Batthyány Lajos szülei nem sokkal születése után különváltak, és mindössze hatesztendős volt, amikor édesapja elhunyt. Magyarország egyik legvagyonosabb és legősibb családjának – pontosabban annak grófi ágának – a tagja, Batthyány József végrendeletében minden vagyonát egyetlen fiára hagyta, miközben özvegyét kizárta az örökségből. Vas vármegye illetékes szerveire és alispánjára bízta Lajos gyámságát és a birtokok igazgatását mindaddig, amíg nagykorúságát el nem éri.
Az anya, Skerlecz Borbála azonban meggátolta a dokumentum kihirdetését, magának szerezte meg a vagyont és a gyámság jogát. A gyerekkel azonban valójában nem is törődött, Batthyány később azt írta, „megszűnt anya lenni”, mindent elkövetett, hogy kisemmizze, sokszor még a meghatározott életjáradékát sem utalta ki. Magyarország első felelős miniszterelnöke
Végül nagykorúságát elérve 1831-ben, 24 esztendősen tért haza immár birtokai teljes jogú tulajdonosaként, és Ikerváron, a családi fészekben telepedett le, nyolc évvel később pedig megjelent a magyar országgyűlésen. Batthyányt elsősorban a szabadság vértanújaként ismerjük és tiszteljük, ám első miniszterelnökünk ennél sokkal többet adott a hazának. Kinevezésének 175. évfordulóján Dr. Melkovics Tamás történész, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének oktatója segítségével sorozatot indítottunk Batthyány Lajos gróf életének bemutatására.
Sorozatunk első részét itt olvashatja, a folytatásban pedig arról lesz szó, hogy a gyakorlatilag teljes ismeretlenségből érkező Batthyány az 1839–1840-es diétán a főrendi ellenzék vezéralakjává vált. Mai szemmel is elismerésre méltó, tudatos építkezéssel fenekestül felforgatta a főrendi politika állóvizét: a magyar főnemesség felébredt.
Indoklás nélkül
Hogy mennyire korszakalkotó volt Batthyány színre lépése 1839-ben, annak magyarázatához valamelyest vissza kell nyúlnunk az időben. Az 1790-es évek legelején szárba szökő reformtörekvéseknek az 1792-ben trónra lépő I. Ferenc abszolutizmusa rövid úton véget vetett, és tegyük hozzá, a nemesség a napóleoni háborúk gazdasági lehetőségeit kihasználva szintén fátylat borított a felvilágosodás eszméire. Az új király csupán az adók és az újoncok megszavazására hívta gyűlésbe a magyarokat, de 1811-től csaknem másfél évtizedig már erre sem volt szüksége, a vármegyei ellenállási mozgalom csak 1825-ben tudta azt újra kiharcolni – ezzel indult a reformkori országgyűlések 1848-ig tartó sora.
A nehézségek hamar kiütköztek. A kétkamarás törvényhozás alsóházát a vármegyék, a szabad királyi városok, a megyerendszertől független szabad kerületek (jász-kun, hajdú) és a káptalanok követei alkották, illetve azon főrendek megbízottjai, akik nem tudtak/akartak megjelenni a felsőházban, de fontosnak tartották a képviseletüket. A kor fogalmai szerint választott testületről volt szó, a küldöttek közösségük felhatalmazása alapján, utasítások mentén működtek: törvényjavaslatokat dolgoztak ki, amelyek azonban csak a felsőház, majd az uralkodó jóváhagyása után léphettek életbe.
Az alsóházban a vármegyék követei voltak erőfölényben, hiszen az 55–56 szavazatból 49-et birtokoltak: vagyis a megyék irányítását kézben tartó jómódú köznemesség akarata érvényesült, amit pedig az 1832–36-os országgyűléstől kezdve egyre inkább a liberális reformgeneráció határozott meg
– mondja a 24.hu-nak Melkovics Tamás.
Magyarán felerősödtek az alsóház reformtörekvései, amelyek nyilvánvalóan szöges ellentétben álltak az abszolutista hatalom érdekeivel. Mi lehetett az udvar legegyszerűbb, mégis törvényes „ellenszere”? A felsőház. Összetétele okán ugyanis ez a testület a gyakorlatban kormánypárti többséggel rendelkezett, ráadásul jogában állt érdemi megfontolás és bővebb indoklás nélkül a végtelenségig visszadobálni az alsóházból érkező javaslatokat. A Wesselényi Miklós perbe fogása ellen tiltakozó alsóházi feliratot 1835–36-ban például 17 alkalommal utasították el, az első pár alkalmat leszámítva, szinte érdemi vita nélkül.
Az összefogásnak nincs alternatívája
A felsőház vagy főrendiház tagjait négy kategóriába sorolhatjuk, az első három, azaz a katolikus főpapság, az udvari és állami tisztségviselők (nádor, országbíró, horvát bán stb.), illetve a vármegyék élén álló főispánok hivatalból voltak jelen az országgyűléseken. Mivel állásuk, karrierjük közvetve vagy közvetlenül az uralkodó személyes döntésén múlott, lojalitásuk nemigen lehetett kérdéses. A negyedik csoportba tartozott viszont a hivatalt nem viselő magyar arisztokrácia, azok a bárók, grófok és hercegek, akik 21. életévüket betöltve egyenesen a királytól kaptak személyes meghívót a diétára.
Több száz főről beszélünk, már kisebb összefogással is leszavazhatták volna a király embereit, ám hiányzott a közös akarat. Főnemességünk túlnyomó többsége ugyanis távol tartotta magát a törvényhozástól: a leghosszabb, 1832-től 1836-ig ülésező diétán még csupán 20–25 olyan névvel találkozunk, akik érdemben vettek részt az országgyűlés tanácskozásain, de ők sem egyszerre voltak jelen, hanem amíg a lelkesedésüket vagy felháborodásukat kiváltó ügyük megkívánta.
Nem is csodálkozhatunk rajta, hiszen egy-egy országgyűlés akár évekig is eltarthatott, miközben birtokaiktól távol, az ország északnyugati szegletében, Pozsonyban kellett élniük családjukkal, személyzetükkel a rangjuk megkívánta színvonalon. Ahogy földrajzilag távolodunk a Habsburg koronázóvárostól, úgy mutatható ki a részvételi kedv lanyhulása – elképesztő költségekkel és csupa nehézséggel járt. Aki szavazni akart, annak fel kellett szólalnia, tudnia kellett magyarul, és tisztában kellett lennie a közállapotokkal, miközben érdemi vitákat sokáig nem lehetett folytatni, általában a tekintélyesebb tisztségeket viselő szereplők, végső soron pedig a nádor akarata érvényesült.
A vízválasztót az 1832–1836-os országgyűlés jelentette, ezen belül is a vallási ügyek. A felsőházban ugyanis a felekezeti sérelmek miatt megjelentek a protestáns arisztokraták, és bár kevesen voltak, így érdemi előrelépést nem tudtak kiharcolni, annyit legalább elértek, hogy a főrendek a katolikus főpapság tiltakozása ellenére megtárgyalták a kérdést. E „fellángolás” már önmagában olyan erővel bírt, hogy az alsóházban ráeszméltek: ha bármilyen előrelépést szeretnének tenni társadalmi, nemzeti ügyekben a reformok irányába, akkor meg kell törni a főrendiház kormánypárti többségét, létre kell hozni az úgynevezett főrendi ellenzéket.
A következő, 1839-es diéta már ennek szellemében vette kezdetét, a korábbiakhoz képest erőteljesen nőtt a nem hivatalból, hanem személyi jogon megjelenő főnemesek száma, és a korábbiaknál sokkal többen döntöttek úgy, hogy az érdemi munka kedvéért a diéta végéig Pozsonyban maradnak. A kormányzat és a titkosrendőrség nem győzött csodálkozni, hogy a legpatinásabb, legtekintélyesebb és legvagyonosabb családok (Eszterházy, Batthyány, Zichy, Andrássy, Erdődy, Teleki, Szapáry stb.) tagjai váltak ellenzéki szószólókká. Mindez ugyanakkor lehetőséget adott a szervezeti keretek kiépítésére is. Itt jelent meg – életében először országgyűlésen – Batthyány Lajos gróf, és lett rögvest a főrendi ellenzék megalapítója és vezéregyénisége. A történész szavaival:
Tudatos tervezés és felkészülés eredményeként Batthyány nemcsak az 1839-es országgyűlés tagja lett, hanem azonnal egyik főszereplőjévé vált, aki ezt a nagyon sokszínű főnemesi társaságot sikerrel tudta összekovácsolni, sőt hatékonyan vezetni is.
„Összejövetel csaknem minden nap Batthyány Lajosnál”
A gróf részben felesége, Zichy Antónia hatására fordult a politika felé – a korban valóságos intézménnyé váló hölgynek külön cikket szentelünk a későbbiekben –, a fent említett tudatosság pedig olyan tevékenységekben mutatkozik meg, ami már bárki számára ismerős lehet a mai politikából. Október végén társaival együtt megalapította az úgynevezett „kiskaszinót”, egy zárt klubot, amely november 18-tól hivatalosan is a főúri ellenzék „pártjaként”, pontosabban fogalmazva a modern pártszervezetek elődjének tekinthető politikai csoportosulásként működött – Magyarország történelmében elsőként.
Előzetes egyeztetésekkel alakították ki a hivatalos álláspontjukat, meghatározták a követendő taktikát, kiválasztották a vezérszónokokat, és pártfegyelmet vártak el – a közös véleménytől csak az térhetett el, aki előzőleg, a kaszinóban külön jelezte egyet nem értését.
Széchenyi naplóbejegyzése már az országgyűlés legelején világosan mutatja Batthyány szervező és vezető szerepét: „Összejövetel csaknem minden nap Batthyány Lajosnál”.
De miért hallgattak rá? A teljes ismeretlenségből érkezett, némi Vas vármegyei „közszereplést” leszámítva nem vett részt a politikában,
Batthyány Lajos a többi főnemeshez hasonlóan családjával, személyzetével szabályosan átköltözött Pozsonyba az országgyűlés időtartamára, az ország egyik leggazdagabb mágnásaként a volt kancelláriai lakosztályt bérelte – maga az országgyűlés innen rövid sétára, a Mihály utcában, az egykori magyar udvari kamara épületében ülésezett, az épület ma egyetemi könyvtárként működik. Feleségével új szintre emelte a társasági élet keretei között zajló politikacsinálást. Folyamatosan költséges összejöveteleket, bálokat szervezett, arra törekedett, hogy – a történész szavaival – ne csak a szervezkedés motorja, hanem házigazdája is legyen.
Üzent a jelmezével
Számára minden a politikáról szólt, a legapróbb részleteket is ez határozta meg: a pozsonyi Hírnök című lap például arról számolt be 1840 márciusában, hogy az azévi farsangi szezon legnagyobb bálját Batthyány Lajos szervezte. Pazar társadalmi esemény volt jelmezes felvonulással: főnemeseink egy nagy csoportja középkori francia parasztlakodalom szereplőinek jelmezét öltötte magára, a földesúr szerepét Andrássy Károly, a későbbi miniszterelnök, Andrássy Gyula édesapja „játszotta”.
Eszterházy Kázmér gróf keleti hadvezér volt, Zichy Ödön gróf középkori lovag páncéljában parádézott, Odeschalchi herceg pedig olasz haramiának öltözött, egy szóval arisztokráciánk krémje kitett magáért. Batthyány Lajos azonban a „mókázásba” is rejtett egy kis politikát, pontosabban nem is kicsit: aki olvasott a sorok között, az minden bizonnyal egy kicsit megszeppenhetett.
Ő egy kortárs algériai muszlim szabadságharcosnak, Abd el-Kadernek öltözött, aki egyesítve szülőföldje törzseit sikerrel szállt szembe a francia gyarmatosító csapatokkal, és 1837-ben békére tudta kényszeríteni az európai nagyhatalmat. A bál idején azonban épp kiújultak a harcok Algériában, Abd el-Kader mozgalma gyakran szerepelt a magyar lapokban is.
A jelmezválasztás minden bizonnyal kiállás volt, egyfajta szimpátiatüntetés egy kis afrikai nép szabadsága mellett, de talán nem volt nehéz »belelátni« a magyar párhuzamot sem
– emeli ki a történész.
Irgalmatlan összeget költött
A társadalmi életen keresztül megtámogatott politikacsinálás irgalmatlan összegeket emésztett fel, és hiába volt a gróf hazánk egyik leggazdagabb embere, a magyar nemes vagyona a földjében volt, nem pedig készpénzben. A titkosrendőrség feljegyzéseiből tudjuk, hogy már az országgyűlés elején 50 ezer forintnyi kölcsönt vett fel apósától, majd később még 20 ezret kért tőle, mire Zichy Károly ingerülten jelezte vejének, hogy hagyjon fel az ellenzék ilyen mértékű támogatásával, mert tönkre teszi a családját.
Az összehasonlítás kedvéért, amikor Széchenyi István, akinek szintén nem kellett szégyenkeznie vagyoni szempontból, birtokai egész éves jövedelmét ajánlotta a Magyar Tudós Társaság megalapítására, akkor 60 ezer forintról volt szó.
Ha csak a töredéke is igaz, hatalmas az összeg, de valójában Batthyány Lajos ezen a pénzen országos politikai „kampányba” kezdett, felépített egy „pártot”, az uralkodó kormánytöbbségének önkényét visszaverni hivatott főrendi ellenzéket, amely nem tudott ugyan többségbe kerülni, de azért komoly politikai győzelmeket már képes volt aratni, és immár a felsőházra is komoly figyelmet kellett fordítania a kormányzatnak.
Botránnyal fenyegettek
A szépen gyarapodó létszámon és a politikai keretek meghatározásán túl a történész a Főrendi Napló elindítását tartja Batthyányék harmadik legnagyobb sikerének.
Az alsóház üléseiről ugyanis már 1790 óta, igaz csak utólag és kezdetleges módon, de tudósított az Országgyűlési Napló, a főrendek vitáit, véleményét ugyanakkor senki nem rögzítette. A végső döntéseket itt valójában a széles nyilvánosság teljes kizárása mellett a már említett uralkodópárti tagok hozták meg, élükön a nádorral.
Az ellenzék ezért javasolta rögtön a diéta elején egy olyan kiadvány létrehozását, amely szó szerinti szövegközléseket tartalmaz: dokumentálja a történéseket és súlyt ad a vitáknak, illetve nem mellesleg ismertséget és népszerűséget szerez Batthyányéknak. A személyre szóló meghívóval érkező arisztokratáknak sikerült megszavaztatniuk az elindítását, de József nádor korábbi pozícióját féltve ellenezte, ezért húzta az időt. Amikor még 1840 februárjában sem történt előrelépés, korábban elképzelhetetlen ellenállás és hangnem jelent meg: az ellenzék botránnyal fenyegetett, Batthyány ugyanis kijelentette, hogy »rettenetes lármát« fognak csapni, ha jogos törekvésük a következő ülésen is meghiúsul, és ezzel végül célt értek.
A titkosrendőrség ekkor már arról írt, hogy Batthyány személyisége egyre veszélyesebb irányt vesz, miközben a fiatal főnemesek szabályosan istenítik őt a nádorral szembeni fellépése miatt. 1840-es jellemzésében meg is jegyezték róla: az akasztófa tükröződik a szeméből
– mondja Melkovics Tamás.
Fontos előrelépés volt ez az uralkodótól független magyar arisztokraták érdekérvényesítésében, a Főrendi Napló komoly fegyver lett a frissen létrejövő és magára találó főrendi ellenzék kezében a nádor és a „kormánytöbbség” ellenében.
Széchenyi inkább csöndben maradt
Összességében tehát az 1839–1840-es országgyűlésen a felsőház személyi jogon megjelenő tagjainak rendkívül heterogén társaságából elkezdtek formálódni az érdekek és értékek mentén létrejövő platformok. A kiskaszinónak benyújtott, Batthyány által jegyzett programterv feladatul tűzte ki, hogy a főnemesség átvegye a nemzet ügyeinek irányítását úgy az országgyűlésben, mint azon kívül – de a vezető szerep immár nem végcél, csupán eszköz a polgári Magyarország megteremtése érdekében.
Főúri ellenzék létrehozására egyébként korábban is történtek próbálkozások. Széchenyi már 1825–27-ben alapított egy politikai klubot, ahol a pipázgatás és kártyázás mellett az országgyűlés ügyeiről is eszmét cseréltek, a későbbiekben azonban ezek a kezdeményezések elhaltak.
Széchenyi nem is volt elragadtatva, hogy Batthyány egyszer csak megjelent a semmiből, és rögtön ő lett a „főnök”, ám tegyük hozzá, hogy a teljes politikai palettáról egyedül őt ismerte el egyenrangú riválisnak. A fő különbség köztük az volt, hogy a legnagyobb magyar elutasította a pártfegyelmet, ő egy klubszerű együttműködésben gondolkodott. Ezzel szemben Batthyány egy jól szervezett, politikailag zárt pártot akart megfelelő háttérrel, világos programmal.
Amikor például Széchenyi protestáns főispánokat hívott meg a kiskaszinóba, Batthyány őrjöngött
– emeli ki Melkovics Tamás. Protestánsként ugyanis vallási ügyekben együttműködtek az ellenzékkel, de főispánként a király emberei voltak, kormánypártiak.
Mindenesetre a két gróf az 1839–1840-es országgyűlésen állandó vitáik mellett is szorosan együttműködött, egyetértés mutatkozott abban, hogy mindketten a főnemességben látták a reformok, a változás zálogát. A legfontosabb témákban Széchenyi is tartotta magát a pártfegyelemhez, ha egyes kérdésekben kikacsintott volna, inkább nem szólt semmit, csöndben maradt.
Hogyan fordult Batthyány Lajos figyelme hazatérése után nyolc évvel, látszólag a semmiből az országos nagypolitika felé? Milyen szerepe lehetett ebben feleségének, Zichy Antóniának? Ki volt ez a nő, akit Melkovics Tamás valóságos intézményként, az első, modern magyar női politikusként ír le? Erről lesz szó sorozatunk következő részében.
