75 évvel ezelőtt megszűnt a brit ellenőrzés az indiai szubkontinens 400 millió lakosa fölött, ez volt a Brit Birodalom végének kezdete. 1947. augusztus 14-én a pakisztániak Karacsiban Muhammad Ali Dzsinnah főkormányzó jelenlétében büszkén ünnepelték az új uralom létrejöttét. Egy nappal később India új miniszterelnöke, Dzsaváharlál Nehru vezetésével az indiaiak ünnepelték meg a britek távozását. Brit-Indiát – főként vallási határvonalak mentén – két országra, Pakisztánra és Indiára osztották fel. Előbbi a Nyugat-Pakisztántól majdnem 1600 kilométer távolságra fekvő Kelet-Pakisztánt foglalta magában.
Hinduk és muszlimok
A függetlenségi mozgalom sok évtizeddel korábban kezdődött. A britek hivatalosan az 1600-as években érkeztek Indiába, kereskedelmi állomásokat létesítve a Brit Kelet-indiai Társaság égisze alatt, majd 1858-ban India közvetlen brit uralom alá került. A nacionalista mozgalom a XIX. század végén indult el, és a második világháború után vett hatalmas lendületet. A világháborúban a mai India, Pakisztán és Banglades területéről 2,5 millió katona vett részt.
A vallási identitás erősödésével – amit a brit „oszd meg, és uralkodj” szemlélet tüzelt – két, egymással versengő függetlenségi vízió alakult ki, amelyek vallási vonalak mentén egyre jobban átpolitizálódtak. A Nehru vezette Indiai Nemzeti Kongresszus párt azt akarta, hogy a britek távozása után India maradjon egyben és legyen világi állam. 1940-re azonban Dzsinnah, a Muszlim Liga vezére már úgy érezte, hogy akkor India majdnem 100 millió muszlim lakosát – a népesség egynegyedét – a hindu többség háttérbe fogja szorítani. Biztonsági intézkedéseket akart, sőt külön területet is.
A birodalom végjátéka erősödő etnikai összetűzések között zajlott egész Észak-Indiában, ahogy a „másik” vallás híveit célba vették. Korábban is előfordultak helyi etnikai összetűzések, ez azonban egész más méretű volt. A vízválasztó momentumot az 1946 augusztusában lezajlott kalkuttai öldöklés jelentette. Dzsinnah meghirdette a „közvetlen cselekvés napját” Pakisztán megalakítása érdekében, az esemény azonban muszlimok és hinduk ezreinek halálát okozta. A nyugtalanság és a vérontás Noakhalira, Tripurára, Bihárra és Delhi környékére, majd 1947 elejétől kezdve Pandzsáb nagyobb városaira is átterjedt.
Az erőszak – 1946 nyarától – a birodalom felbomlásával, valamint a hatalomért és a területért folyó versengéssel állt kapcsolatban, és a „más” vallásúak megalázására, sőt, megsemmisítésére irányult. Egyes esetekben félkatonai csoportok általi gondos tervezés és szervezés állt mögötte. Más esetekben az emberek a saját közösségükben történt gyilkosságokra és emberrablásokra válaszoltak támadásokkal.
A kényszer alternatívája a felosztás
1947 elején a Clement Attlee vezette brit kormány bejelentette, hogy a britek legkésőbb 1948 júniusáig elhagyják Indiát. A szorongató politikai kérdés nem az lett, hogy mikor mennek el a britek, hanem az, hogy milyen jövő vár Indiára a britek kivonulása után. Ebben az összefüggésben folytak a viták Lord Louis Mountbatten, India alkirálya, majd főkormányzója, Nehru és Dzsinnah között arról, hogy milyen kivonulási stratégia szerint hagyják el a britek a gyarmati Indiát. 1947. június 3-án Mountbatten fontos bejelentést tett a rádióban:
Szó sem lehet róla, hogy bármely nagy területet, amelyen az egyik közösség többségben van, arra kényszerítsünk, hogy akarata ellenére egy olyan kormány alatt éljen, amelyben a másik közösség van többségben – a kényszerítés egyetlen alternatívája pedig a terület felosztása.
Nehru vonakodva egyezett bele a tervbe. Ez Bengál és Pandzsáb tartományok felosztását jelentette: olyan területekét, amelyeken hinduk, szikhek és muszlimok éltek generációk óta szoros közelségben, ugyanazt a nyelvet beszélték, kultúrájuk, táplálkozásuk és tradícióik is közösek voltak. Elválasztani őket gyakorlatilag lehetetlen feladatnak tűnt. Mountbatten azt is bejelentette, hogy az átadás dátumát előbbre hozzák, a felosztás így lélegzetelállítóan hamar, 10 hét múlva megtörtént.
Cyril Radcliffe brit jogásznak, aki korábban sohasem járt Indiában, 40 napja volt a határvonal kijelölésére. Főként Mountbatten delhi házában tartózkodott – térképekkel, beadványokkal és jelentésekkel körülvéve. Figyelemre méltó, hogy miközben Indiában és Pakisztánban 1947. augusztus 14-én és 15-én ünnepségek zajlottak, senki sem tudta, hol fogják meghúzni a határvonalat. Ezt a részletet augusztus 17-ig nem közölték, csak amikor Radcliffe már a repülőgépen ült, távozóban Indiából.
Nevelt fiának írt levelében megjegyezte: „Indiában senki sem fog szeretni engem a Pandzsábról és Bengálról szóló döntésért, és durván 80 millió panaszos fog elindulni, hogy megkeressen. Nem akarom, hogy megtaláljanak”. Állítólag elégette az iratait és sohasem tért vissza.
Brutális erőszak és tömeges vándorlás
A korábbi gyarmati hatóságok, illetve az új indiai és pakisztáni kormányok nem látták előre, mi fog ezután történni. Az új országukban kisebbségbe került emberek elhagyták a generációk óta otthonukként ismert helyeket, magukkal cipelve, amit tudtak, gyalog, vonaton, vagy, ha szerencséjük volt, repülőgépen téve meg a bizonytalan utat. A hinduk és a szikhek Indiába vándoroltak át, a muszlimok Pakisztánba menekültek. A felosztást közvetlenül követő hónapokban 10–12 milliónyi ember mozgott ebben a két ellentétes irányban – ez volt a történelem legnagyobb migrációja, amely nem háború vagy éhínség miatt alakult ki. A migráció tele volt veszéllyel és erőszakkal: a becslések szerint
India és Pakisztán, a két újdonsült ország káoszba és vérontásba süllyedt, miközben a brit hadsereg azt a parancsot kapta, hogy ne avatkozzon be. Ez a fájdalmas születés formálta a két új nemzet identitását. A régióban sem ért véget az erőszak. Kelet- és Nyugat-Pakisztánt zömmel egyesítette a vallás, de alapvető különbségek voltak a nyelv, a kultúra és az iszlámábádi hatalmi székhelyhez való közelség terén. 1971-ben – Nyugat-Pakisztán hatalmas ellenállásával szemben – Kelet-Pakisztán kivívta függetlenségét, és Banglades lett belőle.
Az említett erőszak és brutalitás miatt a szétválás évfordulója mindig keserédes: a függetlenség kivívásának boldogsága keveredik benne az ezt követő pusztítás és veszteség fájdalmával. Amikor a szétválásra gondolunk, könnyen elborítanak bennünket a statisztikák. Mégis fontos szem előtt tartanunk, hogy minden egyes szám mögött egy emberi történet rejtőzik, akkor is, ha ezeket nehéz megtalálni a korszak hivatalos dokumentumaiban.
A még élő szemtanúkkal öt évvel ezelőtt készített interjúkból összetett kép bontakozik ki. Természetesen volt az erőszak. De ennyi év után is megmaradt az elhagyott helyhez való erős kötődés. Azok közül, akik sohasem tértek vissza, sokan elmondták, hogy haláluk előtt még egyszer, utoljára ezt szeretnék megtenni. Ezeket az első kézből kapott beszámolókat ma a British Library Hangarchívumában őrzik – a hivatalos politikai és közszolgálati dokumentumokkal együtt.
A 70. évforduló azért volt jelentős, mert a szubkontinens felosztásával kapcsolatos sok-sok történetet oly sokáig hallgatás övezte. A 2011-es brit népszámlálásból kiderül, hogy egy évtizeddel ezelőtt Angliában és Walesben 3 millió, dél-ázsiai örökséggel rendelkező ember élt. A háború utáni években azok közül, akik az indiai szubkontinensről jöttek Angliába, sokan a felosztás által szétszakított területekről, köztük Pandzsábból, Szilhetből és Mirpurból származtak. A bevándorlók gyakran traumatikus emlékekkel érkeztek, de sohasem beszéltek róluk. Új életet igyekeztek kialakítani, és nem volt idejük a múltba révedésre. A szétváláskor minden oldal hívei szörnyű dolgokat tettek, amelyekről nem könnyű beszélni. De van egy intézményes hallgatás is: a szétválást nem tanítják széles körben az iskolákban, és nincs olyan nyilvános tér, ahol beszélni lehetne róla.
Hangok a múltból
Azóta sok minden megváltozott. A családokon belül Nagy-Britannia-szerte csendes ébredés ment végbe (különösen a harmadik vagy akár a negyedik generációtól kezdve), ahogy az emberek igyekeznek megérteni családjuk történetét.
De az a mód is megváltozott, ahogyan a Brit Birodalomról és annak utóhatásairól beszélünk. Lármás vita lett belőle, és a folyamatot felgyorsította a „Black Lives Matter” mozgalom, amely azután tört ki, hogy 2020-ban az Egyesült Államokban egy rendőrtiszt megölte George Floydot. A tiltakozások felhívásként hatottak, hogy a tananyagban kapjon nagyobb hangsúlyt az a fajta történelemoktatás, amely magába foglalja a feketék, az ázsiaiak és az etnikai kisebbségi csoportok történeteit, amitől érthetőbbé válik az erőszak és a kizsákmányolás Nagy-Britannia gyarmati múltjában, valamint az ország birodalomhoz és migrációhoz fűződő viszonya. Az elmúlt öt évben egész sereg „oral historyt” jegyeztek fel a felosztás generációjának élményeiről.
Az indiai szubkontinensen azonban nincs ilyen kollektív vagy nemzeti elszámolás. Nem állítottak emlékművet azoknak, akik életüket vesztették, vagy akik kivándoroltak a tengeren túlra. Van, aki azt állítja, hogy Pakisztánban, Indiában és Bangladesben azért nincs közös értelmezés arról, ami történt, mert az mindenkinek mást jelent. India számára területek elvesztését, emberek elvesztését jelenti. Pakisztán számára a nemzeti lét elnyerését. Banglades számára pedig 1971 konfliktusa nagyrészt beárnyékolja 1947-et. Ahhoz, hogy a szubkontinensen az elszámolás és a megbékélés bármilyen formája megvalósuljon, egyformán kell értelmezniük a történtek igazságát. Ez azt jelentené, hogy eljussanak a felosztás teljes összetettségének tudatáig, továbbá annak felismeréséig, hogy mindegyik fél hibáztatható, ahogyan mindegyik szenvedett is.
Úgy tűnik, ez még nagyon messze van. 2021-ben Narendra Modi indiai miniszterelnök bejelentette, hogy augusztus 14-én, Pakisztán függetlenségének napján India „a felosztás borzalmainak emléknapját” tartja meg, hogy emlékeztesse Indiát szenvedéseire és áldozataira. Félő, hogy az ilyen gesztusok a régi gyűlöletet fűtik fel azáltal, hogy csak az egyik oldalon átélt egykori borzalmakat erősítik fel, ahelyett, hogy a közös gyötrődés érzésére vagy a meg nem osztott India életének békésebb emlékeire összpontosítana.
A teljes cikk – benne a szétválás leszármazottainak emlékeivel és azok mai értelmezésével – a BBC History magazin legújabb, decemberi számában olvasható.
