Miközben Európában az évszázadok során számtalan áldozata volt a boszorkánypereknek, a történelem talán legismertebb ilyen eljárására mégis az új-angliai Salemben került sor. Az 1692–1693-as eseményeknek rengeteg irodalmi és filmes feldolgozása készült, de mivel ezek természetesen különféle mértékben az alkotók fantáziáját dicsérik, érdemes felidézni, mi is történt valójában.
A Sátán mesterkedése
A kemény teleiről hírhedt Új-Anglia európai telepeseinek a kezdetektől igencsak meg kellett küzdeniük az életben maradásért. A helyzet különösen súlyosra fordult viszont az 1690-es évek elejére, mivel a kilencéves háború néven is ismert pfalzi örökösödési háború (1688–1697) egyik hadszíntereként az észak-amerikai gyarmatokon is egymásnak feszültek a brit és a francia erők, illetve indián szövetségeseik. A harcok által érintett területekről tömegek menekültek el, a Massachusettsi-öböl partján fekvő Salem faluba is sokan érkeztek.
A településen a háború okozta gazdasági nehézségek és a „menekültválság” tovább fokozta a földművelésből nehezen élő lakosok, illetve a jó adottságú kikötő kereskedelméből meggazdagodott családok, valamint a legszigorúbb vallási előírásokat követő puritánok és a megengedőbb protestáns irányzatok követői közötti, korábban is meglévő ellentéteket. Ebben a felfokozott hangulatban történt, hogy a helyi puritán tiszteletes, Samuel Parris kilencéves lánya, illetve 11 éves unokahúga ijesztő tüneteket kezdett produkálni 1692 januárjában.
Az egyébként is minden csapást a Sátán mesterkedésének betudó puritánok rögtön természetfeletti erőkre gyanakodtak, és a gyanú hamarosan három helyi nőre terelődött, akiket a kislányok némi nyomásra be is azonosítottak, mint a rontás forrását. A kéregető Sarah Good, az, elszegényedett Sarah Osborne és Parrisék barbadosi szolgálója, Tituba ideális célpontot kínált a vádaknak, ráadásul Tituba be is vallotta, hogy „eljött hozzá a Sátán és szolgálatába fogadta”.
Az anyarozs állhat a háttérben?
Az ő bebörtönzésük viszont csak olaj volt a tűzre, újabb áldozatok produkálták a „Sátán általi megszállás” tüneteit, az esetek kivizsgálásával megbízott puritán bírákhoz pedig özönleni kezdtek a feljelentések. A társadalom peremén élők után már a közösség elismert asszonyai is célkeresztbe kerültek, innentől pedig nem volt megállás: ha közöttük is vannak boszorkányok, bárki az lehet. Az emberek egy része ráadásul egy idő után személyes ellentéteinek elrendezésére is a boszorkányvádat találta a legmegfelelőbb módnak, a feljelentések újabb hullámát elindítva. A hisztéria a környező településekre is átterjedt, májusban pedig fel is állt a testület, amely ítélkezni volt hivatott a megvádoltak fölött.
Az első tárgyalást a jómódú, de pletykálkodásra való hajlamával, illetve három házasságával a gyanút magára terelő, hatvanas éveiben járó Bridget Bishop ügyében tartották, aki hiába vallotta magát olyan ártatlannak, „mint egy újszülött gyermek”, bűnösnek találtatott. 330 éve, 1692. június 10-én akasztották fel, de ez csak a kezdet volt, a bírák több száz embert hallgattak ki – köztük Sarah Good négyéves lányát –, közel kétszázukat pedig vád alá is helyeztek.
A sokasodó panaszokat meghallgatva a massachusettsi kormányzó, William Phipps új, a látomásokat és álmokat bizonyítékként nem elfogadó bírói testületet jelölt ki a további vádak vizsgálatára, majd 1693 májusában minden boszorkányság miatt bebörtönzött embert szabadlábra helyeztetett.
A történteket szociológiai, pszichológiai és történeti szempontokból is számos kutató vizsgálta, de a többségük az eredeti, a pánikot és hisztériát kiváltó tünetekre nem tudott magyarázatot adni. 1976-ban aztán egy Linnda Caporael nevű pszichológus állt elő azzal az elmélettel, hogy a kislányok furcsa viselkedését az anyarozs nevű, nedves környezetben könnyen elszaporodó gabonaparazita okozhatta. A fertőzött gabona fogyasztása ugyanis a leírtakhoz nagyon hasonló tüneteket okoz, a mocsaras területekkel körülvett Salemben pedig pont a téli-tavaszi hónapokban fordultak az emberek az őszi aratás óta a raktárakban dohosodó rozstartalékokhoz.
Még ha így is volt, a tömeghisztéria kitöréséhez számos egyéb társadalmi, környezeti és egyéni ok is alaposan hozzájárult, ezekről részletesebben itt írtunk.
