezést kap. A rendelőben Hammond észrevette, hogy beszélgetés közben állandóan a saját kezeit figyeli és dörzsöli egymáshoz, hogy megszabaduljon a fertőző részecskéktől. Elmondta az orvosnak: „az a bénító érzése van, hogy valamilyen rejtélyes módon beszennyeződik”.
A gonosz bohóc
A bohócoktól való beteges félelmet jelentő coulrofóbia kifejezés eredete homályos, a feltevések szerint a szó valamikor az 1980-as vagy 1990-es években keletkezett. A „coulro” talán a kolobathrist szóból ered, amely bizánci görög nyelven „gólyalábas”-t jelent, vagy a modern görög klooun, azaz „bohóc” szóból, amelyet az angol „clown”-ból vettek át. Az elnevezést bizonyos események meglepően világos egymásutánja hívta életre.
A bohócok igen kedvelt figurák voltak az 1960–1970-es évek Amerikájában, de az 1980-as években imázsukat lerombolta egy sorozatgyilkos, John Wayne Gacy elítélése. Gacy, egy illinoisi kertvárosban élő üzletember gyerekzsúrokon lépett fel Pogo, a bohóc képében. Az újságokban megjelent képeken egy piros–fehér csíkos kezeslábast és nyakfodrot viselő, testes férfi volt látható, amint egyik kesztyűs kezével a kamerának integet, míg a másikban egy csokor léggömböt tart, krétafehér arcán hatalmas, festett vörös mosoly terül el. Később kiderült róla, hogy fiatal férfiak és gyermekek tucatjait bántalmazta és ölte meg.
A következő években a társadalmon egyfajta kollektív pánik lett úrrá, különösen a gyermekek körében; 1981-ben „ólálkodó bohócokat” láttak az Egyesült Államokban mindenfelé. Johnny Depp színész elmondta, hogy azért félt a bohócoktól,
mert festett mosolyuk miatt lehetetlen megállapítani, hogy örülnek-e, vagy éppen az arcunkat készülnek leharapni.
A ragadozó tréfamester még nagyobb jelentőségre tett szert, amikor 1986-ban Az címmel megjelent Stephen King bestsellerré vált regénye, amelynek Pennywise (Krajcáros) bohóca olyan rosszakaratú lény, aki mindig azt az alakot ölti magára, amelytől a gyermek a legjobban retteg.
A cikket Boross Anna fordította, a teljes cikk – a modern társadalmakban elterjedt „telefonfóbia” és az inuit őslakosoknál megfigyelt „kajakfóbia” eredetével – a BBC History magazin legújabb, júniusi lapszámában olvasható.
