Tele voltak a hírek a Virginia állambeli Charlottesville-ben masírozó fehér nacionalista tüntetők képeivel 2017 augusztusában. Ez volt az úgynevezett Unite the Right (nagyjából: „Egyesítsd a jobbat!”) tüntetés, amelyre Robert E. Lee konföderációs tábornok szobrának eltávolítása adta az ürügyet. A fehér felsőbbrendűséget hirdetők tömegei vonultak az utcákra fáklyákkal a kezükben, olyan jelszavakat skandálva, mint hogy „White lives matter” („A fehér életek számítanak”), vagy hogy „Nem fogtok lecserélni minket!”. Egyikőjük meggyilkolt egy ellentüntetőt, Heather Hayert, amikor elgázolta őt az autójával.
A történelem megismételni látszott önmagát 2021 januárjában, amikor egy újabb, fehér nacionalista elemekben bővelkedő tüntetés vált erőszakossá az Egyesült Államokban. Ezúttal Donald Trump elnök hívei – részben éppen a távozó elnök biztatására – megpróbálták elfoglalni a washingtoni Capitoliumot, hogy megzavarják az elektori kollégium szavazatszámlálását, és így megakadályozzák Joe Biden elnök megválasztását. A Kongresszus ülését felfüggesztették, amikor a tüntetők betörtek az épületbe, a politikusok hosszú órákat töltöttek bezárva, védőőrizetben. Öt ember halt meg és több mint százan szenvedtek sérüléseket. A tömegben voltak olyanok, akik minden bizonnyal az alelnök, Mike Pence meggyilkolását tervezgették.
A két esemény közötti egyik párhuzam feltehetően elkerülte azok figyelmét, akik nem tudták, mit kell keresniük. Más, fehér felsőbbrendűséghez köthető zászlók és szimbólumok mellett a szélsőjobboldali tüntetők közül sokan ókori jelképekkel fejezték ki a rasszista és nacionalista eszmékhez való tartozásukat. A Unite the Right nagygyűlés egyik poszterén szerepelt az SPQR (Senatus Populusque Romanus) betűszó, amely a Római Birodalom egyik fontos jelképe volt, de Mussolini fasiszta rezsimje élesztette nagy lelkesedéssel újra. A gyűlés egyik szónoka – aki később el is indult a szenátusi választáson – az „Augustus Sol Invictus” felvett néven fut.
A capitoliumi lázongók ehhez még római jelmezeket, korinthoszi sisakokat és zászlókat tettek hozzá, utóbbiakon a „ΜΟΛΩΝ ΛΑΒE” felirat szerepelt – „Gyere és vedd el!”, mondta állítólag Leónidasz spártai király, amikor Xerxész a Thermopülai-szorosban a fegyvereik átadását követelte a spártaiaktól az életükért cserébe. Még egy olyan tüntető is akadt, aki egy képen Trump fejét a Gladiátor című film főhősének, Maximusnak a testére applikálta, és – némi kronológiai zavarral – arra biztatta az elnököt, hogy „keljen át a Rubiconon”, vagyis Caesar nyomdokaiba lépve döntse meg a köztársaságot.
Hitler és Mussolini nyomában
A charlottesville-i és washingtoni fehér nacionalisták és neofasiszták egyértelműen a XX. századi fasiszta és nemzeti szocialista előképeiket követik az ókori görög és római jelképekhez való visszanyúlással. Hitlerről közismert, hogy teljesen lenyűgözte a Diszkoszvető szobor (Müron athéni szobrász Kr. e. 450 körüli, csak görög és római másolatokban fennmaradt híres alkotása), Mussolini pedig a római köztársaság korának hatalmi jelvényét, az összekötött vesszőkre kötözött bárdot, a fascest választotta mozgalma egyik jelképéül, az épületekre pedig felvésette az SPQR feliratot is.
Azonban a rasszista eszmék és az ókor kapcsolata nem csak a szimbolikára korlátozódik, és nem is csupán a legnyíltabban és egyértelműbben szélsőséges csoportokra jellemző. A Pharos projekt, egy weboldal, amely a görög és római világ szélsőjobboldali felhasználását követi, és megpróbál szembeszállni ezzel a trenddel, egy egész virágzó, szélsőjobboldali „gondolatvezérek” köré szerveződött közösségrendszert fedezett fel, ahol élénk eszmecserék folynak olyasmikről, mint hogy milyen színű volt Akhilleusz haja az Íliász szerint, hogyan zajlott a Mediterráneum dór vagy árja inváziója, vagy éppen arról, hogy valóban a migráció okozta-e Róma bukását.
Ezeket a csoportokat mindenekelőtt az motiválja, hogy az ókori görögökről és rómaiakról egy olyan képet alakítsanak ki és őrizzenek meg, melynek alapján ezek valódi „fehér fajok” voltak, amelyek ősidők óta folyamatosan éltek Európa területén, és amelyeknek genetikai meghatározottságú biológiai és pszichológiai tulajdonságai adták meg az alapot arra, hogy felsőbbrendű kultúrát hozzanak létre, illetve uralkodjanak más népek felett.
Azonban az „ókori világ – fehér világ” kép nem marad meg a véleményperifériákon, és egyáltalán nem korlátozódik az Egyesült Államokra.
Rabszolga fehérek?
Az Atlanti-óceán innenső partján is 2017 augusztusában jutott a tetőpontjára egy a charlottesville-i történésekkel párhuzamba állítható eseménysorozat. A BBC 2016 decemberében mutatta be a YouTube-on elérhető, Britannia története című animációs sorozatának új részét. A rövid epizódokból álló sorozat a brit kerettanterv történelmi kiegészítésének készült. Az Élet a római Britanniában című rész egy ifjú római fiú, Quintus történetét meséli el, aki elveszíti, majd megtalálja apja katonai sálját, azaz focaléját. A felháborodás nem az ártatlannak hallatszó történet, hanem amiatt tört ki, ahogy a családot ábrázolták. Ugyanis miközben Quintus anyja elég világos bőrű ahhoz, hogy fajilag meghatározhatatlan legyen, maga Quintus és apja – egy magas rangú római katonatiszt – sötét bőrű afrikai.
Egy tehetős fekete család, világosabb bőrű, ház körüli rabszolgákkal? Ez már sokaknak túlzás volt. Akadtak, akik csak gúnyolódtak, de voltak valódi gyűlölettel átitatott reakciók is. A szélsőjobb egyik prominens online figurája számos átlagemberrel egyetemben azzal vádolta a BBC-t, hogy a politikai korrektséget szem előtt tartva átírja a történelmet.
Csakhogy semmi hihetetlen nincs abban, amit a rajzfilm ábrázol: a római hadseregben bőven voltak afrikai tisztek. A Hadrianus falához közel található Vindolanda erődjéből előkerült írásos források arról tanúskodnak, hogy az ott állomásozó katonák nemcsak Galliából vagy Hispániából kerültek oda, hanem Északnyugat-Afrikából és Szíriából is. A mitokondriális DNS, illetve a fogmaradványok izotópos vizsgálatai megerősítették, hogy a római Britanniában éltek a társadalom felsőbb rétegeihez tartozó, afrikai származású emberek. Általánosságban is igaz, hogy az ókori görög és római világ multietnikus világ volt. Mégis olyan erős ellenérzéseket váltott ki ez az ábrázolás, hogy amikor a korszak egyik legelismertebb szakértője, Mary Beard, a Cambridge-i Egyetem ókortörténész professzora egy bejegyzésben leírta, hogy ez az ábrázolás teljesen megfelel az ismert tényeknek, ő maga is gúnyos megjegyzések céltáblája lett.
A tagadásnak és a dühnek az a mértéke, ami Beard és más szakértők a multietnikus római Britanniát bemutatni igyekvő erőfeszítéseit fogadta, rávilágított a régmúlt „fehérséggel” való kitöltése iránti erős igényre, ami kapcsolatban áll a szélsőjobboldal által is preferált múltábrázolással. A közvélemény egy részének e rajzfilmre, illetve az ezt magyarázó szakértők kijelentéseire adott válasza arra utal, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy sokan nem ismerik az ókori világról tudható tényeket, hanem arról, hogy itt egyfajta érzelmi elköteleződésről van szó egy etnikailag és kulturálisan egységes, „fehér” európai múlt felé.
A Római Birodalom azonban tényleg multietnikus állam volt. A Kr. u. II. századra nyugat-keleti irányban Hispániától Mezopotámiáig terjedt a területe, magában foglalta a Földközi-tenger egész partvidékét, így Egyiptomot és Júdeát is. Nagy Sándor indiai hadjáratai nyomán görög közösségek jöttek létre olyan távoli vidékeken is, mint a mai Afganisztán vagy Tádzsikisztán. E földterületeket a kereskedelem és a diplomácia mellett a hódítás és az alávetettség is egyben tartotta, és sem a görögöktől, sem a rómaiaktól egyáltalán nem állt távol, hogy etnikai alapú sztereotípiákat fogalmazzanak meg a tőlük különböző népekről. Azt viszont hiába is keresnénk irodalmi, történelmi vagy etnográfiai műveikben, hogy ők magukra mint „fehér fajra” gondoltak volna, és magukat másoktól bőrszínük alapján különítették volna el. A tárgyi emlékek ugyanerről tanúskodnak: a római korszakból fennmaradt emberábrázolások az elithez tartozók körében is mindenféle bőrszínt mutatnak be, legyen szó római freskókról vagy egyiptomi fáraók ábrázolásairól.
Hol jelent meg először a modern faji törvénykezés?
De ha nem az ókorból, akkor honnan származik e „fehér” és „színes” bőrszínekre alapozott faji különbségtétel ideája? Egy nagyon fontos, mindenképpen ide kívánkozó kontextus viszont az amerikai kontinens XV. században kezdődő európai gyarmatosítása, ami az ültetvények kialakulásával együtt az emberek bőrszín szerinti rétegződését hozta magával.
Barbados angol gyarmata az, ahol először dokumentálhatóan megjelenik ez a típusú faji különbségtétel, amikor a gyarmati képviselőház 1661-ben az emberek két csoportja számára különböző jogállást határozott meg. Az első csoport a „szolgák” voltak – szerződéses munkások, általában angol, skót vagy ír származásúak, akik egy szabott időre szóló szerződés idejére szolgáltatták ki magukat az ültetvényeseknek. A második csoport a „négerek” és az „indiánok” voltak, rabszolgává tett afrikaiak és amerikai őslakosok, akik életük végéig elvesztették szabadságukat, sőt azon túl is, hiszen gyermekeik is ugyanebbe a sorsba születtek bele, és semmilyen törvényi védelmet nem élveztek.
Amellett, hogy más törvényi kereteket állított fel „keresztényeknek” és „négereknek”, a barbadosi törvények jutalmat is kilátásba helyeztek bárkinek, aki elfogott és megbüntetett (megkorbácsolt) egy szökött rabszolgát. Ez a jogszabály társadalmi és jogi értelemben is elválasztotta egymástól az ültetvényeken egyébként egymás mellett dolgozó rabszolgákat és a szerződéses munkásokat, afelé terelve az utóbbiakat, hogy az ültetvényesek oldalára álljanak. Ezeket a törvényeket némi módosítással más angol gyarmatokon is átvették, például Jamaicán. Itt történt meg elsőként, hogy az 1681-es szolgatörvényben a „keresztény” kifejezést a vallási töltetet nem hordozó „fehér” kifejezésre cserélték.
A teljes írás – benne annak kifejtésével, hogy Arisztotelészig visszanyúlva hogyan támaszkodtak a fehér felsőbbrendűséget hirdetők az ókori gondolkodókra – a BBC History magazin új, 2022. januári számában lapozható fel.
