„E folyóirat szívvel-lélekkel óhajtja s akarja egy új magyar közízlés kizsendítését; a történelmi folytonosság elvét sérthetetlennek proklamálja; s bármit hozzon a jövő, irodalmi ízlésben s annak minden feltételében magyar gyökerűség s magyar közösség elvét hirdeti.” 1923 januárjában Horváth János, a XX. századi magyar irodalomtörténet-írás kiemelkedő alakja ezekkel a sorokkal indította útjára a két világháború közötti Magyarország új irodalmi és művészeti lapját, a már nevével is sokat mondó és irányt jelölő folyóiratot: a Napkeletet. Hozzátette: „Nem esküszik vakon a múltra, nem ijedezik az újtól; ami amabban lényeg, azt biztosítani, őrizni, ami ebben termékeny erő, azt beolvasztani tudja”.
Tormay Cécile a főszerkesztő
Hagyománynak és modernségnek ez az új típusú, a nemzeti szempontokra fokozottabban tekintettel levő szintézise egyszerre jelentette a „kozmopolitizmusa” és „magyartalanságai” miatt Horváth által már a háború előtt is bírált Nyugattal való szembefordulást, s egyben a tartalmában és eszköztárában egyaránt ókonzervatív és kevéssé igényes, Herczeg Ferenc által szerkesztett Új Időktől való elhatárolódást. 1937-es haláláig a folyóirat főszerkesztője Tormay Cécile volt, aki hírnevét háború előtti regényeivel (Emberek a kövek közt, 1911; A régi ház, 1914) és novelláival alapozta meg, majd a háború után az 1918–1919-es forradalmakat és azok vezetőit helyenként alpári stílusban gyalázó visszaemlékezésével (Bujdosó könyv, 1920–1922) öregbítette.
Horváth Jánostól eltérően, aki az akadémiai és egyetemi világban képviselte a Klebelsberg Kunó törekvéseit meghatározó neokonzervatív-neonacionalista eszmeiséget, Tormay a direkt politizálástól sem tartotta távol magát. 1919 februárjában részt vett Bethlen István pártalapításában, amely a leendő Egységes Pártot előlegezte, november 16-án pedig egyike volt azoknak, akik a bevonuló Horthy Miklóst köszöntötték a Parlament előtt.
Írók és tudósok szerkesztették
1940-es megszűnéséig a lap szerkesztői következetesen érvényesítették a Horváth János által meghirdetett jobboldali modernséget és reformkonzervativizmust. A szerkesztők mellett ezt számos színvonalas alkotó segítette. Közéjük tartozott Szekfű Gyula, aki annak idején Horváth diáktársa volt az Eötvös Collegiumban, és 1927-től maga is egy igényesen konzervatív szellemiségű folyóiratot (Magyar Szemle) szerkesztett. Továbbá a Horváthoz és Szekfűhöz hasonlóan konzervatív beállítottságú művészettörténész és régész, Hekler Antal, aki az első számban Michelangelo lelki életéről írt, és Mészöly Gedeon nyelvész, aki a görög virágénekekről értekezett – hogy csak az akadémiai tagságig eljutott társadalomtudósokat említsük.
Az írókat többek között Szabó Dezső, Kosztolányi Dezső és a ma már kevéssé ismert, de a maga korában nagyon olvasott Komáromi János, valamint az irodalmi köztudatból ugyancsak kiesett Berde Mária képviselte. A marosvásárhelyi Molter Károly a székelyek lelkiségéről írt az első számban.
A „nagy öregek” és a középgeneráció mellett a lap szerkesztői törekedtek az ifjabb tehetségek megszólaltatására is. Így lett a lap szerzője többek között Halász Gábor, Hamvas Béla, Keresztury Dezső, Rónay György, Szerb Antal és mindenekelőtt Németh László, akinek – főleg az első években – több írása is itt jelent meg. Színvonalassága és vitathatatlan eredményei ellenére a Napkelet sohasem tudott tartósan magához kötni annyi tehetséges írót, mint a Nyugat, és irodalomtörténeti jelentősége sem érte el riválisáét. Az irodalmi élet két világháború közötti megújítói nem a Napkelet és köre, hanem az 1920-as évek végétől körvonalazódó népi mozgalom írói lettek.
