A Magyar Királyság 1541 utáni darabokra hullásával és politikai megosztottságának állandósulásával párhuzamosan Európa más országaihoz hasonlóan magyar földön is gyökeret vertek a reformáció eszméi. Az új hit terjedése maga után vonta, hogy a törökök által meg nem szállt városok addig katolikus iskoláinak túlnyomó többsége a protestáns felekezetek kezébe került.
A reformátusok leghíresebb oktatási intézményei, melyeket általában kollégiumoknak neveztek, Sárospatakon, Debrecenben, Pápán és a nagyobb erdélyi városokban jöttek létre. Utóbbiak közül legnagyobb hírnévre a Bethlen Gábor erdélyi fejedelem által kezdeményezett Academicum Collegium seu Gymnasium Illustre tett szert, melynek megalapításáról a Kolozsvárott ülésező erdélyi országgyűlés döntött 1622. május 23-án.
Bethlen nagyívű céljai
A Gyulafehérváron, a fejedelmi székvárosban működni kezdő intézményben – nevének megfelelően – nemcsak alap- és közép-, hanem felsőfokon is tanítottak. Bethlen kifejezetten azt szerette volna, ha az intézmény belátható időn belül egyetemmé alakul. Ennek érdekében jelentős birtokadománnyal látta el a kollégiumot, amelynek nagy értékű könyvtárát is átengedte. A kortársak tudatában ez a gyűjtemény úgy élt, mint Mátyás király egykori budai könyvtárának a reinkarnációja. Ugyanez a cél vezérelte akkor is, amikor neves tanárokat hívott meg német földről.
Közéjük tartozott Martin Opitz, a XVII. századi német irodalom tekintélyes képviselője (kortársai „német Vergiliusnak” is nevezték), aki erdélyi élményeit többek között Zalatna, avagy a kedély nyugalma című versében és Az antik Dacia című prózai művében örökítette meg. Továbbá Philipp Ludvig Piscator, nagyhírű teológus és bibliafordító. Mellettük tevékenykedtek a külföldi egyetemekről hazatért magyar diákok, mint például Bojti Veres Gáspár, Bethlen udvari történetírója vagy Geleji Katona István, az intézmény igazgatója, Bethlen udvari lelkésze és 1633-tól az erdélyi reformátusok püspöke.
Bethlen Gábor ambiciózus terve sajnos nem vált valóra, csak a teológiai fakultás szerveződött meg teljeskörűen. Sok egyéb ok mellett ebben döntő szerepet játszott, hogy 1658-ban az oszmán hadsereghez tartozó tatárok az egész várost felégették, és a lángoknak az akadémia épülete – benne Bethlen Gábor könyvtárával – is martalékává vált. Az intézmény ezt követően rövid időre Kolozsváron lelt otthonra, majd I. Apafi Mihály rendeletére 1662-ben átkerült Nagyenyedre, és alapítójának, Bethlen Gábornak a nevét vette fel.
Híres növendékek
Az iskola, amely 1858 óta tanítóképző is, ma is működik, az évszázadok során számos hírességgel ajándékozta meg a magyar szellemi életet. Falai közül olyan tudósok és literátorok kerültek ki, mint Apáczai Csere János, aki 1653-ban megjelent művében (Magyar Encyclopaedia) magyar nyelven először foglalta rendszerbe korának Descartes szellemében előadott tudományos ismereteit. Szintén itt diákoskodott Misztótfalusi Kis Miklós, egész Európában megbecsült nyomdász és betűmetsző, aki 1684-ben 3500 példányban adta ki újra könnyen kezelhető kis formátumban Károli Gáspár bibliafordítását, és akinek antikva betűit még ma is használják a nyomdászatban. De tanultak itt mások is.
A XVIII. század elején például Bod Péter, református lelkész és korának egyik legnagyobb tudósa, az első magyar lexikon (Magyar Athenas, 1766) szerzője és Bolyai Farkas, a híres matematikus, majd a XIX. században Kőrösi Csoma Sándor, Kemény Zsigmond és gróf Mikó Imre, Erdély Széchenyije, a XX. században pedig mások mellett Sütő András.
Az intézmény a magyar irodalomba is bevonult. Történt, hogy 1704-ben, a Rákóczi-szabadságharc idején Rabutin osztrák tábornok parancsot adott a város, és vele együtt a kollégium feldúlására. A diákok és a polgárok közül sokan a környékbeli erdőkbe, illetve az úgynevezett. Őrhegyre menekültek, és onnan ütöttek rajta a rablás után visszavonuló labancokon. A harcban elesett diákok tiszteletére a város melletti Kápolnadobon állítottak emlékművet. Ezt a felemelő történetet örökítette meg A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélésében Jókai Mór, a nagy mesemondó.
Az intézmény impozáns, ám omladozó XIX. századi épületegyüttesét, amelyben a rendszerváltás óta középiskolai színű tanító- és óvónőképzés, valamint szakmunkásképzés folyik, a 2010-es évek első felében az Európai Unió, valamint a magyar és a román kormány támogatásával teljeskörűen felújították.
