A 2022-es év legjelentősebb környezeti hatása a történelmi léptékű aszály volt: az eleve száraz tél után az ország keleti részében gyakorlatilag szeptemberig nem hullott számottevő mennyiségű csapadék. Pedig a Kárpát-medencét teljes egészében elfoglaló történelmi Magyarországot a vizek hazájának is nevezhetjük. A három „hűtlen folyó” (Olt, Poprád, Dunajec) kivételével minden vízfolyás a medencébe érkezik, és annak legmélyebben fekvő részén, az ország közepén szabadul meg a rendszeres áradásokkal érkező többlet víztől.
Levezetni és megtartani
A történelmi Magyarország 13,7 százaléka, összesen 38 771 négyzetkilométernyi terület volt ártér, magyarán időszakosan vízzel borított terület. Az emberek megtanultak ezzel együtt élni, nem építkeztek a vízjárta részekre, úgynevezett fokgazdálkodást folytattak: halásztak, legeltettek, gyümölcsöt termesztettek az ártéren, miközben a folyók vízjárását is egyenletesebbé tehették.
Az ipari forradalmat követő fejlődéssel azonban a gyarapodó népességet etetni kellett, termőföldre volt szükség, az ország modernizálása pedig nem mehetett végbe víz borította, mocsaras területeken – Deák Ferenc például hiú ábrándnak nevezte Pest és Debrecen vasúttal való összekötését. A XIX. században kezdődő folyószabályozásokkal és lecsapolásokkal a szakemberek tökéletes munkát végeztek, maximálisan kiszolgálták a felmerült társadalmi igényeket a közlekedéstől az élelmezésig.
Egyesek már egész korán látták, hogy hosszú időre nem érdemes hátradőlni, a XX. század elején például Kvassay Jenő, neves vízmérnök megjósolta, hogy míg ők a vizek gyors elvezetésén dolgoznak, addig az unokák már a megtartásán fognak munkálkodni. Igaza lett, bár a helyzet ma azért nem ilyen fekete-fehér. A klímaváltozással megjelenő időjárási szélsőségek kettős kihívás elé állítják a szakembereket: már rövidebb távon is tartós aszályok és hőségperiódusok, illetve hirtelen lezúduló, nagy mennyiségű vizek, árhullámok jelentik azt a jövőt, amire a Kárpát-medencében be kell rendezkednünk.
Ha nem akarjuk, nem is sikerül
Egyelőre ott tartunk, hogy az Alföldet „faltól falig” felszántjuk, majd az aszály vagy belvíz okozta károkért jöhet a kompenzáció, az uniós vagy állami segítség. A népharag pedig mindeközben a vízügyi szakmán csattan – idén nyáron épp a szárazság okán voltak hangosak a közösségi terek. Tény, vizeink kezelése, az aszály mérséklése, árvizek megelőzése, belvizek levezetése stb. az Országos Vízügyi Főigazgatóság feladatköre.
Abba viszont ritkán gondolunk bele, hogy a vízügyi szakma összetett tudományos háttér alapján kidolgozott terveiből, rövid és hosszú távú stratégiáiból az valósul meg, amit a politika – nyilván a társadalmi igények alapján – támogat. Kissé kisarkítva: a vízügy úgy gazdálkodik hazánk vizeivel, ahogy arra a mindenkori kormányon keresztül tőlünk, a társadalomtól megbízást kap.
Tudományos egyetértés mutatkozik abban, hogy a klímaváltozás károkozását mérséklendő csökkenteni kellene az országból kifolyó vizek mennyiségét. A társadalmi felhatalmazás viszont még mindig a vizek levezetésére terjed ki, így maximalizálva a művelésbe fogható területet és a hatalmas monokultúrák létesítését. Az egyre gyakoribb aszályok idejére pedig marad a panasz, a kétségbeesés és a vízügy hibáztatása.
Mi lehet az optimális megoldás Magyarország egyre aggasztóbb szárazodására? Miért nem lehet akár „holnaptól” jelentős lépéseket tenni a későbbi aszályok ellen? Erről beszélgettünk Csűrös Krisztiánnal, az Országos Vízügyi Főigazgatóság belvízvédelmi és öntözési főosztályának vezetőjével és Varga Balázzsal, a vízrajzi és vízgyűjtő-gazdálkodási főosztály főosztályvezető-helyettesével.
A sekély víz beposhad
Laikus fejjel, ha nem esik az eső, akkor locsolni kell, így oldjuk meg a kertben is – az már más kérdés, hogy idén nyáron már kutak száradtak ki, több helyen kellett lakossági vízkorlátozást is elrendelni. Öntözésre természetesen mezőgazdasági szinten is van lehetőség, erről az országban húzódó, csaknem 1500 kilométeres csatornahálózat gondoskodik igény esetén.
A rendszer mintegy 500 ezer hektárra van kiépítve, ami a magyarországi termőterület mintegy 10 százaléka, az öntözött földek összmérete azonban jelenleg mindössze 80–120 ezer hektár
– mondja a 24.hu-nak Csűrös Krisztián.
Miért? A válasz összetett, mert a megoldást nem random csatornák és tározók, hanem komplex rendszerek jelentik, amelyeknek ára van, és sokszor fizikai akadályokat is le kell győzni. Dombvidéken például jellemzően időszakos vízfolyásokból lehet tartalékot képezni, „cserébe” viszont mindig kerülhet úgynevezett frissítővíz a rendszerbe. Sík vidéken, az aszálynak kitett alföldi régióban azonban problémát jelent a tározók mélysége.
A sekély víz ugyanis hamar „beposhad”, használhatatlanná, szúnyogbölcsővé válik, és csak tönkreteszi a környékbeliek életét. Az alföldi régióban akkor van értelme a tározásnak, ha a biztosítható a folyamatos vízutánpótlás, -frissítés: élővízből, jelesül a Tiszából. Csakhogy a folyó vízállása egyre inkább csupán a nagyobb árhullámok idején alkalmas erre, az éghajlatváltozással pedig mind esetlegesebbé válik az egész.
A megoldást a Tisza duzzasztása jelenthetné a jövőben – erre később még visszatérünk –, illetve a szakember kiemeli: az egyik legnagyobb probléma, a Homokhátság vízpótlásának a tervezési folyamatai megkezdődtek, az elképzelések szerint a Duna és a Tisza vizét juttatnák az egyre inkább sivatagosodó területre.
Ki adja át a földjét a víznek?
A fenti problémákat vízmérnöki beavatkozásokkal orvosolni lehet, ám az aszályvédekezéshez nélkülözhetetlen a mezőgazdaságból érkező támogatás, a gazdákon múlik ugyanis, hogy feláldozzák-e azokat a mélyen fekvő, elárasztható földeket, amelyeken ezzel megszűnik a termelés. És itt van az egyelőre leküzdhetetlennek látszó akadály: a jelenlegi támogatási rendszerek mellett nincs rövid távú motiváció földterületek „beáldozására” a víznek.
A másik oldalon persze ott találjuk a pusztító szárazságot, a vízügyi szakemberek – hasonlóan korábbi cikkeinkben megszólaló, más tudományterületek képviselőihez – kisarkítottnak, de alapvetően elfogadhatónak tartják a szlogent, miszerint
A lehetőség egyébként sok helyen most is adott. Ha a termelők összefognak, 100 hektár fölött öntözési közösségekké alakulhatnak, és vizet igényelhetnek, tározót építhetnek saját költségen, ahova az állam biztosítja a víz bevezetését. Ebből a vízkészletből aztán gazdálkodhatnak, öntözőrendszerekre pályázhatnak stb., de a nagy kérdés még mindig: ki áldoz az értékes földjéből víztározásra? Illetve közösségi szinteken tényleg összehangolt, apró részletekig nyúló közös stratégiára van szükség ahhoz, hogy a beruházással mindenki egyaránt jól járjon – nem csodálkozhatunk azon, hogy a gazdák többsége ezt nem veszi igénybe.
Látszik azért némi fény is az alagút végén. Az Európai Unió mezőgazdasági támogatási rendszere, a KAP (közös agrárpolitika) legújabb frissítéseiben már vannak olyan kezdeményezések, amelyek támogatást nyújtanának az aszály elleni védekezés jegyében vízzel elborított földek tulajdonosainak. Az idő azonban sürget, mi kell ahhoz, hogy elmozduljunk a holtpontról? Hogy az Alföld egy részét visszaadjuk a víznek? A szakértők egyöntetű válasza szerint:
A mederben lehetne tartalékolni
A konklúzió szerint tehát az öntözés elméletben kivitelezhető, sok helyen szükséges is, de költségei vannak, és a gyakorlatban hiányzik az akarat, hogy szélesebb körben használjuk ki a lehetőségeinket. Itt kanyarodhatunk rá témánk második részére, miszerint az Alföld kiszáradása tragikus méreteket öltött: a talajvíz elszivárog, egyre mélyebbre kerül, ebben a helyzetben pedig az öntözés, szárazságtűrő fajták alkalmazása stb. nem elég.
A megoldás egyik kulcseleme a talaj: ha megfelelő a vízellátottsága, a növények kisebb károkat szenvednek az aszályos hetekben, hónapokban. Ideális körülmények között, és egy – a támogatásoktól a fajtaválasztáson, a termelési módon keresztül az öntözésig és a szemléletváltozásig számos elemet magában foglaló – komplex stratégia mentén a mostani évi csapadékösszeg felével is fenntartható lenne a termelés az Alföldön – itt írtunk erről részletesen.
A talajvíz és a felszíni víz szoros kapcsolatban áll egymással, oda-vissza áramlik, a nagy folyószabályozásokig létező fokrendszert az évről évre ciklikusan érkező áradások működtették.
Most viszont változást tapasztalunk, évek óta nem volt olyan árvíz, amiből ezekre a területekre vizet lehetett volna kiengedni duzzasztás nélkül
– fogalmaz Varga Balázs.
A klímaváltozás miatt a lehető legtöbb víz megtartására kell felkészülnünk úgy, hogy vízbőség esetén se szenvedjünk el károkat szabályozatlan áradások folytán. És hogyan lehet ezt elérni? A legoptimálisabb magában a mederben – illetve a csatornákban, de a kettő összefügg – tározni, és több szempontból haszna van annak, ha a folyókat felduzzasztjuk a gátak szintjéig.
Elviszi a Tisza a talajvizet
Így egyrészt gravitációsan lehet kivezetni a vizet, nem kell szivattyúkra energiát áldozni, mint történt idén például a soroksári Kis-Duna vízpótlásának érdekében. A másik a talajvíz tározása, ami rendkívül fontos. Vagyis fontos lenne, mert jelenleg épp ellenkező folyamatot tapasztalunk, azaz a talajvíz elszivárgását a vízfolyásokon keresztül. A szakember az idei tiszai adatokon mutatja be a problémát: nyári kisvíznél a folyó vízhozama Szegednél 135 köbméter/másodperc volt, ennek durván egyharmadát, 45 köbméter/másodpercet a hazai szakaszon beáramló talajvíz adta.
„A talajvíz azért áramlik a mederbe, mert a szintje magasabban van, mint a folyóé, így talajvíz-depresszió alakul ki: tavaly összesen 220 millió köbméternyi talajvizet »vitt el« a Tisza” – emeli ki a szakember. Emellett jól látszik az is, hogy ahol magasabb a vízszint, ott a felszín alatti hozzáfolyás mértéke is csökken. A Kiskörei-víztározó környékén például a felsőbb szakaszon mért, másodpercenként 209-ről 89 literre mérséklődött a felszín alatti hozzáfolyás mértéke a vizsgált időszakban.
Egyértelműsítve tehát duzzasztással, a vízszint megemelésével a folyó „megtámasztaná” a felszín alatti vizet, ami így a talajban tározódna, biztosítva annak nedvességtartalmát a növények számára. És itt ne csak a mezőgazdaságra gondoljunk, a szárazság egész tájegységeken veszélyezteti az őshonos növényzet megmaradását is.
Komoly beavatkozás nélkül nem megy
A rendelkezésünkre álló, több mint 150 éves adatsorok jókora szélsőségeket mutatnak, néhány év különbséggel az elmúlt 10 évre tehető szinte valamennyi vízfolyásunk legkisebb és legnagyobb vízszintje egyaránt. A Tisza esetében a kis-, közép- és nagyvizek szempontjából is csökkenés látszik, 1980-tól egyre határozottabban. A Szolnoknál mért 550 centiméter az a szint, amikor vizet vezethetünk ki belőle, de ilyen az utóbbi négy évben egyszer sem volt.
A Tisza vízállásának megnövelése lehetne a jövő, ami elősegíthetné a mezőgazdasági vízellátást, gátolná az Alföld szárazodását, egyszóval védelmet nyújthatna az egyre inkább szélsőségek felé mozduló időjárással szemben
– mondja Varga Balázs.
Ehhez azonban lokálisan nagyobb beavatkozásokra van szükség, amely környezetrombolással, gátakkal, zsilipekkel, sokak szerint hatalmas és „ronda” beton műtárgyakkal jár. Ennek nyilván összetett a megítélése, az eredményt tekintve azonban lényegesen nagyobb területen adja vissza az éltető vizet, mint amennyit maga a beavatkozás elfoglal. Ezért merült fel a dombrádi és a csongrádi vízlépcső lehetősége. Az ilyen tervek persze azonnali és erős társadalmi tiltakozásokat, kérdéseket váltanak ki, de senki nem szeretné betonba önteni a Tiszát, a „magyarok folyóját”, és nyilván egyetlen más vízfolyást sem, így vannak megfelelő válaszok is. A cél, hogy ismét és hasonló gyakorisággal jusson el a víz oda, ahol korábban járt.
A vízügyi szakembereknek sem a beton az álma, de a folyó megemelt szintje gátként állna a talajvíz útjában, sőt, maga juttatna vissza a talajba: hatalmas segítség lenne a már most az elsivatagosodás egyértelmű jeleit mutató Alföld számára. Ahogy a talaj nedvességtartalma közeledik az optimális szinthez, úgy nő a gazdálkodás és a természet túlélésének esélye. Érdemes azt is figyelembe venni, hogy a duzzasztott, hosszú folyószakaszokon a vízbőség értékes élőhelyeket teremt, gondoljunk csak a Tisza-tó egyedülálló élővilágára.
Illetve még egy érdekesség arról, mennyit számít a felszíni víz, a nagyobb vízfelületek. A finn meteorológiai szolgálat szakemberei izotópos vizsgálattal jártak utána, honnan származik a víz, ami Kelet- és Közép-Európában csapadékként hullik alá. Hazánk tekintetében mindössze 20 százaléka érkezik közvetlenül a mediterrán térségből, nagyjából 10 közvetlenül az óceánok felől, és majdnem 80 százalékot az Európában már lehullott, majd visszapárolgott víz adja. A duzzasztott szakaszok ezt a visszapárolgást növelik.
Messze vagyunk még attól, hogy „visszaadjunk” a víznek
A szakemberek szerint lehetne szó nagy területek elárasztásáról is, csinálhatnánk még „Tisza-tavakat”, ám a gyakorlatban ez is a társadalmon múlik: ki adja oda ezért a termőföldjét? A vízügy nyitott rá, hogy adott esetben vizet vezessen ki vagy tározzon be, a kérdés „csupán” a hol és a mennyiért.
A Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése program keretében hat oldaltározó épült meg, céljuk a nagyvíz kivezetése, illetve állandó víz biztosítása a tározótérben, de ezeket nem nagy víztömeg folyamatos megtartására tervezték. Előbbi esetben az állam súlyos milliárdokat fizet a gazdáknak, ha árvízi védekezés okán megnyitják (kártérítést kell adni a kieső termés miatt), utóbbi pedig a gyakorlatban lehetetlen Magyarországon. A cigándi tároló esetében például próbálták rávenni a gazdákat, hogy térjenek át a vizes kultúrákra, de még szerény sikerről sem indokolt beszélni.
Célszerű lenne mélyebb fekvésű területeken tározni a vizet, ahol mindez nem igényel komolyabb beruházást, de ott is el kell dönteni, hogy milyen áron: szántók, településrészek, infrastruktúra, ingatlanok vannak már a régi ártereken. Végezetül pedig a tiszai és az egész magyarországi vízgazdálkodás egyelőre „félmunka”, rajtunk múlik, hogy melyik irányban szeretnénk befejezni. Megvan a tudás és a lehetőség, hogy ne legyünk annyira kiszolgáltatva a klímaváltozás szeszélyeinek, mint 2022-ben, mindössze a prioritásokat illetően kellene meghozni a döntést – úgy látszik, ez a legnehezebb.
