Politikatörténeti szempontból talán a demokrácia eszménye a legfontosabb tradíció, amelyet az ókori görögök az utókorra hagytak. A modern görög állam legkitartóbb politikai hagyományai viszont a menetrendszerűen és gyakran bekövetkező – és igen sokszor sikeres – puccskísérletek, államcsínyek és forradalmak. A nem egyszer a népfelség elvére is visszavezetett szokás először 1862-ben mutatkozott be, eltávolítva az ország aktuális vezetőjét a hatalomból.
Bajorországból hívtak királyt
Miután a görögök hosszú küzdelem után, a nagyhatalmak döntésével végül elnyerték függetlenségüket az Oszmán Birodalomtól 1830-ban, nem vesztegették az időt, és gyorsan egymás torkának estek. Az első államfő, Joannisz Kapodisztriasz meggyilkolása után az új országban gyorsan eluralkodott a káosz. Az 1832-es londoni konferencián összeülő nagyhatalmak egy a bajor Wittelsbach-házból származó uralkodó trónra ültetése mellett döntöttek. Miután az elsőnek kiválasztott herceg visszautasította a lehetőséget, az ekkor még kiskorú Ottó herceg lett a befutó, akit a görög nemzetgyűlés meg is hívott a trónra.
A bajor katonákkal és tanácsadókkal érkező I. Ottó kezdetben népszerűnek számított új alattvalói körében, azonban katolikus hite és különösen 1836-ban elvett feleségének, Amáliának lutheránus vallása komoly szálkának számított a görögök szemében, abszolutista törekvései pedig végképp elmérgesítették a helyzetet. 1843-ban egy forradalmi megmozdulás után Ottó kénytelen volt alkotmányos monarchiává alakítani királyságát, de ez sem tartotta vissza attól, hogy az Oszmán Birodalom romjain létrehozott új Bizánci Birodalom megalapításáról ábrándozzon.
Ennek eléréséhez megpróbált beavatkozni az 1853-ban kitört krími háborúba is, ez azonban súlyos hibának bizonyult. A nagyhatalmak ugyanis kinevezésekor az erőegyensúly fenntartása miatt kikötötték, hogy nem üzenhet hadat az Oszmán Birodalomnak (ezért is kellett beérnie a hellén helyett a görög királyi címmel, előbbi ugyanis jogalapot teremthetett volna a még mindig török uralom alatt élő görögök millióinak érdekében történő fellépésre). Válaszul a brit–francia flotta többször is blokád alá vette az országot.
Csendben visszavonult
A külpolitikai támogatás elvesztése a belpolitikában is megpecsételte sorsát. Miután bebizonyosodott, hogy a nagyratörő ambíciókból nem lesz semmi, cserébe viszont két évtized alatt sem enyhült igazán az ország elmaradottsága és szegénysége, a görögök megelégelték Ottó uralmát. Az első lázongásra 1862 februárjában került sor, de ezt még leverték a kormányzati erők. Amikor aztán a királyi pár az év októberének közepén a Peloponnészoszra utazott, újra kitört a felkelés. Néhány kisebb összecsapáson kívül harcokra nem került sor, a felkelők Athénban október 22-én ideiglenes kormányt állítottak fel, majd 1862. október 23-án kimondták a király trónfosztását. A nagyhatalmak is levették a kezüket Ottóról, akinek a nyugati diplomaták azt javasolták, szépen csendben vonuljon száműzetésbe.
Így is történt, a modern Görögország első királya 1867-ben, Bajorországban halt meg. Utódját egy különös procedúrával, népszavazáson választotta meg a görög nép, azzal az apró szépséghibával, hogy a szavazás első 17 helyezettjét, köztük a 96 százalékot kapott Alfréd szász-coburgi herceget sorban kizárták, mivel a londoni konferencia határozatai között az a kitétel is szerepelt, hogy a francia, az angol vagy az orosz királyi családhoz nem kötődő személynek kell a görög trónra ülnie. A befutó végül a 240 ezer leadott szavazatból hatot (!) elnyerő Vilmos dán herceg volt, aki I. György néven egyébként népszerű uralkodó lett, és a modern görög történelemben példátlan módon, 50 évig ült a trónon különösebb galiba nélkül. A következő puccsra csak 1909-ben került sor, ezután viszont beindult a nagyüzem, 1975-ig közel 20 alkalommal próbálták meg a regnáló erőket ily módon eltávolítani.
Ottó kudarcai ellenére egy nagyon fontos és máig óriási hatással bíró döntést is hozott. Uralkodása elején úgy határozott, hogy az ország fővárosát a peloponnészoszi Návplióból Athénba költözteti. Erre az ókori hagyományok vezették, a ma sokmilliós nagyváros ugyanis ekkor egy alig 400 házat számláló poros kisváros volt. Ottó azonnal részletesen felmérette az antik romokat, majd nagyszabású építkezések keretében húzta fel az új állam több fontos intézményét is, beindítva a város növekedését.
