Magyar királyok egész sora igyekezett ellenőrzése alá vonni az Erdély határainál elterülő két fejedelemséget, Havasalföldet és Moldvát. Hunyadi Mátyás sem volt kivétel, akinek nagyratörő külpolitikai ambíciói mellett az Oszmán Birodalom jelentette fenyegetés ellensúlyozására is fontos lett volna országának keleti határait biztonságban tudni. Az ekkoriban Havasalföldön uralkodó III. Vlad fejedelemmel Mátyásnak 1460-ban sikerült szövetséget kötnie, majd az ő bukása után öccsével, III. Raduval is.
Mátyás Moldvába indult
Moldvával azonban nehezebb dolga volt, nem utolsósorban azért, mert a fejedelemségben a térség másik, nagyhatalmi szerepre törő királysága, Lengyelország is igyekezett befolyást szerezni. Ez pedig kapóra jött a zavaros moldvai viszonyok között a fejedelmi székért hadakozó szereplőknek, akik pozícióik megerősítésére hol az egyik, hol a másik király támogatását igyekeztek bebiztosítani. Az 1458-ban trónra lépett Mátyás kész helyzetet kapott, ugyanis a korábbi fejedelem, III. Péter Áron még 1457-ben menekült magyar földre, miután a lengyel támogatással bíró III. István elűzte trónjáról.
Az apja, a Péter Áron által megbuktatott és megölt II. Bogdán miatt is bosszúra szomjazó István ráadásul nem érte be a megszerzett pozícióival, hanem 1465-ben bevette a havasalföldi–magyar kézen lévő Kilia erődjét a Duna-deltában, és minden bizonnyal benne volt a keze az 1467-ben kirobbant erdélyi felkelésben is. A felkelést ősszel erős hadsereggel csírájában elfojtó Mátyás úgy döntött, hogy a közelgő tél ellenére is hadjáratot vezet Moldvába. Hiába óvták tanácsadói a Kárpátokon rossz időben való átkeléstől, Mátyás úgy gondolta, éppen ezért érheti váratlanul a fejedelmet a támadás, és a források szerint az akár 40 ezer főre is tehető seregével támadásba lendült.
A király is megsebesült
István sokáig nem vállalt csatát, de amikor a király már a Moldva folyón átkelve, Moldvabánya elfoglalásával a fejedelmi székhely elleni támadást tervezgette, váratlan ellencsapásra szánta el magát 1467. december 15-én. Mátyásnak a városban állomásozó katonáit készületlenül érte a moldvaiak rohama. „István vajda népéből nagy sereget gyűjtött, s az éjszaka csendjében a királyi seregre tört, felgyújtotta a várost s az álomba, borba merült magyarokat fegyverre keltette” – írja a Thuróczi-krónika. A magyarok helyzetét tovább rontotta, hogy a város polgárai is a támadók mellé álltak, rágyújtották a házakat a betolakodókra, teljessé téve a káoszt. Állítólag maga Mátyás ébresztgette fel katonáit, akik dühödten rontottak az ellenségre, mindenesetre elkeseredett, több órás közelharc kezdődött, amiben a moldvai katonák már a király személyes testőrségével is összecsaptak, és
Végül mégis sikerült megfutamítani István seregét, ám a magyar király sebesülése és az elszenvedett súlyos veszteségek miatt (a magyar halottak számát 1200 és 10 ezer fő közé teszik a krónikások, hasonló nagyságrendű és hasonlóan bizonytalan adatokkal bírunk a moldvai veszteségekről) a magyar sereg a visszavonulást választotta – a moldvai források szerint ágyúikat, poggyászukat hátrahagyva, fejvesztetten menekültek.
Ma is politikai vihart kavar
A moldvabányai csatát a krónikások és történészek saját szájuk íze szerint könyvelték el magyar, illetve moldvai (román) győzelemként, az mindenesetre biztos, hogy Mátyás az életét is komolyan veszélyeztető kaland után már nem próbálta fegyverrel behódolásra bírni István fejedelmet, még azután sem, hogy az a következő évben Erdélybe is betört, Péter Áront kézre kerítendő. Ennek ellenére a felek még 1468-ban békét kötöttek, István elismerte Mátyás hűbérúri jogait, és a következő években fegyvereit Erdély helyett a törökök ellen fordította.
A sem hadtörténeti, sem politikai szempontból nem kiemelkedő jelentőségű csata, jellegzetes Kárpát-medencei módon, ma sem csak a történészek érdeklődésére tarthat számot. A kolozsvári Mátyás-szoborcsoport talapzatára még 1932-ben helyeztek el egy táblát egy Nicolae Iorga román történésztől származó idézettel: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, amikor a győzhetetlen Moldva ellen vonult.”
A táblát később levették, de 1992-ben Gheorghe Funar polgármestersége idején újra visszatették, hogy aztán újra levegyék, majd a szobor 2011-es felújítása után valakik ismét elhelyezték előtte – természetesen minden alkalommal politikai vihart kavarva.
