Tudomány

Japán tiszt Trianonról: Nem tudom megállni könnyek nélkül

Collection Roger-Viollet / AFP
Collection Roger-Viollet / AFP
Az első világháború után Japán győztes nagyhatalomként nem folyt bele az európai „rendezésbe”, minden kérdésben semleges maradt. Diplomatái magánvéleményét azonban ismerjük: szimpatizáltak a magyarokkal, igazságtalannak, természetellenesnek ítélték az ország ilyen mértékű megcsonkítását, és előre látták az ebben rejlő konfliktust.

A magyarság egyik legnagyobb tragédiájáról, a trianoni békediktátumról még ma, jó száz évvel később is nehéz érzelemmentes, elfogulatlan társadalmi vitát folytatni. Történészek több évtizedes munkája azonban mára megteremtette ennek a feltételeit, és lassanként egyre több objektív tény megy át a köztudatba is. Továbbra is vannak azonban kevésbé ismert részletek úgy a nagy nyilvánosság, mint a szakma számára, így a kutatás korántsem ért véget, Trianonról még mindig lehet, és kell is újat mondani.

Wintermantel Péter és Umemura Yuko tavaly ősszel megjelent könyve, a Trianon és a japán diplomácia egy ilyen homályos foltot tesz élesebbé a szigetország akkori diplomáciai iratainak, a diplomaták jelentéseinek, naplóinak feldolgozásával.

Sokakat talán már az is meglep, hogy az évszázadokra bezárkózott Japánt a XX. század elején hirtelen a nyugati nagyhatalmak, az Egyesült Államok, Olaszország, Franciaország és Nagy-Britannia mellett találjuk méltó partnerként. A háború utáni európai béketárgyalásokon Japán – érdektelenségére hivatkozva – semleges álláspontot képviselt, de megbízottai személyesen vettek részt az új magyar határok fizikai kijelölésében. Hivatalosan nem fogalmazták meg véleményüket, ám

a japán diplomaták magánemberként igazságtalannak tartották a trianoni határokat, és szimpatizáltak a magyarokkal.

A gyakorlatban ugyan ennek nem adták jelét, az úgynevezett határkijelölő bizottságok mindössze 6-700 négyzetkilométerrel tértek el az eredeti tervektől hazánk javára – de erről majd később. Trianon 102. évfordulóján Dr. Wintermantel Péter orientalistával, diplomáciatörténésszel, az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport tagjával beszélgettünk.

Félgyarmatból nagyhatalom

Japán a XVII. század közepétől tudatos, és gyakorlatilag hermetikus bezárkózással védte magát a nyugati hódítástól, sokáig sikerrel. A nyitást amerikai hadihajók kényszerítették ki 1854-ben, egyfajta félgyarmati sorba süllyesztve az országot. Az addigra már részben polgárosodott ország Meidzsi császár 1867-es reformjai nyomán elképesztő sebességgel vált iparosodott, sőt „nyugati típusú” állammá.

Ügyes diplomáciával, az ázsiai nagyhatalmi helyzetet kihasználva Japán nemcsak kitört a félgyarmati státuszból, de a XX. század elejére a nagyhatalmak potenciális szövetségesévé vált

– mondja a 24.hu-nak Wintermantel Péter.

A század első éveire Oroszország, Korea és Kína elleni sikereivel megszerezte Nagy-Britannia szövetségét, gyarmatbirodalmat épített, az első világháború kitörésének idejére pedig már a nyugati nagy nemzetekkel egyenrangú nagyhatalmi pozíciót vívott ki magának. Japán háborús céljai között az ázsiai német gyarmatok megszerzése állt, az ellenséges erők lekötése természetesen értékes szövetségessé tette az antant számára is.

Hulton Archive / Getty Images Brit és japán tisztek az első világháború alatt Kínában.

Magyarok és japánok a harctéren

Ennél többre azonban a japán vezetés nem vállalkozott. Többszöri kérés ellenére sem volt hajlandó szárazföldi csapatokat küldeni az európai hadszíntérre, legfeljebb szövetséges csapatszállító és kereskedelmi hajókonvojok biztosításában vett részt. Pragmatikus taktikájának köszönhetően – a történész szavaival – Japán minimális befektetéssel maximális területi nyereségre tett szert a nagy háborúban, közben pedig jókora haszonra a nyugati hatalmak megrendelései, illetve a felszabadult afrikai és ázsiai piacokon való előretörése okán.

Érdekes kitérő, hogy japán és magyar katonák közvetlenül is szembetalálták magukat egymással az I. világháború során a kínai Csingtao ostromakor, 1914 őszén. A kikötőváros volt Németország kínai koncessziós területének központja, védelmében pedig császári-királyi csapatok is részt vettek. A csata egyébként több hadtörténeti jelentőségű eseményt is hozott: itt indítottak először légitámadást tengerről, ekkor hajtottak végre elsőként éjszakai bombázást, és talán itt zajlott a történelem első légicsatája is.

Ne gondoljunk sokra, a két ellenséges repülőgép-pilóta a pisztolyából adott le lövéseket egymásra

– jegyzi meg Wintermantel Péter.

A háború után pedig olyan is eset is előfordult, hogy a szovjet Vörös Hadseregbe besorozott magyar hadifoglyok ütköztek meg japán erőkkel Szibériában 1918-19 folyamán. Érdemes kiemelni, hogy a japánok nagyon emberségesen bántak a fogságba esett magyarokkal, amit a két világháború között gyakran kiemeltek a japán-magyar barátság, sőt rokonság hangsúlyozására.

Ázsiai nem lehet egyenrangú

A harcok végeztével a szigetország az öt nagyhatalom egyikeként osztozott a sikerben, és teljes joggal vett részt a háború utáni rendezésben – legalábbis protokollárisan. A gyakorlatban ugyanis Japánt az európai ügyekben nem vonták be sem az érdemi tárgyalásokba, sem azok előkészítésébe, de erre nem is volt igény, az ország jó előre deklarálta: ezekben a kérdésekben érdektelen, semleges álláspontot képvisel.

Amit viszont sérelmeztek, hogy egyrészt a nagyhatalmak erősen összezártak faji alapon: a formálódó Népszövetség alapokmányába nem vették bele Japán javaslatát a faji egyenlőség elismeréséről.

Másrészt pedig a nyugatiak azért rajta tartották a szemüket Ázsián, nem hagyták, hogy Japán minden meghódított, távol-keleti és óceániai német gyarmatot megtartson – ami ugye az ország fő háborús célja volt. Felemás megoldások születtek a teljes annexiótól a bizonyos időtartamra szóló koncesszió jogán át gazdasági megállapodásokig. A lényeg, hogy végső soron a japán diplomácia számára kudarc volt ez a helyzet, nem ezt várta, nem ezt kommunikálta otthon.

Kiderült, hogy a valóságban a nyugati hatalmak nem tartanak magukkal egyenrangúnak egy ázsiai országot. Mindez nagyban hozzájárult, hogy húsz évvel később a felkelő nap országát Hitler szövetségében találjuk.

Mindig a kompromisszum

Japán tehát nem „folyt” bele Európa ügyeibe, de nagyhatalmi státusza megkívánta jelenlétet a Párizs környéki béketárgyalások folyamatában, illetve az így megszerezhető hadügyi információk értékesnek számítottak a későbbiekre nézve. A semlegességet rendkívül komolyan vették.

A japán delegáltakat utasították, hogy kerüljenek minden felesleges összeütközést, minden esetben a kirajzolódó kompromisszumok mellé álljanak.

Így aztán bár Japán a magyar ügyek szakértői delegációiban nem vett részt, ám diplomatái nagyon sok helyen, így a plenáris üléseken ott voltak. Érdektelenségük okán pártatlan és objektív beszámolóik pedig értékes, hiteles forrásként segítik a mai történettudományt, mintha „élőznék” a bizottsági munkát és a határmegállapítás folyamatát.

Végigjárták az új határt

Utóbbi azt jelentette, hogy a már említett határkijelölő bizottságok lépésről lépésre, teljes hosszában végigjárták és a terepen kijelölték az addig csak térképen ábrázolt új határvonalat. A bizottságok a nagyhatalmak, azaz Franciaország, Olaszország, Nagy-Britannia, Japán, illetve Magyarország és az érintett szomszédos állam delegáltjaiból álltak – az Egyesült Államok a Németországgal megkötött szerződés aláírása után már csak megfigyelői szinten vett részt a konferencián.

A bizottság a helyszín ismeretében tehetett kisebb kiigazításokat, egyes települések sorsa is megfordult a kezén, de érdemi változás nem történt, alig 6-700 négyzetkilométernyi, elcsatolásra ítélt terület maradt mégis hazánknál. Munkájukról itt írtunk részletesebben.

Nyilván általánosítva, de a korabeli közvélemény úgy tartotta, hogy a francia küldött részrehajló volt (ellenünkben), az olasz rosszindulatú, az angol erélytelen, a japán korrekt. Már maga az objektivitás rendkívül pozitív érzelmeket váltott ki a magyarokból, több jelentés számol be arról, hogy a japán delegáltakat tapssal, virágcsokorral fogadták útja során a magyar falvakban, városokban.

Ők persze a helyszínen is vitték a Tokióban megszabott semleges vonalat, tartották a lépést a többiekkel, nem alkottak különvéleményt és nem konfrontálódtak. Magánvéleményük azonban volt, és ennek jelentéseikben, naplóikban is hangot adtak.

Wikipedia Commons A béketárgyalásokon részt vevő japán delegáció.

„Nem tudom megállni könnyek nélkül”

Elítélték az egész Versailles-i békerendszert, előre látták: ez a „rendezés” két évtizeden belül ismét háborúba sodorja Európát, ennyi időt adtak az új magyar határoknak is. Beszámoltak a magyarok megfélemlítéséről, a határkijelöléseknél tapasztalható korrupcióról ugyanúgy, mint az irredenta mozgalmakban tapasztalható antiszemitizmusról. Összességében elmondhatjuk, hogy:

A japán diplomácia szimpatizált a magyarokkal, igazságtalannak, természetellenesnek ítélte az ország ilyen mértékű megcsonkítását, és előre látta az ebben rejlő konfliktust

– emeli ki a szakember.

Példának álljon itt Andó Rikicsi őrnagy, a magyar-csehszlovák bizottság biztosának 1923. márciusi feljegyzése (a határkijelölés ebben az évben ért véget):

„A környékbeli emberek életét szemlélve és ebbe belegondolva számomra teljesen értelmetlen és felfoghatatlan az, ahogyan a határvonal megállapításra került. Ha a helyiek érzelmeire gondolok, nem tudom megállni könnyek nélkül. […] Rabszolgasorba juttatják a helyi lakosságot az országuk területéből az újkori háború hatására végbemenő elcsatolások. […] Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a helyiek bizony reggeltől estig abban bíznak, hogy egyszer visszakerülhetnek az anyaországhoz. […] Akik a tartós világbékéről szónokolnak, azok jöjjenek el egyszer ide a közép-európai határvonalakra és nézzék meg jól, beszélgessenek el az ottani családokkal, hogy rájuk az idegen népek uralma alatt milyen siralmas élet vár.”

Erőltetett barátság

Itthon, Magyarországon nagy remények támadtak Japán mint „barátságos nagyhatalom” iránt, pedig hangsúlyozzuk, hivatalosan és a gyakorlatban semmiféle kedvezés nem történt, csupán korrekt, objektív hozzáállást lehetett tapasztalni. Az irredenta propaganda hamar a revízió pártfogójaként állította be a Japán nemzetet, ami azért hiú ábránd volt csupán.

Tény, hogy a „turáni fajtestvérek”, „rokon nemzet” gondolatát akkoriban Japánban is osztották, ettől függetlenül a császári diplomácia sem a Népszövetségben, sem más fórumon nem állt ki a magyar revízió mellett. Teljesen érthető, logikus módon egy jól működő ország hivatalos politikáját nem befolyásolja a „magánvélemény”.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik