Lassan, nagy pusztítással és fájdalmasan sok emberélet árán vonult át a II. világháború keleti frontja Magyarországon, de 1945 áprilisában végre elhallgattak a fegyverek. Hazánk megszabadult a német megszállástól, a nyilas terrortól, felcsillant a remény, hogy az újjáépítéssel párhuzamosan egy szabadságot, nyugodt, békés fejlődést biztosító demokratikus rendszer alakul. A szovjet haderő jelenlétét ekkor még a többség átmeneti állapotnak tekintette, holott a háttérben már mindent elrendeztek.
Százmillió áldozat
A helyi kommunista pártokra támaszkodva a megszállt területek szovjetizálása abban a pillanatban megkezdődött, ahogy a Vörös Hadsereg átvette az uralmat. A kommunista diktatúrák áldozatainak számát világszerte 100 millió főre becsülik, ennyien haltak meg a kivégzések során, kényszermunkatáborokban vagy az éhínségek következtében. Sokszorosa ennek azoknak a száma, akiket a diktatúra testileg, lelkileg megnyomorított, megbélyegzett, korlátozott, üldözött, életét ellehetetlenítette.
A magyar Országgyűlés 2000-ben nyilvánította február 25-ét a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapjává. A megszálló szovjet hatóságok 1947-ben ezen a napon hurcolták el Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát – ezt az aktust, és a párhuzamosan folyó, Magyar Testvéri Közösség elleni persorozatot a magyarországi diktatúra kiépítése felé tett egyik legfontosabb mérföldkőnek tekintjük.
A 75. évforduló alkalmából az Országgyűlés Hivatala és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) bemutatta A koronatanú című filmet, amely kapcsán történészek segítségével elevenítjük fel az eseményeket. Dr. Szekér Nórával, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tudományos kutatójával és dr. Horváth Zsolttal, a NEB tudományos kutatójával beszélgettünk:
Hogyan és miért mosták össze a kisgazdák elleni támadást a Magyar Közösség megsemmisítésével? Miért Kovács Béla ennek az ezreket érintő koncepciós pernek az emblematikus alakja? Összességében: mi volt ez a diktatúra kiépítése felé vezető jelentős lépés?
Kommunisták nélkül nincs kormány
A háború befejezése után ideiglenes kormány és nemzetgyűlés alakult a Horthy-korszak ellenzékét összefogó Magyar Nemzeti Függetlenségi Front pártjaiból (Független Kisgazdapárt, Magyar Kommunista Párt, Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Parasztpárt, Polgári Demokrata Párt), 1945 novemberében pedig szabad választásokat tartottak. A Független Kisgazdapárt itt 57 százalékot, vagyis az önálló kormányalakításhoz bőven elegendő mandátumot szerzett, ám ez mégsem történhetett meg.
A Szovjetunió várakozásaihoz képest ugyanis a Magyar Kommunista Párt (MKP) a maga 17 százalékával csúnyán leszerepelt, ám Moszkva nyilván nem hagyta, hogy kiszoruljon a vezetésből – Magyarországon és Csehszlovákián kívül egyébként minden szovjet megszállás alatt álló országban kommunista siker született.
A hatalom a Vörös Hadsereg jelenlétére támaszkodó, Kliment Vorosilov marsall vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) kezében volt, amelyet a fegyverszüneti megállapodás betartására hoztak létre. Így amikor a Szovjetunió a SZEB-en keresztül ragaszkodott hozzá, hogy az új magyar kormányban a korábbi függetlenségi front pártjai is helyet kapjanak, nem volt mit tenni.
Sőt, a fiatal magyar demokrácia azt sem tudta megakadályozni, hogy a kommunisták elfoglalják az olyan kulcspozíciókat, mint például a belügyminisztérium. A kommunista párt Rákosi Mátyás vezetésével – aki a kormányban miniszterelnök-helyettesi posztot viselt – lényegében a választások másnapján elkezdte a végeredmény „korrigálására” irányuló politikáját, amit a történelemkönyvek sommásan úgy foglalnak össze: az ellenfelek leszalámizása.
Megjelenik a reakciós jobboldal
Az 1945 előtt ellenzékben lévő kisgazdákkal szemben nevetséges lett volna a háborúval vagy az előző rendszerrel kapcsolatos bármiféle vád, így megjelentek azok a sablonok, amelyek évtizedekig meghatározták a politikai közbeszédet, és rettegésben tartották a társadalmat. Rákosi Mátyás szavai szerint a kisgazdapártban jobboldali reakciós elemek jelentek meg, amelyek nemcsak a koalíciót akarják felbomlasztani, de a demokrácia felszámolására törnek.
E gondolat jegyében felpörgött a propaganda, 1946-ban megkezdődtek a letartóztatások, és lassanként kibontakozott egy nagyszabású koncepciós eljárás, amely a Magyar Közösség pere néven vonult be a történelembe.
A per aktuálpolitikai célja a kisgazdapárt kiszorítása volt, másrészt a hosszabb távú hatalombirtoklás biztosítása: ki kellett iktatni a társadalom olyan összefonódásait, azokat a személyeket, akik a későbbiekben alternatívát jelenthettek a kommunista hatalom ellenében
– mondja a 24.hu-nak Szekér Nóra.
Utóbbiak voltak legnagyobbrészt a Magyar Testvéri Közösség tagjai. Kihasználva a közösség, illetve a kisgazdapárt kapcsolatrendszereinek összefonódásait, a nekik tulajdonított „köztársaság-ellenes összeesküvést” a kommunista irányítás alatt álló állambiztonság kreálta. Így viszont úgy is mondhatjuk, hogy a koncepciós perrel egy igen nagy problémakört sikerült szó szerint gyökerestül felszámolni.
Nézzük röviden, hogy témánk szempontjából mit érdemes tudnunk e szervezetről.
Kisgazdák és Magyar Közösség
A Magyar Testvéri Közösség, vagy rövidebben Magyar Közösség mára méltatlan módon teljesen kiesett a magyar köztudatból. A Horthy-korszakban kialakult titkos hálózatról van szó, amely a függetlenségi gondolatból kiindulva németellenes álláspontot képviselt, és számos ponton kritizálta a Horthy-rendszer társadalompolitikáját is.
Nem volt felső irányítás, utasítások, kötelezettség, konkrét tervek vagy programok: a tagok Magyarország lehetőségeiről gondolkodtak, különféle elképzeléseket jelenítettek meg. A Magyar Közösség egyszerűen csak befogadta a megfelelő szellemiségűnek tartott személyeket, és segítette a munkájukat. Tagjai olyan közéleti érdeklődésű emberek voltak, akik a magyar társadalom önszerveződő erőit kívánták segíteni.
1945 után háborús bűnösként nem vonhatták ki őket a politikából, viszont a társaság rendkívül veszélyesnek mutatkozott a hatalom szemében, hiszen nem állt mögötte látványos, megfogható intézmény, hanem „láthatatlan ellenségként”, kapcsolatrendszerén keresztül befolyásolhatta a társadalom életét. A közösség elutasította az önkényt, a diktatúrát, a kommunizmust – és persze a szovjet megszállást is.
Kisgazdák és terroristák
A hálózat-jellegből fakadóan sokan voltak közülük valamely polgári, demokratikus elveket valló párt tagjai már ’45 előtt is. Kisgazda körökben főleg erős volt a közösség reprezentáltsága, de a perben megtámadott pártvezetők nem tartoztak a Magyar Közösséghez, ugyanakkor tény, hogy a hálózat tagjai elveik mentén segítették a kisgazdapárt munkáját (is).
A politikai rendőrség koncepciója azonban nemcsak összemosta a pártot és a titkos szervezetet, de utóbbit valamiféle misztikus, kvázi terroristaszervezetként állította be
– emeli ki a történész.
Csaknem 2500 ember került az állambiztonságiak látókörébe, megalapozva további koncepciós perek kiindulási pontjait is. Az 1947. februártól egy éven át zajló, összesen hét perből álló Magyar Közösség-persorozatban a fő vádpont a Magyar Köztársaság fegyveres úton történő megdöntésének szándéka volt azzal a céllal, hogy visszasegítsék a hatalomba a Horthy-korszak politikai elitjét és magát a rendszert.
Tegyük hozzá: olyan emberekről van szó, akik maguk is annak a rendszernek az ellenfelei, sokszor üldözöttjei voltak. Ráadásul az éppen regnáló kormány tagjai, támogatói mintha egészen szürreális módon a saját hatalmuk megdöntésére szervezkedtek volna. Az egész vád nemhogy igaz nem, hanem egyenesen nonszensz volt, és egyértelműen a politikai ellenfelek likvidálását szolgálta.
A legerősebb párt kiiktatása
Hat parlamenti képviselő mentelmi jogát függesztették fel, 260 embert letartóztattak, a legmagasabb beosztású vádlott Mistéth Endre újjáépítési miniszter volt. Összesen két személyt, Donáth Györgyöt és Pünkösti Lászlót ítélték halálra és végezték ki, 229 embert ítéltek el jogerősen. Többeket ugyanakkor be sem vontak a perbe, hanem internáltak, vagy a későbbiekben használták fel az ügyüket.
Az állambiztonsági szervek innentől kezdve sokkal nyíltabban végezték tevékenységüket, az ÁVO és a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztálya, a Katpol több új státuszt kapott, az „éber nyomozók” pedig a legmagasabb kitüntetéseket.
A per folyományaként a kisgazdapárt vezetői vagy rabságba kerültek, vagy emigrációba kényszerültek, a párt végzetesen meggyengült, potens tényezőként ’47 nyarára eltűnt, a kommunisták szekértolójává vált
– fogalmaz Horváth Zsolt.
Szekér Nóra hozzáteszi: „a kommunista párt nézőpontjából sikertörténet volt, amit szerettek volna, azt maximálisan kivették ebből a perből”. Az erőviszonyok annyira megváltoztak, hogy 1947-ben újabb választásokat írtak ki, ahol az MKP szerezte meg a legtöbb szavazatot, de még mindig csak 22 százalékot, ami édeskevés volt az önálló kormányalakításhoz.
A kommunista hatalomátvétel folyamatát középpontjába állító történetünk ezen szála itt a végéhez is érne, de a február 25-ei emléknap főszereplőjét, Kovács Bélát még nem is említettük. Az ő tragédiája ugyanis külön fejezetet érdemel.
Beleállt a konfliktusokba
Kovács Béla 1946-ban 38 éves volt, parlamenti képviselő, a Független Kisgazdapárt főtitkára, egyik legbefolyásosabb politikusa – a maga módján talán a legnagyobb hatású is. Ő volt az, aki a vezetők közül a leghatározottabban szállt szembe a kommunista törekvésekkel, vagyis Horváth Zsolt szavai szerint „ő állt bele legjobban a konfliktusokba”.
Miután az MKP – de akár a farvizükön evező szocdemek és parasztpártiak, azaz a később megalakult Baloldali Blokk – az erős szovjet hátszéllel gyengébb társadalmi támogatottságukkal is igen hatékonyan érvényesítette akaratát, a koalíciós kormány vitákkal és feszültségekkel volt tele. A papíron legerősebb kisgazdapárt vezetői folyamatos defenzívába szorultak, állandó engedményekre kényszerültek, miközben ’46 tavaszán a szalámitaktika is erőteljesen beindult Sulyok Dezső, az egyik legtekintélyesebb kisgazdapárti politikus kiszorításával.
Kovács Béla ebben a helyzetben kilépett a kormányból (ahol államminiszter volt), és minden energiáját a párt megerősítésébe fektette, hogy ezzel a kabineten belüli pozíciójukat is megerősíthessék. Munkája nyomán a kisgazdapárt ’46 nyarára rendezte sorait, határozottabban és nagyobb sikerrel védte álláspontját.
A kabineten kívül állva alternatívát jeleníthetett meg a kényszerű kompromisszumokkal szemben, rendszeresen, cikksorozat formájában reagált például a kommunista vádakra a Kis Újság hasábjain. Ennek köszönhetően körülötte kristályosodott ki az a kör, amely a leghatározottabban mert felszólalni az MKP ellenében.
Sikerének bizonyítéka, egyben szomorú következménye, hogy a körülötte mozgó fiatal képviselők kerülnek aztán a vádlottak padjára, és az ő révükön sikerül Kovács Bélát is belerángatni az ügybe
– mondja a NEB kutatója. A folytatásból jól látszik, hogy mindenképpen célpont volt – ha nem itt, akkor valami más ügy kapcsán nyilván lecsaptak volna rá.
Szükség van a szovjetekre
A magyar hatóságok nem tudták a főtitkárt letartóztatni, a kisgazda képviselők ugyanis megmakacsolták magukat, és nem szavazták meg mentelmi jogának felfüggesztését a Nemzetgyűlésben. Kompromisszumként, a miniszterelnökkel egyetértve Kovács Béla önként elment az Andrássy út 60-ba tisztázni magát úgy, hogy nem tartóztathatják le.
Teljesen összetört, amikor az ÁVO székházában harcostársai, kisgazda képviselők mondták a szemébe, hogy hazaáruló, a demokratikus államrend megdöntésére szőtt összeesküvés résztvevője stb. Az egészből persze egy szó sem volt igaz – az ellene tanúskodókat az állambiztonsági verőlegények már jócskán megdolgozták addigra.
A törvény szerint azonban még ezt követően is érinthetetlen volt, így jött a B-terv, vagyis a magyar hatóságok megkerülése. Az államvédelem azzal állt elő, hogy az előttük tett vallomása alapján beigazolódott: a Szovjetunió ellen kémkedett, ez pedig már „nem magyar ügy”. Kovács Bélát a szovjet hatóságok vették őrizetbe 1947. február 25-én szovjetellenes kémkedés vádjával – nem lehet eltúlozni a jogtiprást, amit ez jelentett:
A törvényesség látszatát tehát fenntartották, ám a két történész egyetértőleg jegyzi meg, hogy akinek ekkor még lettek volna illúziói a törvényességet, jogot, egyáltalán a jövőt illetően, az immár megismerkedhetett a realitásokkal.
Elhurcolták, megtörték, megverték
Nagyjából májusig Magyarországon volt a szovjet politikai rendőrség fogságában, és a magyar ÁVO által megfogalmazott, a Magyar Közösség elleni perhez és Nagy Ferenc miniszterelnök elmozdításához szükséges vallomásokat csikarták ki belőle. Utána Ausztria szovjet megszállási övezetében őrizték, a Szovjetunióba 1948 végén hurcolták. Több Moszkva környéki börtönben is raboskodott, mire 1952-ben megszületett ellene az ítélet.
Ebben a Szovjetunió elleni kémkedés miatt 25 évnyi kényszermunkára ítélték – nem volt per, nem volt igazságügyi eljárás, a hatóságok igazolva látván a Magyarországon ellene felhozott vádakat, egyszerűen egy határozattal elítélték. Ez persze a Szovjetunió büntetőjogának megfelelt.
Kovács Béla a fogságban megbetegedett, erre hivatkozva büntetése enyhítését kérte, 1955 novemberében át is adták a magyar hatóságoknak. Az ÁVH Jászberénybe vitte, ám de a hazatérés semmi jót nem tartogatott. Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy
Innen még átszállították Budapestre, majd végül 1956 tavaszán elengedték, április 2-án tért vissza szülőfalujába, a Baranya megyei Patacsra. A még mindig csak 48 éves férfit rendkívüli módon megviselte a 9 évnyi fogság és a kínzások. „Fizikálisan és pszichésen is tönkrement, megtört, súlyosan beteg emberként tért haza, jó 15-20 évvel nézett ki idősebbnek a koránál” – fogalmaz Horváth Zsolt, amihez Szekér Nóra hozzáteszi: „aki korábban a harcos szellemet képviselte, teljesen megadóvá vált”.
A Kádár-kormány megalázta
Az ’56-os forradalom alatt is ezek a körülmények határozták meg a szerepét: mint a legtekintélyesebb kisgazda politikus, szimbólumnak számított, október végén Budapestre hívták, hogy vegyen részt a párt újjáalakításában. Névlegesen a vezetője lett, miként a kormány tagja is, de tényleges szerepet nem vállalt.
Persze idő sem volt, hogy mindez kifussa magát, de Kovács Béla maga is szimbolikusnak fogta fel a saját szerepét. „Nem érezte magában az erőt, hogy bármit is tehessen.” November 4. után, látva a teljes reménytelenséget visszament Baranyába, pályafutásának vége pedig egészen szomorú, egyben jelképes. 1958-ban bekerült a Parlamentbe, vagyis elfogadta a képviselőséget, Horváth Zsolt úgy fogalmaz: ez volt az utolsó, amivel megalázták.
Kádár számára fontos volt megmutatni, hogy egy „régi”, jelentős kisgazda politikus is az ő politikájának támogatója, azt is el kellett viselnie, hogy a neve alatt a téeszesítést pártoló újságcikket közöltek. A parlament munkájában azonban már egyáltalán nem tudott részt venni, egészségi állapota okán beválasztása csak formális lépés volt. Kovács Béla 1959. június 21-én hunyt el.
