A világ döbbenten áll az Ukrajna elleni nagyszabású orosz támadás előtt. Még egy évvel ezelőtt sem gondolta senki komolyan, hogy Európában háború törhetne ki, amelynek kezdeményezője ráadásul a világ egyik legerősebb atomhatalma. Laikusként a miérteket keressük, elemzéseket olvasunk gázárról, geopolitikai stratégiákról, lehetőségekről és ambíciókról.
A választ jelentősen megkönnyíti az orosz nagyhatalmi „eszmének” a megértése, ami valójában évszázadok óta az orosz politika egyik fontos hajtóereje függetlenül attól, hogy a cári Oroszországról, a Szovjetunióról vagy a modern orosz államról van szó. Sz. Bíró Zoltán történész, Oroszország-szakértő segítségét kértük.
Orosz Birodalom
IV. (Rettegett vagy Rettenetes) Iván moszkvai nagyfejedelem a Kazanyi és Asztraháni Kánság elfoglalásával elképesztő ütemű és mértékű terjeszkedés előtt nyitotta meg az utat az 1550-es években. Főleg az Urálon túli, ritkán lakott keleti területek bekebelezése hozott látványos növekedést.
A következő mintegy másfél évszázadban az ország évente átlagosan egy mai Hollandia méretű területtel gyarapodott
– mondja a 24.hu-nak Sz. Bíró Zoltán.
A XVII. század végén Oroszország elérte a Csendes-óceánt, a XVIII. század végére bekebelezte Alaszkát. Nagy Péter uralkodása idején a svédek legyőzése után Európa északkeleti részének regionális hatalmává vált, ekkor változtatták a nevét hivatalosan is Orosz Birodalomra.
Egyedi gyarmatosítás
Ez a birodalom két jelentős vonatkozásban tér el az általunk talán jobban ismert nyugati gyarmatosítástól. Az egyik, hogy nem voltak „tengeren túli” területek, az egész egy hatalmas, egybefüggő területű szárazföldi monstrum volt. Azt gondolnánk, így talán könnyebb volt a kormányzás, de ez nagy tévedés: Szentpétervárról a 9000 kilométerre fekvő Kamcsatkára eljutni például még a XIX. század közepén is fél év volt.
Alaszkába pedig még úgy is Szentpétervárról vagy Odesszából érte meg élelmet és ellátmányt szállítani hajón, hogy ehhez szó szerint a fél világot meg kellett kerülni.
A másik nagy eltérés abból adódik, hogy a birodalom legnagyobb része ritkán lakott volt. Az orosz adminisztráció hamar rájött, hogyha fenn akarja tartani az ellenőrzést, szorosan együtt kell működnie az őslakosokkal. Így aztán a „központ”, a szláv elem és a helyiek között nem volt ellentét, és nem látunk olyan kontrasztot, mint például az amerikai spanyol hódítók és az ottani őslakosok között.
Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a cári időkben az orosz lakosság döntő többsége is jogfosztott volt, a szláv telepeseket legfeljebb bőrszínük különböztette meg a helyiektől.
Több mint 240 Magyarország
A cárok nem törekedtek az etnikai arányok megváltoztatására, de az óriási területet tekintve ez nem is lett volna életszerű. Láthatunk ugyan úgynevezett ruszifikáló törekvéseket, de ezek egyike sem volt erős vagy tartós. Jelentős népességmozgás nem történt, legalábbis hatalmi szóval nem: gazdasági szükségletek okán viszont sok orosz települt a meghódított területekre, elég csak a szibériai olajmezőket említeni a XX. század második feléből.
Szorosan nem tartozik ide, de fontos megemlíteni, hogy a birodalmat emellett vallási türelem – vagy inkább közöny – jellemezte. Az orosz ortodox egyház nem térítő egyház, ha valaki ma végigmegy Szentpétervár, az Orosz Birodalom egykori fővárosának főutcáján, a Nyevszkij proszpekten számtalan felekezet templomát és imaházát megtalálja.
Visszatérve a birodalomhoz, tényleg felfoghatatlan méretekről beszélünk. Az Orosz Birodalom 1864–1867 között érte el legnagyobb kiterjedését, ekkor – már elfoglalta a Kaukázus északi oldalát is, de még nem adta el Alaszkát – 24 millió négyzetkilométert mondhatott magáénak. Gondoljunk bele, ez több mint 240 mai Magyarország. Alaszka eladása után már a további hódításokkal sem sikerült ezt a kiterjedést elérni.
Birodalmi eszme
A központi akarat érvényesítése természetesen rendkívüli fontossággal bírt. A szovjet időkben például a tagköztársaságok kommunista pártjainak központi bizottságát helyi politikus vezethette, de a második embernek és a titkosszolgálatok vezetőjének szláv nemzetiségűnek kellett lennie – orosznak vagy ukránnak.
Ezen előzmények talán kellően megalapozzák cikkünk első tételmondatát, miszerint: az évszázadok során az orosz elitben megkérdőjelezhetetlenné acélosodott, hogy
Hogy ez mennyire jogos vagy érthető, netán elfogadható-e, azt nem tisztünk megítélni, ám tény, hogy az ország egyre nagyobb súlycsoportba került.
Amint említettük, XII. Károly svéd király legyőzésével Nagy Péter birodalma regionális tényezővé, majd a Napóleon eltávolítása után létrejött új „világrendben” európai illetőségű nagyhatalommá vált. A krími háborúban (1853–1856) elszenvedett vereség visszaesést jelentett, ám az antant körvonalazódásával Oroszország is visszakapaszkodott a legnagyobbak közé.
Újjászületett birodalmi ambíciók
A II. világháború utáni Szovjetunióra pedig már új fogalom született: szuperhatalom. A népek egyenrangúságát hirdető államalakulatot még mindig ugyanaz a birodalmi eszme „hozta össze” és hatotta át, mint cári elődjét.
A Szovjetunió az Oroszországi, a Belorusz, az Ukrán és a Transzkaukázusi Szovjet Szocialista Köztársaságok egyesülésével jött létre 1922 decemberében. Az államot létrehozó dokumentum, majd a Szovjetunió későbbi alkotmányai egytől egyig tartalmazták a szabad kiválás jogát, és e passzus mindvégig benne is maradt – pedig azt a szövetségi állam létrehozásakor komoly viták kísérték, végül Lenin akaratának megfelelően került be.
Mindezzel semmi gond nem volt, amíg az SZSZK-kat „testvérpártok” irányították, ám az 1990-es évek legelején Mihail Gorbacsov nem tudta megakadályozni, hogy a tagok éljenek e jogukkal, és a Szovjetunió 1991-ben széthullott. Ukrajnában 1991 decemberben népszavazás döntött az ország függetlenségéről.
„A részadatokat tekintve a luhanszki és a donyecki régió 80 százaléknál magasabb arányban voksolt a független Ukrajna mellett, a Krím-félszigeten 50 százalék felett voltak a független ukrán állam hívei” – cáfolja Sz. Bíró Zoltán azon orosz állításokat, miszerint a szakadár és már elszakított területek lakóit „annak idején” senki nem kérdezte meg, hol akarnak élni.
Ennek csúcsa a mai helyzet, amikor a Kreml tagjai már arról beszélnek, hogy „Ukrajna a mi földünk”, egyesíteni kellene Oroszországgal. A birodalmi ambíciók ilyen nyíltan csak az utóbbi pár évben jelentek meg, a szakértő szerint a hosszú ideje tartó gazdasági nehézségek, a vissza-visszatérő pangás és a perspektívavesztés kompenzációjaként.
