A La Manche legszűkebb részének francia oldalán fekvő kikötőváros, Calais még a százéves háború idején, az 1346-os crécyi csatában aratott angol győzelem után került hosszú ostrom után a szigetországiak kezére – a rákövetkező évben. A hadiszerencse később megfordult, és az angolok lassan az összes franciaországi birtokukról kénytelenek voltak lemondani, ám Calais, illetve a körülötte fekvő – angolul „Pale of Calais”, franciául „le Calaisis” néven ismert – terület még bőven a XVI. században is őrizte a százéves háború, illetve az angol királyok francia trónigényének emlékét.
Angol inváziótól féltek
Az országba beékelődő „szégyenfolt” természetesen igencsak csípte a mindenkori francia uralkodók szemét, de a tenger irányából utánpótlással könnyen ellátható, a szárazföld felé komoly erődítményrendszerrel védett város visszahódítására nem kínálkozott megfelelő alkalom, és a franciák is inkább Itáliában próbálták megvetni a lábukat ahelyett, hogy Calais-val foglalkoztak volna. Végül aztán pont az 1551 és 1559 között vívott, utolsóként is emlegetett itáliai háború teremtett olyan helyzetet, hogy a franciáknak lehetőségük nyílt a város visszavételére.
Sőt, valójában nem is nagyon tehettek mást, mivel a főként II. Henrik francia király, illetve V. Károly német-római császár (I. Károlyként spanyol király), majd az 1556-ban spanyol földön örökébe lépő II. Fülöp között zajló háborúban igen szorongatott helyzetbe kerültek. A spanyol vezetésű hadak Pikárdiában, a saint-quentini csatában aratott nagy győzelme ugyanis szinte védtelenné tette az ország északi részét, sőt, akár Párizst is a háborúba férje, II. Fülöp oldalán bekapcsolódó I. Mária angol királynő esetleges támadása esetén. Ezért Henrik az itáliai hadszíntérre készülő François de Guise-nek azt a parancsot adta, hogy vonuljon inkább Pikárdiába. A franciák legtehetségesebb hadvezérének számító herceg aztán a legnagyobb titokban elkezdett készülődni arra, hogy támadást intézzen Calais ellen ezzel megszüntetve az angol invázió esélyét.
Francia diadal
A terület angol parancsnoka, Thomas Wentworth ugyan megneszelte, hogy készül valami, de csak későn kért erősítést, ráadásul az erődítmények körüli mezőket sem árasztotta el vízzel, pedig ez fontos eleme lett volna a védelmi rendszernek (állítólag azért vonakodott a víztározók vizét erre felhasználni, mert ebből terveztek sört főzni a helyőrségnek). Így aztán a január 1-jén támadásba lendülő Guise zseniális helyzetfelismeréssel, csapatait a keményre fagyott tengerparti mocsaras területen keresztülhajszolva sikeresen elfoglalta a Calais kikötőjét védő erődöt, ezzel elvágva a védőket az utánpótlástól. Az immár minden oldalról ágyútűz alá vett Wentworth reménytelennek ítélte a helyzetét, és 465 éve, 1558. január 7-én átadta Guise-nek a város kulcsait, és ezzel véglegessé vált a város hovatartozása.
A diadal jelentőségét mutatja, hogy Henrik már két héttel később látogatást tett a visszafoglalt városban, Angliában viszont döbbenten fogadták az utolsó „kontinentális birtok” elvesztését. Mária királynő állítólag néhány hónappal később, halálos ágyán is azt mondta, „ha meghalok és felvágnak, a szívembe vésve Fülöpöt és Calais-t fogják találni”. Ettől függetlenül Calais – a háborút lezáró cateau-cambrésis-i szerződésben hivatalossá vált – elvesztése végül a félelmekhez képest kevesebb kárt okozott Angliának, ugyanis a kereskedelem súlypontja ekkorra már inkább a Németalföldre, valamint az Újvilág és Ázsia felé helyeződött át.
Guise ugyan a hátát ily módon bebiztosítva sikereket ért el a németalföldi spanyol erők ellen is, de a háború összességében inkább a franciák ellenfeleinek sikerével, az itáliai francia hatalmi törekvések végső feladásával ért véget.
