Grósz Károly egész életét az – éppen aktuális nevét viselő – magyar kommunista pártban töltötte, neve mégis csak a rendszerváltás körüli évekből közismert. Az 1956-os forradalom után pálforduláson ment keresztül, majd bő harminc évvel később Kádár János mentoráltjaként, az „Öreg” áldásával és örököseként jutott a csúcsra: 1987 nyarától másfél évig volt miniszterelnök, valamint ’88 májusától 1989. október 7-éig az MSZMP főtitkára.
Ebben a rövid időszakban pedig a történelem olyan erővel döntötte a vállára a saját múltját, amivel sem politikailag, sem emberileg nem tudott megbirkózni: Nagy Imre a síron túlról is fölébe kerekedett.
E témában jelent meg Dr. Medgyesi Konstantin történész, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusának, a Móra Ferenc Múzeum tudományos igazgatóhelyettesének tanulmánya az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára folyóiratában, a Betekintőben.
Hogyan változott Grósz „álláspontja” az ’56-os forradalomról és a mártír miniszterelnökről? Miként vívta szélmalomharcát egy harminc éve halott államférfival? Ezekről kérdeztük a történészt a friss tanulmány kapcsán.
Köpönyegforgatónak, árulónak nevezték
Grósz Károly 15 évesen, 1945-ben lépett be a Magyar Kommunista Pártba, hol Miskolcon, hol Budapesten végezte a rá bízott kisebb feladatokat egyszerű pártmunkásként. A Rákosi-korszakról később úgy nyilatkozott, hogy nagyon sok hiba történt, elbizonytalanította a hivatalos propaganda és a megtapasztalt valóság között feszülő ellentét. Nagy Imre 1953-as miniszterelnöki kinevezése után meghirdetett programját viszont rokonszenvesnek és nagy élménynek nevezte.
1956 tavaszán mégis fontolgatta a pártból való kilépést, identitását keresve részt vett Rajk László újratemetésén, majd magával ragadta a forradalmi eufória, és felhagyott azon tervével, miszerint inkább eredeti szakmájában elhelyezkedve nyomdászként keresse a kenyerét. Ekkoriban a Borsod megyei első titkár, a Kádár-érában „kis Nagy Imrének” vagy „borsodi Nagy Imrének” nevezett Földvári Rudolf közvetlen munkatársaként dolgozott.
Egyetértett a reformokkal, a forradalom napjaiban is támogatta Nagy Imre kormányát és törekvéseit. Aztán a november 4-ei szovjet intervenció gyökeresen megváltoztatta a véleményét. Másnap ugyanis a szovjetek Miskolcra hívták a megye politikai vezetőit, és megkérdezték, támogatják-e a Kádár János kormányát, válaszként pedig csak egy határozott igent vagy nemet fogadtak el.
Grósz érzékelte a hatalmi helyzetben beállt változást, és Kádár János mellett tette le a voksát
– mondja a 24.hu-nak Medgyesi Konstantin.
Mentora, addigi példaképe, Földvári Rudolf emiatt köpönyegforgatónak, árulónak nevezte.
Nem értették, hogy mi és miért történik
Nagy Imre és társainak kivégzése után Földvárit életfogytiglani börtönre ítélték a forradalom alatti tevékenysége miatt, Grószt pedig – árulása ellenére – kizárták a pártból. Egy rövid vegzatúra után azonban hamar visszakerült még 1957 őszén, néhány hónap múlva pedig már a Borsod megyei pártbizottság agitációs és propaganda osztályának vezetője lett.
Kényszerből vagy sem, véleménye ekkorra már 180 fokos fordulatot vett – ha ez esetleg kényszer hatására történt, akkor is tény, hogy élete végéig ennek a diktatúrának a feltétlen híve és kiszolgálója maradt. Nagy Imrével kapcsolatban pedig az akkori elvárásoknak megfelelve reményét fejezte ki, hogy felelősségre vonása nem marad el. A rendszerváltás után azonban úgy fogalmazott, a miniszterelnök kivégzésére akkoriban senki nem számított, nem értették, mi és miért történik.
Olyannyira bíztak Kádár Jánosban, hogy nem foglalkoztak Nagy Imre sorsával, illetve egy 1995-ös interjúban azt mondta:
Én azt nem tapasztaltam, hogy akár bennem, akár az akkori mozgalomban résztvevő emberekben maga a kivégzés az olyan meghasonlottságot hozott volna.
1958-ban és utána még vagy 30 évig senki nem gondolta, hogy Nagy Imre ügye még valaha felszínre kerülhet.
Nem tudott túllépni
Ugorjunk most előre pár évtizedet, az 1980-as évekbe, amikor a világ és benne Magyarország ismét korszakos változás előtt állt. Grósz a forradalom 25. évfordulóján a borsodi események kapcsán arról beszélt, hogy a történelem a kommunistákat igazolta, ők álltak a jó oldalon.
Legközelebb öt évvel később, 1986-ban került elő a téma, amikor a magyar emigráció és a magyar ellenzék már Nagy Imre rehabilitálását sürgette. Ekkor a Mester Ákossal folytatott hosszas beszélgetés során a szavaiból szinte sütött a Nagy Imrével szembeni ellenszenv még úgy is, hogy elismerte: 1953-ban még hitt a miniszterelnökben.
A Kádár-korszakban tett megnyilvánulásai alapján Medgyesi Konstantin úgy véli, a ’80-as évek közepén Grósz még nem érezte a közelgő fordulatot, és azt, hogy a múlttal való kényszerű szembenézés nyomán ő maga is politikai és emberi válságba kerül. A történelem formálása ugyanis nem hatalomtechnikai kérdés, hanem narratívák játéka. A világmagyarázatok jelentőségét Grósz Károly 1988–89-re sem értette meg, nem tudott, nem volt képes új narratívát építeni Nagy Imréről.
Sem politikailag, sem emberileg nem tudott túllépni Nagy Imrén.
A dilemmát a miniszterelnököt kivégeztető Kádár személyéhez köthetjük, aki – mint már utaltunk rá – Grósz mentora volt, kormányfősége és pártfőtitkársága idején még pártelnök. A nagy kihívás politikusként és emberként is úgy fogalmazódott meg előtte: miként tudja kezelni a Nagy Imre-ügyet úgy, hogy közben sem Kádárt, sem korábbi önmagát nem tagadja meg. Nem igazán sikerült neki, inkább egy kínlódás szemtanúi lehetünk.
Felemás megoldás
A nyilvánosság előtt először 1988 májusában, már miniszterelnökként kellett Grósz Károlynak szembesülnie a „problémával”, midőn Londonban, egy nemzetközi sajtótájékoztatón a BBC magyar adásának munkatársa 1956 rehabilitációjáról kérdezte, és arról, a magyar hatóságok tudják-e, hol van Nagy Imre sírja. A választ ekkor ügyes és tapasztalt kommunikátorként megkerülte, sokáig azonban nem térhetett ki a kérdések elől.
Pár nappal a pártfőtitkári megválasztása után adhatott utasítást a mártír miniszterelnök nyughelyének felkutatására a 301-es parcellában, ’88 nyarán pedig „kidolgozta” a kommunikációs taktikát. E szerint a család méltó módon eltemetheti Nagy Imrét, de ’56-nak és az „ellenforradalom” szereplőinek rehabilitálásáról szó sem lehet. Az újratemetést sürgető amerikai szenátoroknak küldött válaszában azt írta július 18-án:
Tudatában vagyok annak a lelki és érzelmi tehernek, amit a kivégzettek hozzátartozói hordoznak. Kormányomnak szándékában áll e problémát az emberiesség jegyében a közeli jövőben rendezni, lehetővé téve, hogy a hozzátartozók újratemethessék az elhunytakat, és a jövőben leróhassák kegyeletüket a síroknál. Hangsúlyozni kívánom, hogy egy ilyenfajta humanitárius gesztus független az akkori események értékelésétől.
A felemás megoldással minden bizonnyal Kádár érzékenységét kívánta kímélni, miközben elszalasztotta a lehetőséget, hogy a helyzetet a maga javára fordítsa, azaz javítson a hazai és a nemzetközi megítélésén. Ne feledjük, már 1988 nyarán járunk, alig egy hónappal a Nagy Imre melletti budapesti tömegdemonstráció szétverése után.
„De hát itt van a nyakunkon”
Nagy Imre személye és öröksége egyre súlyosabb teherként nehezedhetett Grósz vállára, főleg, hogy 1989 tavaszára már számára is egyértelművé vált: a bírósági eljárás koncepciós volt, az ítélet pedig „elfogadhatatlan”. Ismét stratégiát váltott, április 2-án egy interjúban már azt mondta, „a jogi rehabilitálásnak van létjogosultsága”. A kínlódást szó szerint is érthetjük, 1989 áprilisának végén így fogalmazott egy MSZMP-s, zárt tanácskozáson:
Hát itt már nem tudunk mit csinálni, már itt állandóan nyomnak bennünket, mint Krahácsot. Hát most mit tudunk ebben csinálni? Le kéne zárni. Ha 15 évvel ezelőtt eltemették volna, nem lenne ilyen gondunk. De hát itt van a nyakunkon.
Az újabb „taktika” szerint az immár elkerülhetetlen jogi rehabilitáció nem jelent politikai rehabilitációt, utóbbi ugyanis aláásná az MSZMP uralmának törvényességét. A BBC egy május 28-ai adása találóan jegyezte meg, miszerint könnyen lehet, hogy
Egy nappal később a főtitkár szinte már megrendülten fogalmazott: „Nagy Imre halálos ítélete jogilag megalapozatlan, (…) mi nem azonosulunk azzal a halálos ítélettel. (…) Egy halott embert, akit törvénytelenül kivégeznek, utólag elítélni, az képtelenség. Az az emberi ízléssel összeegyeztethetetlen, a jó ízléssel. És egyszer valahol le kell zárni a múltat.”
Korábbi megnyilatkozásait információhiánnyal indokolta, állítása szerint a véleménye újabb dokumentumok megismerésének köszönhetően változott meg. A legmesszebb talán akkor jutott, amikor „elismerte”: „Nagy Imre és társai nem követték el azokat a bűnöket, melyeket terhükre róttak, ártatlanul ítélték el őket.”
Alulmaradt
Főtitkárként az utolsó szavai Nagy Imréről a pártellenzéknek szóltak, amely megkérdőjelezte azon KGB-től érkező dokumentumoknak (az úgynevezett Vologya-dossziéknak) a hitelességét, amelyek Nagy Imre 1945 előtti, besúgói múltjáról szóltak:
Önök közül sokan csak a féligazságokat szeretik, lehetőleg azokat a féligazságokat, amelyek saját koncepciójukat igazolják.
Hozzátette azonban, hogy a szóban forgó dokumentumok Nagy Imre „reformeri értékéből” nem vonnak le semmit.
Grósz a rendszerváltás után nyugdíjasként élte a hétköznapjait, és szívesen vállalt interjúkat, ezekben folytatta szélmalomharcát Nagy Imre ellen. Medgyesi Konstantin értékelése szerint talán ugyanazt várta volna el tőle, mint amit maga is tett az 1956. november 4-ei szovjet intervenció nyomán: behódolni, megérezve a történelmi időt.
Nagy Imre viszont nem hajolt meg, mint Grósz Károly, inkább az életét adta azért a jelképes döntésért, hogy nem mond le a szabad Magyarország miniszterelnöki tisztségéről. Az a bizonyos „történelmi idő” pedig hosszú távon Nagy Imrét igazolta.
