Egy nap volt már csak hátra a második kubai Forma–1-es nagydíj rajtjáig 1958. február 23-án, amikor az argentin Juan Manuel Fangio, a sportág legnagyobb, ekkor már ötszörös világbajnok sztárja néhány barátja és szerelője társaságában beszállt a havannai Lincoln Hotel liftjébe. Mielőtt becsukódhatott volna az ajtó, egy újabb férfi lépett közéjük, akit bőrdzsekije mellett elsősorban az különböztetett meg az elegáns szálloda többi vendégétől, hogy egy pisztolyt szegezett rájuk. Közölte velük, ha bárki megmozdul, meghal, majd azzal folytatta, hogy Fangiónak vele kell tartania. Azt is hozzátette, hogy a Július 26-a Forradalmi Mozgalom tagja, később az is kiderült, hogy Oscar Lucero Moyának hívják.
Miután biztonságos helyre szállították foglyukat, az emberrablók értesítették a hírügynökségeket és világgá kürtöltették, hogy Fangio náluk van. Az országot 1952 óta újra elnökként irányító Fulgencio Batista biztonsági szervezetei hatalmas erőket mozgósítottak a sztár előkerítésére, de ezek nem jártak sikerrel, a versenyzőt a másnapi nagydíj után, 26 óra fogságot követően elengedték. Fangio a riportereknek elmondta, elrablói jól bántak vele, és a kényszerű együttlét alatt igyekeztek neki megmagyarázni, miért tették, amit tettek.
Mélyütés a rendszernek
Na, de miért is tették? Gondolhatnánk, hogy egyszerűen busás váltságdíjat akartak kérni a sztárpilótáért, azonban erről szó sem volt, a csoport kezdettől fogva úgy tervezte, csak a verseny idejére tartják fogva áldozatukat. A kubai forradalom történetében járatosak persze már az eddigiekből is tudják, hogy az emberrablás mögött nem holmi jelentéktelen kis csoportocska állt, a Július 26-a Mozgalmat ugyanis egy bizonyos Fidel Castro vezette. Nem tudjuk, a forradalmárok közül pontosan kinek az ötlete volt Fangio elrablása, ám Castro jóváhagyása nélkül természetesen nem valósulhatott volna meg a terv.
A mozgalmárok egyrészt azt remélték az akciótól, hogy sikerül maguknak világra szóló hírverést csinálniuk, másrészt bevisznek egy mélyütést Batista rendszerének azzal, hogy megkérdőjelezik, képes rendet tartani az országban. Az 1945-ben egyszer már megbuktatott elnök ugyanis csak annak köszönhette a nyugati világ – és természetesen elsősorban az Egyesült Államok – létfontosságú támogatását, hogy szilárd antikommunista Kubát ígért a hidegháború éveiben.
Ezen kívül rezsimjének kevés pozitívuma volt: nyíltan üzletelt maffiózókkal és pénzmosókkal, az ellenzéki hangokat pedig egyre brutálisabb elnyomással hallgattatta el. Sokat elmond a rendszerről, hogy az emberrablók nem merték a hatóságoknak átadni Fangiót, mivel attól tartottak, csapdát állítanak nekik, és a pilótát és őket is lemészárolják, hogy a felelősséget aztán a forradalmárok nyakába varrják a „balul sikerült” akcióért. Ezért aztán inkább az argentin nagykövetséggel vették fel a kapcsolatot, foglyukat is a képviselethez szállították el a nagydíj napjának estéjén.
Halálos baleset a futamon
A világbajnoki pontversenybe be nem számító kubai nagydíjat is elsősorban támogatóinak és lehetséges befektetőinek szánt PR-fogásként rendeztette meg az elnök, a Havanna tengerparti utcáin megrendezett versenyre komoly tiszteletdíjakkal csábították el a sportág legnagyobbjait. Az első, 1957-es nagydíj nagy sikerrel le is zajlott, ám a szigetországba 1956-ban titokban visszatérő Castro és emberei a második nagydíjon már nem hagyták, hogy a világ minden tájáról érkező úri és a kevésbé úri helyi közönség nyugalomban szórakozzon.
A versenyt azonban nem halasztották el Fangio eltűnése miatt, viszont a hetedik körben a kubai Armando Garcia Cifuentes elvesztette az uralmát Ferrarija felett, és a nézők közé csapódott – heten meghaltak, nagyjából negyvenen pedig megsérültek a balesetben, a nagydíjat pedig leintették. Fangio egyik nagy ellenfele, Stirling Moss lett így a győztes.
A Július 26-a Mozgalom valóban világhírnévre tett szert a vértelen akcióval, azonban a pozitív visszhangok mellett azért akadtak olyanok is, akik Batista minden rémtette ellenére sem tartották elfogadhatónak a történteket. „Elég szegényes forradalom az, amelyiknek arra kell vetemednie, hogy egy az ország ügyeiről mit sem tudó külföldit raboljon el” – írta például egy amerikai publicista.
Barátságos viszony az emberrablókkal
Maga Fangio megértőbb volt. „Egy újabb kaland volt – nyilatkozta később. – Ha a lázadók jó ügyért harcoltak, akkor én, argentinként elfogadom a történteket.” Ha úgy vesszük, ő még jól is járt a dologgal, hiszen hamarosan busás honoráriummal járó meghívást kapott az Ed Sullivan-show-ba – ötszörös világbajnokként egyébként fel sem merült volna, hogy meghívják szerepelni.
Összességében persze valószínűleg ez az epizód nem játszott túl nagy szerepet abban, hogy Castróék néhány hónappal később végül is sikerre vitték a forradalom ügyét, mindenesetre a Lincoln Hotel előtt ma egy bronztábla őrzi az események emlékét, a felirat szerint az akció „fontos lelkesítést adott a forradalmi erőknek”. Az egyik kulcsszereplő viszont nem ünnepelhetett elvtársaival: Lucerót stílusos liftbeli belépője után két hónappal árulónak nyilvánították a mozgalomban, majd elfogta a titkosrendőrség. Hosszú hetekig kínvallatták, majd kivégezték. Ez tisztára mosta őt Castróék szemében, ma egyetem viseli a nevét.
Fangio 1981-ben járt újra Kubában, ahol az a Faustino Perez köszöntötte miniszterként, aki elrablásának fő szervezője volt, és aki a fogsága idején szóval tartotta, de maga Castro is időt szakított rá, hogy személyesen üdvözölje. 1991-ben, 80. születésnapján a fél világ a valaha élt legnagyobb autóversenyzők egyikeként ünnepelte. A sok köszöntés mellett egy olyan üdvözlőlapot is kapott, amin az aláírás csak ennyi volt: „Barátaid, az emberrablók.”
