A történelemben hajlamosak vagyunk láthatatlan erőket, végzetet felfedezni: az első világháború elkerülhetetlen volt, szükségszerűen elvezetett a második világégéshez, amiből pedig feltétlen következett a Nyugat és a Kelet rideg szembenállása. Borhi László, az Indianai Egyetem és a Bölcsészettudományi Központ Történettudományi Intézetének történésze azonban másként értékeli a folyamatokat, véleménye szerint az emberi tényezőt, a váratlan eseményeket és a szerencsét sem szabad figyelmen kívül hagyni. „A történettudományban a kauzalitás és korreláció kérdése éppen olyan fontos, mint más tudományágakban, így a fizikában” – mondta a 24.hu-nak.
A kutató úgy véli, a periferikus Szerbia miatt kirobbant első világháborút egyik résztvevő sem akarta – igaz, különösebben elkerülni sem kívánták –, a konfliktusig vezető útról több alkalommal is le lehetett volna térni. A felelősség a korabeli európai katonai és civil vezetésé, amiért nem látták döntéseik következményeit. A második világháborút ezzel szemben – kissé leegyszerűsítve – egyetlen személy, Adolf Hitler kívánta, aki Kelet-Európa gyökeres átformálásakor 30 millió ukrán és lengyel halálával számolt. Az, hogy a harmadik világháború végül nem tört ki, talán csak a szerencsén múlott: Joszif Sztálin még azelőtt meghalt, hogy Európát lángba boríthatta volna, igaz, birodalmi törekvései miatt így is leereszkedett a vasfüggöny.
A változatos okok, a véletlenszerűség jól nyomon követhető azon, miként sodródott bele az Egyesült Államok a modern kori Európa legnagyobb konfliktusaiba. A tengerentúli országnak az első és a második világháború, illetve a hidegháború kitörésében sem volt semmiféle érdeke, végül mégis mindhárom alkalommal meghatározó szereplővé lépett elő.
Máig nem tudni, miért csatlakoztak
Az Egyesült Államok történelme európai mércével nem számít különösebben hosszúnak, a gyarmatok összefogásával függetlenedő ország szűk kétszáz év alatt mégis a föld egyik legnagyobb hatalmává vált. Mára szinte elképzelhetetlen, hogy Amerikának ne legyen jelentős befolyása Európában, pedig az állam hosszú ideig tudatosan tartotta magát távol a földrész ügyeitől.
„Az amerikai külpolitika alapelve tulajdonképpen a 20. század közepéig az volt, hogy nem avatkozik be Európában. Ez George Washington elnök búcsúbeszédének híres non-entanglement tézise” – nyilatkozta Borhi László. Mint hozzátette, a szemlélet hátterében az a gondolat állt, mely szerint az európai politika nem összeegyeztethető az amerikai elvekkel és filozófiával. Az Egyesült Államok a kor nagyhatalmaival, így Angliával és Franciaországgal szemben határozta meg magát, nem tartott gyarmatokat.
Az USA abban volt érdekelt, hogy a nemzetközi kereskedelem a szabadelvűség alapján bonyolódjon, egy-egy ország piacaihoz mindenki hozzáférhessen. Ez, pontosabban Kína esete adta a 19. század egyetlen valódi konfliktuspontját Európa és Amerika között: az ázsiai országot európai érdekszférákra osztották, amivel az Egyesült Államokat kizárták a helyi piacokról.
A be nem avatkozás alapvetésén 1917-ben változtattak, amikor az USA társult hatalomként belépett az első világháborúba. Borhi László szerint az utóbbi időkben felröppent összeesküvés-elméletekkel ellentétben ez nem volt eleve elrendelt, a konfliktusban való részvételben semmiféle anyagi érdeke nem volt az országnak. Arról, hogy Woodrow Wilson elnök végül miért döntött a csatlakozás mellett, máig vitatkoznak a kutatók – noha Amerikának korábban voltak ellentétei Nagy-Britanniával, talán mégis a kulturális kapcsolatok miatt húzott az angolokhoz.
Nem létezett semmilyen olyan átfogó hatalmi érdek, amely feltétlenül az európai konfliktusban való részvételhez irányította volna az amerikaiakat.
Annál is inkább, mert a háború után Wilson rövidesen megbukott, és vele együtt azon terve is, hogy az Egyesült Államok csatlakozzon a Népszövetséghez” – mondta a történész. Az amerikaiak attól tartottak, hogy az európaiak által dominált Népszövetség az Egyesült Államok katonai kérdéseit is befolyásolhatja majd. Így tehát annak ellenére maradtak ki a szervezetből, hogy az angol és az amerikai stratégiai érdekek alapvetően hasonlóak voltak: el akarták kerülni a német-orosz dominanciát a kontinensen.
Undorral tekintettek a vérontásra
Az amerikai hozzáállás jelentősen a második világháborúig sem változott, az USA továbbra sem vett részt az európai politikában, ehelyett a Karib-térségre, Közép-Amerikára és a tágabb Latin-Amerikára fókuszált. Ebben az érdekszférában viszont határozottan elhárították az európai törekvéseket, nem fogadták el, hogy az európai országok különösebb szerepet vállaljanak itt.
Ahogy fentebb írtuk, Borhi László nem hiszi, hogy az első világháborúból feltétlenül következett volna a második, ehelyett úgy gondolja, hogy utóbbi konfliktus valójában egyedül a hitleri Németország akaratából tört ki. „A kérdés persze ennél bonyolultabb, az elmúlt évtizedek kutatásai felhívták a figyelmet Sztálin külpolitikájára és azzal kapcsolatos elképzeléseire, hogy a bolsevik forradalmat ki kell terjeszteni nyugatra” – mondta a szakértő. Mint hozzátette, több történész egyenesen azon az állásponton van, hogy amennyiben a Harmadik Birodalom nem támadta volna meg a Szovjetuniót 1941-ben, idővel Sztálin robbantott volna ki háborút Németországgal és Lengyelországgal szemben.
Az Egyesült Államoknak mindenesetre az újabb európai háború sem állt érdekében.
Tulajdonképpen elég nagy undorral szemlélték a tengerentúlról, hogy az európaiak másodszorra is egymás torkának estek
– nyilatkozta lapunknak Borhi László, kiemelve, hogy a belépés okát valójában nem is az öreg kontinensen kell keresni.
Az Egyesült Államok számára az amerikai földrész mellett a csendes-óceáni térség, a Fülöp-szigetek, Japán és Kína is fontosak voltak, olyannyira, hogy éppen a Kína elleni japán invázió terelte Amerikát a csatlakozáshoz. Kína iránt a korszakban az amerikai közvélemény egyfajta szimpátiát érzett, Borhi László pedig elképzelhetőnek tartja, hogy amennyiben Japán csupán Indokína felé terjeszkedett volna, az Egyesült Államok nem is avatkozik közbe.
Mivel a japánok úgy értékelték, hogy az USA előbb vagy utóbb be fog lépni Kína oldalán, megelőző csapást mértek Pearl Harborra – úgy, hogy egy nappal korábban még diplomáciai tárgyalások folytak a felek között. Az amerikai narratíva alapján teljesen indokolatlan agresszió végül valóban elhozta a háborúba lépést.
Bohri László szerint érdemes hangsúlyozni: nem ürügyről, hanem indokról volt szó. Pearl Harbor napjainkig nagyjából olyan traumaként él az amerikai köztudatban, mint 1956 emléke hazánkban.
Európa lett a prioritás
Amerikának különösebb érdeke még ekkor sem volt Európában, sőt, az 1930-as években semlegességi törvényeket is elfogadtak egy újabb világháború esetére. „Ami egészen megdöbbentő, hogy Hitler is hadat üzent az Egyesült Államoknak, holott a háromhatalmi egyezmény értelmében ez nem lett volna kötelező. A Führer úgy gondolhatta, hogy előbb-utóbb az amerikaiak úgyis beléptek volna az európai konfliktusba. Valószínűleg nem volt igaza” – tette hozzá Borhi László.
Az amerikai figyelem idővel ugyanakkor a földrész fele irányult. „A történelmet nem láthatatlan erők irányítják, hanem előre nem látott események és emberek.
Nem egy lemez, amelyet le kell játszani, nincsen vége, sem célja.
Ez nagyon nyilvánvalóan látszik a Europe first stratégia esetében” – mondta a 24.hu-nak a történész, utalva az amerikai világháborús taktikára. Ennek lényege, hogy az Egyesült Államok számára a prioritás nem a távol-keleti front, hanem az európai volt.
Noha az amerikai–angol kapcsolat egyáltalán nem volt felhőtlen, a két országot sok szál kötötte össze, Winston Churchill pedig meghatározó történeti hatással bírt. Amikor 1940-ben átvette a miniszterelnökséget, már tudta, hogy Anglia egy napon szembe fog kerülni Németországgal, a küzdelem pedig Amerika nélkül nem lehet sikeres. Ellátogatott tehát Washingtonba, rendkívül őszintén tárgyalt Franklin D. Roosevelt elnökkel, és meg tudta győzni arról, hogy háború esetén Európa élvezzen elsőbbséget az USA-nál.
Az Egyesült Államokban tehát a világháború idején egyrészt kialakult egy Japán-ellenes hisztéria, de az európai hadszíntér is jelentős aggodalomra adott okot. Borhi László szerint az USA sem engedhette meg, hogy Európát a Harmadik Birodalom vagy a Szovjetunió, esetleg ezek együttesen uralják, így végleg elköteleződtek a Europe first mellett. Természetesen az Egyesült Államok nem rendelte magát alá teljesen az angol érdekeknek, Churchill azon tervét, hogy az amerikai erőket a Balkánon is bevessék, például élből elutasították.
Az amerikai vezérelv az európai hadszíntéren az lett, hogy amint vége a harcoknak, hazahozzák a csapatokat – ez 1947-ben meg is valósult. Roosevelt határozott álláspontja volt, hogy a németek legyőzése után Japánra fókuszálnak, a háborút követően pedig beteljesül a négy csendőr elve, amely alapján a világot négy hatalom, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és Kína uralhatja.
Ez a koncepció végül meghiúsult, mivel Sztálin a háború lezárása után visszatért az 1939 előtti gondolataihoz, miszerint a Nyugat a Szovjetunió vesztét akarja.
Elkezdték felfalni Európát
Amikor 1947-ben az amerikaiak kivonultak Európából, hatalmi vákuumot hagytak hátra. Bár a Szovjetunió ígéretet tett rá, hogy a megszállt területeken minden ország maga választhatja meg a politikai berendezkedését, Magyarország példájából is tudjuk, hogy Sztálinék nem állták a szavukat.
Borhi László szerint hazánkban ekkor esélye sem volt a többpártrendszerű politikai szisztémának: a Szovjetunió Magyarországot saját érdekszférájának tekintette, ahol katonai, gazdasági, politikai és ideológiai elveit kell érvényesítenie. A térség országai szovjet szemmel parányiak voltak, ezt jól szemlélteti, hogy 1956-ban Georgij Zsukov honvédelmi miniszter az amerikai nagykövetnek Magyarországra is célozva kifejtette, ha kell, Lengyelországot úgy tapossák el, mint a legyet. A történész szerint a szovjetek gazdaságilag nagyjából annyit vettek ki hazánkból, amennyit Ausztria kapott a Marshall-tervvel. „Egy tragédia, egy katasztrófa volt az orosz birodalmi politika, egy gazdasági és politikai vákuumot hagytak maguk mögött” – tette hozzá.
A szovjet döntéshozatal megértéséhez érdemes megismerni a katonai és politikai vezetés szemléletmódját. Úgy látták, hogy az ország globális hatalmi státuszát a világháború során meghódított területek adják, és hogy a kommunizmusnak terjeszkednie kell.
„Az egyik fontos lépést az 1948-as csehszlovákiai kommunista puccs jelentette. Csehszlovákia a biztonságát a Szovjetunióra akarta építeni, de nem a szeretett volna kommunista diktatúrát. Ez Sztálinnak nem volt elég, így eltávolították Edvard Benes kormányát, és pillanatokon belül kommunista diktatúrát építettek ki” – nyilatkozta a 24.hu-nak történész. Ekkor már teljesen bizonytalan volt, hogy hol fognak húzódni a szovjet előretörés határai.
A végső lökést a berlini blokád hozta el, amellyel a szovjetek a város nyugati részét helyezték nyomás alá. Ennek következtében létrejött az eredetileg katonai szövetségnek szánt Nyugat-Európai Unió. Mivel a kontinensnek nem volt ereje a Szovjetunióval való versengéshez, Európa védelméhez tengerentúli támogatás is kellett. Ez volt az első alkalom a történelemben, amikor a földrészen amerikai biztonsági ernyőt hoztak létre, és amellyel az USA tartósan megvetette a lábát Európában.
1949-ben tehát megalakult a NATO, melynek ötös cikkelyéről manapság is sokat hallani. „Ez a cikk a közös biztonságról intézkedik, és arról a mechanizmusról, amely a kollektív rendszert mozgásba tudja hozni. Fontos, hogy ez sem teljesen automatikus, de viszonylag erős garancia, és mindenképpen elrettentő ereje van” – mondta Borhi László.
A nukleáris fegyverek túszai
Az Egyesült Államok feltartóztatás-doktrínájának lényege az volt, hogy nemcsak katonai erővel kell a Szovjetuniót eltántorítani a további európai terjeszkedéstől, hanem egyéb eszközöket is be kell vetni. A szemlélet arról is szólt, hogy az ellenségeket nem szabad egymás karjába kergetni, minimalizálni kell a nyugati világgal ellenséges országok számát, valamint szükséges egy olyan szövetségi rendszer, amely képes szembekerülni a szovjetekkel.
A stratégia implicite azt is tartalmazta, hogy azokat a területeket, amelyeket megszállt a Szovjetunió, nem lehet felszabadítani, a kommunistákat ehelyett a már kontrollált területeikre kell visszaszorítani. Borhi László szerint fontos, hogy a világ felosztásáról formális megállapodás sosem született, de a feltartóztatás doktrínájából mégis következett a nem szándékolt kettéválasztás.
„1956 kapcsán gyakran olvasni egy táviratról, amelyben az egyébként nem létező jaltai megállapodás tükrében Dwight D. Eisenhower elnök megüzente a Kremlnek, hogy azt csinál Magyarországon, amit akar. Ilyen távirat nem létezett” – nyilatkozta lapunknak a kutató.
A mítosz hátterében John Foster Dallas külügyminiszter azon beszéde állhat, amelyben rávilágított: az Egyesült Államok nem tekinti hazánkat potenciális szövetségesének. Borhi László úgy értelmezi, Dallas ezzel nem adott zöld lámpát a szovjeteknek, hanem a politikai megoldást ösztönözte, az amerikaiak pedig Magyarország semlegességét akarták elérni. Balszerencsénkre a szovjetek nukleáris elrettentő erejük miatt pontosan tudták, hogy nem lesz nyugati katonai beavatkozás, gond nélkül elsöpörhetik a forradalmat.
Mindez azért érdekes, mert nagyjából ugyanez a szituáció most Ukrajnában.
1956-ban az amerikaiak nem azért nem léptek közbe, mert nem is lett volna meg a szándékuk. A nukleáris eszkalációtól tartottak, hogy kitör egy konvencionális háború Kelet és Nyugat között, amely majdnem óhatatlanul nukleáris konfliktusba torkollik” – foglalta össze.
Egy ilyen háború levét először az európaiak itták volna meg, de a stratégiai nukleáris konfliktus kockázata sem volt elhanyagolható. Az 1955-ös Carte Blanche fedőnevű NATO-hadgyakorlat során egy taktikai, Európát érintő nukleáris háborút modelleztek, az eredmények alapján az atomcsapások egyetlen hét alatt 1,7 millió német halálát okozták volna.
A fenti szempontot Amerika 1956-hoz hasonlóan ma, az ukrán helyzetnél is figyelembe veszi. Az orosz vezetés egyértelművé tette, hogy a NATO potenciális beavatkozására példátlan eszközökkel reagálna – sejteni lehet, hogy ezzel mire célzott Vlagyimir Putyin. 2022-ben Ukrajna éppen úgy a nukleáris fenyegetés túsza, ahogy Magyarország volt a szovjet időkben.
