A brit történelem legismertebb afférjai közé tartozik Horatio Nelson altengernagy Emma Hamiltonnal folytatott viszonya. Amíg tartott – 1799-es nápolyi megismerkedésüktől közös gyermekük, Horatia 1801-es születésén át egészen Nelson az 1805-ös trafalgari csatában bekövetkezett haláláig –, levelek százait váltották egymással.
Mivel rendszeresen és gyakran hosszú időre el kellett válniuk egymástól (volt, hogy két esztendőre is), a szeretők közötti intim üzenetváltások létfontosságú kommunikációs csatornát jelentettek. Sajnos úgy tűnik, Nelson a nő szinte valamennyi neki írt levelét elégette, nehogy felfedezze valaki a fedélzeten. (Mindketten házasok voltak, Emma férje a nápolyi brit nagykövet, a végül 1803-ban elhunyt Sir William Hamilton volt, Nelson felesége pedig a karib-tengeri Nevis szigetén megismert özvegy, a türelmes Frances Nisbet.)
Ezzel szemben Lady Hamilton valamennyi levelet megőrizte – már ameddig tudta. Miután ugyanis Nelson meghalt, az elszegényedett asszony sokat közülük zálogként adott át a kölcsönt nyújtó barátoknak. Az elmúlt két évszázad során egyre több ilyen levél került nyilvánosságra.
Betekintés Nelson életébe
Az első gyűjtemény még Emma életében, 1814-ben látott napvilágot. A publikációjuk által a hírnevén ejtett folt hozzájárult korai halálához 1815-ben, Calais kikötőjében, ahová hitelezői elől menekült, továbbá Nelson posztumusz megítélésére is nagy hatást gyakorolt. A XIX. század folyamán még két jelentősebb levélkiadás következett: 1849-ben, az Emlékiratok Lord Nelson vikomt altengernagy életéről című kötetbe rejtve, továbbá egy 1892–1893-as két kötetes, csak magánforgalomban terjesztett, ezért nem közismert munka. A XIX. század végén, amikor Nelsont a Németországgal folytatott haditengerészeti verseny névleges zászlóvivőjének kiáltották ki, a napóleoni háborúk korának ünnepelt szépségével és ismert festőmodelljével folytatott kapcsolatát egyszerűen a szőnyeg alá söpörték.
Az idők során a legtöbb levél köz- vagy magánarchívumokba került, Európától egészen Kaliforniáig. Az annak idején elzálogosítottak közül néhány időnként ma is feltűnik az aukciókon. A levéltárakban hozzáférhetők, illetve írott forrásokból ismertek nemrég először jelentek meg egyetlen kötetbe rendezve.
Nelson és Emma Hamilton levelezése példátlan bepillantást enged a történészeknek a brit Királyi Haditengerészet emelkedő csillagának sorsába és véleményébe szinte mindenről, a szerelemtől a tengeri utazáson át a politikáig.
„Oly rettenetesen tengeribeteg vagyok, hogy alig bírom felemelni a fejem”
A XIX. század fordulóján messze nem volt olyan kellemes a tengeri utazás egy hadihajón, és Nelsont sem vette körül sokkal nagyobb kényelem, mint a legénységet. Habár egy viszonylag tágas kabin komfortját élvezhette, a betegségek, a kellemetlen időjárás, a szűkös étkezés és az egyhangúság ugyanúgy igénybe vették szervezetét. Amikor 1803-ban rábízták a földközi-tengeri brit flotta irányítását, egy fregatton hajózott ki, és a tengeren töltött két hónap után így írt Emmának: „Már nagyon várjuk a Victory érkezését, mert úgyszólván sózott marhahúson élünk.” Fél évre rá ekként fogalmazott:
Napjaink annyira hasonlóan telnek, hogy ha egyet leírok, mindet elmondtam.
Nem pusztán a rossz ételek és az unalom kezdték ki a tengerészek közérzetét, a fertőző betegségek is bármikor végigsöpörhettek a hajón. Ezért is jelentette Nelson örömmel 1804 októberében: „Drága Emmám, a Gibraltárban a Spanyolország számos vidékén kiütköző sárgaláz szörnyű hatásai miatt természetszerűen nyugtalankodsz, így örömmel hallhatod, hogy Istennek hála nálunk nem ütötte fel a fejét, a legjobb egészségnek örvendünk, s az egész flottában nincs egy beteg ember.”
Sokkal kevésbé volt életvidám Nelson 1801 augusztusában, mikor bevallotta: „Oly rettenetesen tengeribeteg vagyok, hogy alig bírom felemelni a fejem.” Miután még egy sor viharos hánykolódásnak tette ki magát, így merengett: „A tenger annyira magas, hogy aligha fontolgathatom ily időjárásban csónak leeresztését, azonnal eltűnne… kajütöm úgy mozog, hogy nem tudok leülni. Csak a kötelekben bízhatunk, mert a tenger hegymagasan veri a sziklákat.”
Nelson levelei nem csupán a tengeri élet színébe és fonákjába vezetnek be minket, de rámutatnak egy dicső hadihajó legénységének félelmeire is. A zöldfülű újonctól az ünnepelt admirálisig mindenkinek a horgonyköteleken múlott az élete. Talán épp Nelson, a haditengerészet hőse gondosan kialakított imázsának ellentmondó vallomása félelmeiről indították arra a XIX. századi levélgyűjtemények készítőit, hogy e passzusokat kihagyják könyveikből.
„Könnyen elképzelheted, milyen érzéssel tölt el, ha lefekvésünkre gondolok”
Az otthonától távol töltött hónapok alatt Nelson sokszor maradt a hazájáról és Emmáról szóló hírek nélkül. Annak érdekében, hogy ne szakadjon meg az összeköttetés, a szerelmesek megbízhatatlan, néha Spanyolországon, sőt az országukkal háborúban álló Franciaországon keresztül történő kommunikációra hagyatkoztak.
Mivel alig voltak kettesben együtt (Emma viszonyuk időtartamának nagy részében a férjével élt, aki látszatra eltűrte a kapcsolatukat), szexuális életük rövid és intenzív momentumokra épült – sokat hagyva a képzeletnek. „Könnyen elképzelheted, milyen érzéssel tölt el, ha lefekvésünkre gondolok, maga a gondolat is tűzbe hoz, hát még a valóság”, írta a katona 1801. március 1-jén a hölgyének. Még ugyanaznap egy másik szenvedélyes üzenetet is lejegyzett: „Ó, bárcsak együtt vacsorázhatnánk! Micsoda des[s]zertünk lehetne!”
1804 októberében, a Földközi-tengeren hajózva a Victoryn Nelson ugyanilyen szeretetteljes, ám visszafogottabb szavakat használt: „…egyetlen Emmám, csupán elképzelheted irántad érzett gondolataim és érzéseim, melyek egy gyöngéd szív minden érzését magukban foglalják. Egy pillanatnyi időm sincs; csak írom és aláírom a parancsokat, mialatt egyetlen Emmámnak is írok. Életem, lelkem, a Jóisten áldjon meg tégedet.”
„Őszintén remélem, hogy Buonaparte legyőzésével minden nemzettel véget ér a háború”
A hajón töltött élet hétköznapjainak leírásán és bensőséges érzelmek megvallásán túl Nelson teret adott leveleiben a nemzetközi kapcsolatokról és Európa hatalmi elitjéről alkotott véleményének is. Készséggel megosztotta a politikusokról és közszereplőkről hallott pletykákat, de nem szánt túl sok időt arra, hogy morfondírozzon rajtuk. „A hírek szerint ő [a nápolyi királyné] és a király kapcsolata végtére súlyos törésponthoz érkezett… Bár nem sokat törődöm ilyesfajta ügyekkel, csak megoldják viszonyukat, elég idősek már hozzá.”
A kétszer is miniszterelnöknek kinevezett ifjabb William Pitt nagy szerepet játszott a napóleoni Franciaország elleni brit háborús erőfeszítésekben. Amikor 1801-ben visszavonult, Nelson ezt írta Emmának: „Sajnálom, hogy Mr. Pitt nem folytatja tovább. Szerintem ennek az országnak ő a valaha volt legnagyobb minisztere, és a legderekabb férfiú.” Kár, hogy Nelson azt már nem fejtette ki, miért gondolja így. Tárgyilagos stílusa inkább egy hajónapló bejegyzésére, nem pedig egy politikai röpirat nyelvezetére emlékeztet.
Politikai megfigyelései ugyanakkor kristálytiszták is tudtak lenni. Az 1801-es koppenhágai csata után ezt írta: „Úgy tekintek az északi ligára, mint egy fára, melynek I. Pál [orosz cár] volt a törzse, Svédország és Dánia meg az ágai, s ha eljutok a törzsig és kidöntöm, az ágai természetesen leesnek, de váltig nyesegethetném az ágait, mégsem okoznék kárt a törzsnek.”
Hasonlóképp nehéz lehetett elérni Nelson egy másik politikai vágyát: „Őszintén remélem, hogy Buonaparte [!] legyőzésével minden nemzettel véget ér a háború.” A trafalgari ütközetet követően a briteknek még csaknem egy évtizedig folytatniuk kellett a háborút, amíg be nem köszöntött a XIX. század java részét jellemző brit tengeri hegemónia és viszonylagos európai nagyhatalmi béke, a „Pax Britannica”.
„Legdrágább barátom, már biztos a harc, küldettek értem”
Nelson a fenti szavakat kevesebb mint tíz nappal az 1801. április 2-i koppenhágai csata előtt írta Emmának, amikor is Nagy-Britannia a második koalíciós háború egyik döntő ütközetével igyekezett megakadályozni azt, hogy az erős dán–norvég flotta a svéd és orosz flottával szövetségben megtámogassa a franciákat.
Ekkorra Nelsont már merészen kockáztató admirálisnak könyvelték el – olyasvalakinek, aki az óvatossággal szemben mindig előnyben részesíti az agressziót –, mióta 1798-ban fényes győzelmet aratott a franciák elleni nílusi csatában. Ám 1800-ra az Emmával folytatott affér annyira hírhedtté tette Nelsont, hogy az Admiralitás a harcon kívül semmi mást nem bízott rá, így a flotta fővezére sem ő, hanem Sir Hyde Parker admirális volt, aki már a Balti-tenger elérése előtt tárgyalásokba kezdett a dánokkal.
Az ekkortájt írt leveleiből kitűnik, hogy Nelson türelmetlenül várja a Balti-tengerre való behatolást és a dánok megijesztését, annak érdekében, hogy inkább a britekkel szövetkezzenek. Ezzel szemben Parker admirális addig várt, amíg olvadni nem kezdett a jég a Balti-tengeren, lehetővé téve azt, hogy a svédek és oroszok csatlakozzanak a dán–norvég flottához. A cselekedni kénytelen admirális így elküldte Nelsont, hogy bocsátkozzon harcba Koppenhágánál.
Javában zajlott a csata, amikor az azt távolból szemlélő Parker a szörnyű látvány és hangok miatt visszavonulást rendelt el, amit Nelson nem vett tudomásul. Az ismert történet szerint ekkor (az 1794-ben egy ostrom során elvesztett) jobb szeméhez emelte látcsövét, s azt mondta: „Tényleg nem látom a jelzést.” Dacára annak, hogy korábban támadni akart, mégsem harcolt a végsőkig, inkább tűzszünetet kötött „a dánokkal, az angolok barátaival”.
Mikor tudomására jutott, hogy odahaza bírálták emiatt, így igazolta döntését Emmának: „Az emberség mellett… köteleztem el magam… midőn a fegyverszüneti zászlót a partra küldtem, a korona ütegei s Amack [Amager sziget] ütegei meg a kikötő ütegei mind tüzeltek ránk, s a lövések fele természetszerűleg a magukat megadó [dán] hajókat érte és a mi lövéseink is ugyanígy, csak még durvábban… mészárlás volt, ezért tettem a kezdeményezést… úgy éreztem, mikor foglyaim lettek, magam a dánok védelmezője lettem.”
„A gyönyörű Emma, amint épp egy félkarú admirálissal a csónakjában evez – ebből biztosan karikatúra lesz!”
Bár Nelson fenti szavai azt jelzik, elképzelte e jelenetet, a félkarú hőst partra evező Lady Hamilton mégsem lett karikatúra témája, pedig ez könnyen megtörténhetett volna. Mint reflektorfényben lévő közszereplőnek, karrierje során meg kellett küzdenie a hírnév járulékos hatásaival is, és Nelson nagyon is tudatában volt annak, miként jelennek meg Emmával a köztudatban. Mikor 1800 novemberében, a Hamilton-házaspárral hármasban hazatértek, ők ketten a mohó sajtó által gerjesztett rendkívüli gúnykampánynak voltak kitéve. Ugyanakkor a karikatúrán való megjelenés akkoriban a státusz mérőfoka is volt.
Nelson nem mindig élvezte a rá irányuló figyelmet, néha kifejezetten gyötörte a hírnév, mint például 1801 augusztusában, amikor angol vizeken tartózkodva igyekezett megóvni hazáját az esetleges francia inváziótól. Így írt róla Emmának: „Utasítottam (inkább csak megkértem) Gore kapitányt, hogy senkit ne engedjen a hajóra, csak akinek dolga van velem… Azt mondják, e percben is ötven csónak köröz körülöttünk, hogy a benne ülők egy pillantást vethessenek a félkarú férfira.”
A Nelson intim leveleiről szóló cikk teljes változata – így az admirális az őt megvető társasági elitről alkotott véleménye – a BBC History magazin új, 2022. februári számában található.
