A XVI. században a reformáció európai terjedése komoly kihívás elé állította a katolikus egyházat, Spanyolország pedig az Újvilág felfedezésével (és módszeres kirablásával) új korba lépett. E zűrzavaros helyzetben pápák, uralkodók, felfedezők és konkvisztádorok mellett fontos hatást gyakorolt az ország és a katolikus egyház történetére egy 1515-ben, kikeresztelkedett zsidó kereskedőcsaládba született leány, aki a keresztségben a Teresa Sánchez de Cepeda y Ahumada nevet kapta, de mára inkább Ávilai Szent Teréz néven ismert.
Nehéz döntés
Ugyan édesanyja mélyen vallásos volt, az ifjú Teresát ismerők valószínűleg igen meglepődtek volna, ha közlik velük, hogy egy későbbi szenttel van dolguk. Igaz, hétéves korában állítólag egyik bátyja társaságában megszökött otthonról, hogy a mórok ellen harcolva haljanak vértanúhalált, anyja korai halála után apja inkább azon aggódott, hogy a beszédes, impulzív, a kor felfogása szerint neméhez mérten kicsit már túlságosan is érdeklődő, ekkor 14 éves lányt elcsábítják a társasági élet léha örömei. Annak sem örült viszont, amikor lánya úgy döntött, kolostorba vonul, hogy ott leljen rá az üdvösséghez vezető útra, de a döntés Teréznek sem volt könnyű.
Olyan érzés fogott el, amelynél azt hiszem, még a haldoklás sem lehet rettenetesebb. Mintha ízenként szaggattak volna szét
– írta a pillanatról, amikor atyai jóváhagyás nélkül, titokban elhagyta a szülői házat, hogy belépjen a karmelita rendbe.
Talán saját vívódása, talán más vezetett hozzá, mindenesetre Teréz súlyosan megbetegedett a kolostorban, állapota pedig olyan súlyosra fordult, hogy már a sírját is előkészítették, ám a lány végül magához tért. Ezután három évig feküdt az ávilai Megtestesülés kolostorban magatehetetlenül, hogy aztán csodával határos módon néhány nap alatt teljesen felépüljön – Teréz elmondása szerint Szent József segítségével.
Isten, vagy a Sátán?
Ezután hosszú évekig élte a karmelita apácák tulajdonképpen kényelmes életét – ekkoriban a kolostorban, ahogy szerte Európában sok helyen, könnyített rendszabályok szerint éltek a szerzetesek és apácák. Ávilában például azt sem nézték rossz szemmel, hogy Terézt egy jó kiállású fiatalember is rendszeresen látogatja. „Az egyik oldalról az Úristen hívogatott magához, a másikon pedig szaladtam a világ után… sok esztendőt töltöttem így” – írta később erről az időszakról.
Valamikor az 1550-es évek közepén aztán be kellett látnia, hogy ez az élet sem viszi közelebb a vágyott üdvösséghez, és Szent Ágoston Vallomásainak olvasása, illetve egy pokolról átélt látomása nyomán gyökeresen megváltozott az élete. „Az, amit addig éltem, az én életem volt. Az pedig, ami ekkor kezdődött, Isten élete bennem” – írta arról, amit valódi megtérésének tartott. Ezután éveken át intenzív, rohamokként jelentkező látomásai voltak, de rendtársai meg voltak győződve arról, hogy ahelyett, hogy Istentől kapna útmutatásokat, éppenséggel a Sátán kerítette hatalmába.
Teréz persze maga is kételkedni kezdett vízióinak eredetében, míg végül egy ferences szerzetes, a későbbi Alcantarai Szent Péter, majd mások is a szárnyaik alá vették, és meggyőzték arról, hogy merje követni a látomásait. Az apáca ezután az eredeti, szigorú karmelita rendszabályokat igyekezett feléleszteni, majd a rend és a helyi elöljárók ellenállását legyőzve, 1562-ben a semmiből egy Szent Józsefről elnevezett szerény kolostor építésébe kezdett.
Spanyolország patrónusa
Hosszú küzdelem után végül megkapta II. Fülöp spanyol király és XIII. Gergely pápa támogatását is egy új, a régitől a „sarutlan” jelzővel megkülönböztetett karmelita rend létrehozására. Fáradhatatlanul járta az országot, és összességében több mint harminc kolostort alapított. Az életvidámságát, sőt humorát élete végéig megőrizte:
jobban félnék egy savanyú apácától, mint egy sereg gonosz lélektől
– szól egyik sokat idézett mondása. Teréz a hit és a szerzetesi élet tekintetében fáradhatatlannak és hajlíthatatlannak bizonyult, egy tapodtat sem volt hajlandó hátrálni sem kezdetben a karmelita rend vezetőivel, sem később a püspökökkel, a helyi arisztokratákkal folytatott vitái során.
Végül 440 éve, 1582. október 4-ének éjszakáján szólította magához választott jegyese. „Elérkezett hát az annyira várt óra! Itt az ideje annak, hogy végre meglássuk egymást, Szerelmem, Uram! Itt az idő, hogy útra keljek…” – szóltak állítólag utolsó szavai. Érdekesség, hogy halálának napja helyett október 15-én emlékezik meg róla az egyház, méghozzá azért, mert pont ekkor vezették be a Gergely-féle naptárreformot, így október 4-én éjfél után az új naptár szerint már 15-e volt (4-ét ekkor már lefoglalta magának Assisi Szent Ferenc).
Teréz több, személyes hangvételű könyvben osztotta meg misztikus tapasztalatait, teológiai gondolatait, példája és írásai pedig számos későbbi szentet és teológust inspiráltak. 40 évvel halála után XV. Gergely avatta szentté, 1617-ben III. Fülöp Spanyolország patrónusának nevezte ki, 1970-ben pedig egyházdoktorrá avatták.
