A XXI. század egyik legnagyobb feladata válaszokat találni a klímaváltozás jelentette kihívásokra: a változó éghajlat már nem a jövő problémája vagy izgatott tudósok vesszőparipája, hatásait napról napra a bőrünkön érezzük. Magyarországra az extrém időjárási helyzetek, ezeken belül is egyre gyakoribb és hosszabb aszályos periódusok lesznek jellemzők a csapadék egyenlőtlen eloszlásának következményeként. Főleg az Alföldön, ahogy azt idén húsbavágó módon tapasztalhatjuk – extrém szárazságot hozott 2007 és 2012 is, de a 2022-es aszály végre áttörni látszik a közöny falát.
Vagy egy kicsit a víznek, vagy mindent a sivatagnak
Legalábbis reméljük, hogy az aszály elleni védekezés gyakorlati megvalósítása nem kerül ismét a süllyesztőbe, ha netán jövőre megint elég esőt kapunk. Ettől ugyanis a probléma még nem szűnik meg, az Alföld elsivatagosodása megkezdődött. Különböző tudományágak képviselői régóta szorgalmazzák, hogy a táj egy részét adjuk vissza a víznek, máskülönben az egészet elveszi a sivatag. Tusványoson ugyan csak az említés szintjén, de kérdésre válaszolva Orbán Viktor is azt mondta, a magyar kormányok régi adóssága a víz megtartása.
A XIX. századi folyószabályozások annak idején előremutató, modern beavatkozások voltak, de a magyar vízügy egyik kiemelkedő alakja, Kvassay Jenő több mint száz éve már megjósolta, hogy míg az ő generációja még a vizek gyors levezetésén dolgozik, addig az unokák már a vizek torlasztásán fognak munkálkodni. Most pedig itt az unokák, sőt az ükunokák ideje.
Magyarország nagy „vízrajzi átrendezése” óta belaktuk a vízmentesített vidéket a szó legszorosabb értelmében. Lakott területek terjeszkedtek az egykori árterekre, az Alföldet faltól falig felszántottuk, és el sem tudjuk képzelni, hogy ez másképp legyen. Az extrém szárazság viszont extrém beavatkozást igényel:
Dr. Timár Gáborral, az ELTE professzorával, a Geofizikai és Űrtudományi Tanszékének vezetőjével beszélgettünk, aki több tudományos publikációban – és laikusoknak szánt írásában – is foglalkozott az Alföld „visszavizesítésének” gyakorlati kérdéseivel.
Egy megyényi területről van szó
Érdemes azzal kezdeni, hogy az Alföldet érő, évi nagyjából 500 milliméternyi csapadék önmagában nem kevés, minden a talajon múlik, pontosabban annak vízellátottságán – részletesen itt írtunk erről, most csak a lényeget emeljük ki röviden. Jelenleg az Alföld talaja csontszáraz, a talajvíz egyre mélyebbre húzódik, kutak száradnak ki, lassanként már a fák gyökerei sem érik el.
Amennyiben az áradásokkal, csapadékkal érkező többletvizet nem rögtön elvezetnénk – ahogy az most történik –, hanem hagynánk hosszan beszivárogni, akkor a talaj mintegy szivacsként rengeteg vizet tudna raktározni, visszaállna a talajvíz szintje. Ez az alföldi táj természetes állapota, amelyhez ajánlatos lenne visszatérni, persze a ma megvalósítható mértékben. A számok nyelvén fogalmazva és még mindig az Alföldre értelmezve:
Az extrém szárazodás körülbelül 30–35 ezer négyzetkilométert érint, hosszabb távon ennek legalább 20 százalékán, azaz 7000 négyzetkilométeren kellene visszaállítani az időszakos vízborítást
– mondja a 24.hu-nak Timár Gábor.
Megdöbbentően hangzik, hiszen hétezer négyzetkilométer több, mint egy átlagos magyar megye területe, ahol fel kell hagyni a szántóföldi műveléssel. Ha megtesszük, a talaj visszanyeri optimális vízellátottságát, ez pedig jelentősen mérsékelné az aszály hatásait: a megmaradó 80 százalékon még az átlagnál kevesebb éves csapadékkal is akár augusztusig „kihúzhatnánk” a segítségével.
Amennyiben nem tesszük meg, sőt, teljesen tétlenek maradunk, az alföldi részek elsivatagosodása egyre nagyobb méreteket ölt, idővel a hazánk egyharmadát jelentő terület teljesen alkalmatlanná válik a növénytermesztésre.
Ki kell engedni a vizet
A Tisza és mellékfolyóinak hozama kiegészülve az éves átlag 500 milliméternek vett csapadékkal azt jelenti, hogy évente nagyjából 4–6 milliárd köbméternyi többletvízzel számolhatunk. De hol és hogyan tároljuk? Timár professzor szerint az Alföld eredeti vízrajzához kell olyan mértékben visszatérni, amennyire csak a mai viszonyok szerint lehetséges.
Bár az Alföld teljesen laposnak tűnik (a Tisza esése Záhonytól Szegedig mindössze 20 méter), még így is vannak mélyebben fekvő területek, ahova kiengedhetnénk az árhullámokkal érkező többletvizet. A munkát gyakorlatilag elvégezné a gravitáció, csupán az alacsonyabb szintek mára beépített vagy egyéb okból szárazon tartandó részeit kellene gátakkal megvédeni.
Gátak esetében ne az árvízvédelmi töltésekre nehezedő hatalmas nyomásra gondoljunk, itt egészen kis töltésekről, mindössze egy-másfél méter mély vizek megtartásáról van szó – emeli ki a szakember, aki szerint négy gyakorlati lépés szükséges:
- A folyókat ki kell engedni a mostani szűk hullámtérből egészen a természetes ártérperemig (az eredendően magasabb árszint pereméig), és ott töltésekkel összekötni azokat.
- A kiszélesített ártereken vissza kell állítani a folyók természetes kanyargását – nincs időnk kivárni, amíg ezek a kanyarok 100–150 év alatt maguktól is létrejönnek.
- A természetes kifolyási pontokon, ahol nincs ártérperem, az ártér nyitott a távolabbi mélyebb térszínek felé, ott szabályozható kifolyást kell építeni, valamint biztosítani a víz útját a távolabbi, alkalmas területek felé.
- Az alacsonyabb terület lakott vagy megtartandó részeit meg kell védeni kisebb töltésekkel, vagy fel kell adni.
Mindezt végső soron a már említett hétezer négyzetkilométeren, de első körben, mintegy kísérletként Timár Gábor a Sárréten látja megvalósíthatónak, a szűkebben vett helyszíneket pedig a természet már rég kijelölte: ezek a belvizes területek.
Vizes élőhely és szemléletváltás
Az Alföld „visszavizesítése” során a vízjárta részeket olyan őshonos növényzet venné birtokba, amely egyrészt árnyékol, jelentősen gátolja a talaj gyors párolgását, magyarán hőhullámok idején sem engedné az értékes vizet napok alatt eltűnni. Másrészt a növényzet maga is vizet juttat a légkörbe, ami csökkenti a regionális hőmérsékletet – a víz megtartása szempontjából 1–2 Celsius-fok is számít –, illetve hozzájárul lokális záporok, zivatarok kialakulásához.
A laikusban nyilván felmerül, mintegy köztes megoldásként, a víztározók kialakítása és az öntözés. A legnagyobb probléma ezzel, hogy az öntözés drága, pénzt és vizet pazarló eljárás, de ami talán fontosabb: termőföldjeink csak elenyészően kis részén, 4–5 százalékán alkalmazható. A Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése (VTT) során teljesen vagy részben elkészült tározókat ráadásul csak jelentős árhullám idején nyitják meg, ilyenkor vis major keretből kártalanítják a gazdákat – merthogy mind fel van szántva, gazdálkodnak rajtuk.
Ez pedig arra is rámutat, hogy az aszály jelentette kihívásokra nem elég technológiai megoldásokat kidolgozni, hanem nagyon komoly szemléletváltásra van szükség mind a gazdálkodók, mind a mindenkori politikai vezetés részéről. Ami kétségtelen, hogy a magyar vízügyi szakma felkészültsége és szakértelme megvan az aszály elleni hosszú távú védelmi stratégiák megvalósítására.
