William Wallace-t felségárulásért ítélték el Londonban, a Westminster Hallban, 1305. augusztus 23-án, ezt követően a férfi árulók rettenetes sorsa várt rá: akasztás, kibelezés és felnégyelés. I. Eduárd király elszánta magát, hogy brutális bosszút áll a skót függetlenség bosszantó vezetőjén, aki 1297-ben legyőzte az angol csapatokat a stirlingi hídnál.
Wallace esete vízválasztónak bizonyult. I. Eduárd szemében tette a felségárulás bűnének tágan értelmezett kategóriájába tartozott, ami most már nem csupán a király élete elleni összeesküvést foglalta magában, hanem „háború szítását”, azaz a lázadást is. Így Anglia uralkodói a XIV. századra a „felségárulást” önkényesen, saját céljaiknak megfelelően határozták meg.
Az angol bárók végül az 1350-es években jutottak el oda, hogy közösen fellépve véget vessenek ennek. Amikor III. Eduárd azzal a kéréssel fordult hozzájuk, hogy adjanak neki több pénzt a franciaországi hadjárataihoz, ők cserébe egy sor politikai engedmény részeként átnyomtak a parlamenten egy különleges törvényt, ami pontosabban meghatározta, mi számít felségárulásnak. Az 1351-es Treason Act (felségárulási törvény) értelmében a felségárulás mindenekelőtt az uralkodó ellen elkövetett bűntettet jelentette. Akkor beszélhetünk erről, „amikor egy ember megvalósítja vagy tervezi király urunk, királyné asszonyunk, vagy a legidősebb fiuk halálát”. De az is felségárulás, ha valaki „felkelést szít király urunk ellen a birodalmában”, vagy „elősegíti és bátorítja a birodalomban vagy máshol”.
Pontos megfogalmazásnak tűnhet, ami garantáltan féken tartja a királyi zsarnokságot, de valójában még ez is nagyon homályosnak bizonyult. Így az 1351-es törvény záradéka további mozgásteret biztosított a lelkiismeretlen uralkodóknak. Ez elrendelte, hogy amennyiben a bírák nem tudják eldönteni, hogy mi a „felségárulás”, a királyhoz és a parlamenthez továbbítsák az ügyet. Az uralkodók kihasználták ezt az új rendelkezést, hogy megalkossák az Acts of Attainder-t, a jogfosztásról szóló határozatokat, amelynek értelmében a parlamenti törvény alapján egyszerűen „árulónak” lehetett nyilvánítani valakit és bűnösnek találni felségárulás bűntettében.
A szavai miatt küldték vérpadra Morus Tamást
Angliában a Tudor-korszakban komoly mértékben megemelkedett a felségárulási esetek száma: 68 új törvényt hoztak a felségárulásról, hogy biztosítsák a dinasztikus öröklődést, és hogy fenntartsák a Rómától történt vallási elszakadást. Ez a folyamat az 1530-as években kezdődött, amikor VIII. Henrik igyekezett megerősíteni a pozícióját, miután feleségül vette Boleyn Annát. Henrik látta, hogy az 1351-es felségárulási törvény nem alkalmas ebben az új helyzetben egyes „árulók” megbüntetésére. Egy Elizabeth Barton nevű apáca ugyanis 1533-ban azt jövendölte, hogy a király meg fog halni, ha elveszi Annát: Henrik felségárulás vádjával akarta bíróság elé állítani Bartont, de a bírák nem értettek vele egyet, míg végül elfogadtak egy jogfosztási törvényt, ami alapján elítélték, majd kivégezték az apácát.
Sir Thomas More, vagyis Morus Tamás volt az 1534-es felségárulási törvény leghíresebb áldozata, amely jogszabály „felségárulásként” határozta meg, ha valaki megsérti a királyt azzal, hogy „gonosz szavakkal” eretneknek vagy zsarnoknak nevezi. Morus vehemensen ellenezte a reformációt, és lordkancellárként nem volt hajlandó letenni az esküt, amellyel elismerte volna, hogy az angol egyház feje Henrik, és nem a pápa. Ez juttatta Morust a londoni Towerbe. Amíg a Towerben időzött, felkereste Richard Rich legfőbb államügyész-helyettes. Rich megpróbálta tőrbe csalni a foglyot, hogy elismerje a felségárulást, majd később azt állította, hogy Morus tagadta Henrik egyházi főhatalmát. Jellemző módon csak Rich és Morus volt jelen a szóváltásnál. Amikor Morus 1535-ben megjelent a törvényszék előtt, tagadta, hogy „gonosz” szavakat használt volna, kijelentette, hogy Rich hazudik, majd hozzátette: „Jobban aggódom a maguk esküszegése, mint az engem fenyegető veszedelem miatt.”
De ez nem mentette meg őt. Az bíróság 15 perc alatt bűnösnek találta „szavak útján elkövetett felségárulás” bűntettében, ezért lefejeztették. Ez az eset rámutatott az 1534-es felségárulási törvényben rejlő veszélyre, Henrik halála után hatályon kívül is helyezték azt, és onnantól fogva a felségárulás vádjának bizonyításához két tanúra volt szükség.
Guy Fawkes, a „legnagyobb áruló”
A lőporos összeesküvés a szigetországi történelem leghírhedtebb felségárulása volt. Guy Fawkes hírneve a mai napig kitart, de őt mindig is negatív figurának tekintették, amit évről-évre megerősített a népkultúrában szokássá vált Guy Fawkes-napi örömtüzek gyújtása. A démonizálás 1606 januárjában, Fawkes tárgyalásán mutatkozott meg teljes valójában. A bűnösségével kapcsolatban semmiféle kétség nem merült fel: a parlament alatti pincékben tartóztatták le lőporos hordók közelében – ezekkel akarta felrobbantani a királyt és a parlamentet.
A bűnvádi eljárást Sir Edward Coke vezette, túlzásokkal teletűzdelt beszédében kijelentette, hogy „ez a legnagyobb árulás, amit valaha elkövettek Angliában”. Coke úgy írta le a felségárulást, mint valami hatalmas fát: a „lőporos felségárulás” mély gyökerei a „korábbi felségárulások vastag hamvából emelkedtek ki” – más szóval a merénylet terve az Erzsébet uralkodása alatti katolikus árulásból ered.
Bár Fawkes minden kétséget kizáróan bűnös volt, a hatóságok arról már jóval kevesebbet tudtak, hogy miért akart végezni a királlyal és a parlamenttel. A történészek egyetértenek abban, hogy az összeesküvők a katolicizmus-ellenes rezsimen akartak bosszút állni. Az Angliában 1603-tól uralkodó új Stuart királytól, I. Jakabtól (a skót trónon VI. Jakab) toleranciát vártak, ám amikor ez nem következett be, elárulva érezték magukat. Fawkes, aki katolikus zsoldosként külföldön dolgozott, úgy érezte, a rezsim erőszakos cselekedeteire erőszakkal kell válaszolni.
Más indítéka is volt: angol hazafiként gyűlölte a „skót inváziót”: a skót Jakab király egyesítette a skót meg az angol koronát, és ahogyan Fawkes mondta skót vallatóinak, az volt a szándéka, „hogy visszarobbantja őket Skóciába”. Fawkes szenvedélyes szavai a vallatás hatására törtek ki belőle, de az angol köztudatban az események Edward Coke által terjesztett változata maradt fenn.
Felségárulásért végezték ki a „zsarnok” királyt
A XVII. század közepén I. Károlyt felségárulásért végezték ki. De miként lehetséges ez, amikor a felségárulást mindig az uralkodó ellen követték el?
Az 1649 januárjában tartott tárgyalás a Károly és a parlament között egy évtizede tartó konfliktus tetőpontja volt, Angliában és Walesben 200 ezer ember halt meg a polgárháború során. A parlament az 1640-es években radikálisan újraértelmezte a felségárulás törvényét, és egyre inkább az állam ellen elkövetett bűntetté tette azt, hogy Károly fontos tanácsadói közül ki tudjanak végezni néhányat. Magát a királyt csak úgy tudták elítélni, hogy megvádolták azzal, hogy „saját népe ellen viselt háborút”. A vádat nem lehetett az 1351-es felségárulási törvényre alapozni, ezért a bíróság az ókori római törvényekre hivatkozva ítélte el – amely szerint, ha az uralkodó „zsarnokká” vált, akkor szembe kellett néznie az igazságszolgáltatással.
Károly tárgyalása „kirakatper” volt, mivel a győztes hadsereg vezetői eldöntötték, hogy kivégzik felségárulás miatt. A Westminster Hallban különleges bíróságot hoztak létre, és gondosan megválogatták, hogy a parlamenti képviselők közül kik vehessenek részt benne. Azért egy törvényes, a népnek szóló „műpert” is be akartak mutatni, így a hivatalos procedúrát követték, és arra kényszerítették a királyt, hogy ismerje el a bűnösségét. Károly ezt megtagadta azzal, hogy nem ismerte el a bíróság jogszerűségét. Ez azt jelentette, hogy bár „az Angol Közösség közellenségeként” bűnösnek találták, ő tagadta azt, ahogyan a felségárulást interpretálták.
Több mint egy évtizeddel a kivégzése és a monarchia 1660-as restaurációja után a királygyilkosokat állították bíróság elé felségárulásért: az 1351-es felségárulási törvény értelmében ítélték el és végezték ki őket, ezzel jelezve, hogy az előző időszak törvénysértő módon járt el.
Az útlevele juttatta akasztófára a náci propagandistát
Sokan hallottak már az affektált arisztokratikus angolsága miatt „Lord Haw-Haw” gúnynéven ismert William Joyce-ról, aki a második világháború alatt a náci Németországból naponta sugárzott műsora miatt az egyik legtöbbet ócsárolt ember volt Nagy-Britanniában. Ezen Hitler döntése sem segített, aki kitüntette a tevékenységéért. Miután a háború végén, 1945-ben elfogták, a brit hatóságok példát akartak statuálni Joyce-on, és az 1351-es felségárulási törvény értelmében fogták perbe, „az ellenség megsegítéséért”. A bíróság 20 perc alatt bűnösnek találta Joyce-t, és a wandsworth-i börtönben, 1946 januárjában felakasztották. Ő volt az utolsó ember, akit árulásért végeztek ki Nagy-Britanniában.
Azért ezzel a könnyen meghozott ítélettel több probléma is volt, beleértve az igazságszolgáltatással való visszaélést is. Bár Joyce-ra bűntettek elkövetését bizonyítottak rá, a tárgyalás során kiderült, hogy nem is brit állampolgár, ezért nem vonatkoznak rá a brit törvények – ugyanis New Yorkban született, és bár 17 évig élt Nagy-Britanniában, soha nem kapott állampolgárságot.
Az árulás vádja elég gyenge lábakon állt, azonban Hartley Shawcross ügyész talált egy kiskaput, hogy elítéltethesse. Joyce, míg Angliában élt, brit állampolgárnak mondta magát, és háromszor hazudott, hogy brit útlevelet kapjon. Sőt, ezzel a dokumentummal repült 1939 augusztusában Németországba, és ott egy éven át ezt használta, amíg német állampolgárságot kapott. Útlevelére hivatkozva állította Shawcross, hogy 1939–1940 között Joyce hűséggel tartozott a királynak, cserébe azért, mert „brit védelem alatt állt”, ő viszont elárulta a koronát. Joyce azt állította, hogy ő csak próbálta előmozdítani a Nagy-Britannia és Németország közötti barátságot: „Tudom, hogy árulónak tartanak, és én visszautasítom a vádat, mivel nem érzem magam bűnösnek sem alattomos, sem megtévesztő cselekedetekben Nagy-Britannia ellen.”
Valójában egymásnak is ellentmondó kötődései csapdájában vergődött: végül azért akasztották fel, mert brit útlevele volt.
A teljes cikk – benne öt további haza- és felségárulóval, köztük egy szentté avatott jezsuita pappal, egy királygyilkos feleségével, egy klubalapító cipésszel, egy homoszexuális ír forradalmárral és a „cambridge-i kémekkel” – a BBC History legújabb, novemberi számában található.
