A 20. századi magyar politika egyik legjelentősebb és a konzervatív-nacionalista magyar politikai gondolkodás egyik utolsó nagy alakja, gróf Bethlen István 1874. október 8-án született Gernyeszegen, egy Marosvásárhely közelében fekvő, alig kétezer lakosú kis román–magyar községében. Apai nagyapja, gróf Bethlen János a reformkori erdélyi országgyűlés mérsékelt liberálisainak vezére, anyai nagyapja, gróf Teleki Domokos Deák-párti politikus és Erdély egyik vezető dualizmus kori közéleti tekintélye volt.
A gyermek Bethlen István kilencéves koráig Erdélyben, olykor édesapjának mezősámsondi, máskor anyai nagyszüleinek gernyeszegi vagy kolozsvári kastélyában nevelkedett. Ekkor Bécsbe, a Monarchia egyik legrangosabb és igen előkelő iskolájába, a Theresianumba került, ahol tíz évig élt és tanult. Középiskolai tanulmányait 1893 nyarán fejezte be, kitüntetéssel. Ezt követően 1896 karácsonyáig a budapesti egyetem állam- és jogtudományi karát látogatta. A három és fél éves pesti jogászkodás után fél évet angol egyetemeken töltött, 1897 őszétől egy évig katona volt, majd 1900 nyaráig a magyaróvári agrárfőiskola előadásait hallgatta.
Tanulmányait befejezve visszatért Erdélybe, ahol átvette a szülői örökség őt illető részét, és gazdálkodni kezdett. Földingatlan-tulajdona 5 és fél ezer kataszteri holdat tett ki. Ennek évi jövedelme 19 ezer forintra rúgott, ami többé-kevésbé megfelelt egy miniszter éves szintre számított fizetésének.
Erdélybe visszatérve azonnal bekapcsolódott a helyi, majd az országos politikai életbe is. A megyegyűléseken már 1898–1899-ben is részt vett, képviselővé pedig 1901-ben választották először. A „politikacsinálás” – különböző szinteken – ettől kezdve elválaszthatatlanul hozzátartozott életéhez. Az 1919–1921-es időszaktól eltekintve 1901-től 1939-ig folyamatosan parlamenti képviselő, ezt követően pedig felsőházi tag volt. Emellett több gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális szervezet tagjaként vagy vezetőjeként is számottevő tevékenységet fejtett ki. 1918–1919-ben az ellenforradalmi erők egyik fő organizátora, 1919 őszén „titkos erdélyi miniszter”, 1920-ban a magyar békedelegáció főmegbízottja, 1921-től 1931-ig pedig miniszterelnök. 1931 után semmilyen kormányzati pozíciót nem vállalt. Horthy egyik tanácsadójaként és a jobbra tolódó kormánypolitika konzervatív és konzervatív-liberális ellenzékének informális vezetőjeként ennek ellenére egészen 1944-ig a magyar politikai élet meghatározó személyisége maradt. 1946. október 5-én hunyt el egy moszkvai rabkórházban.
Ahogy az ország életében, úgy az ő személyes pályáján is az 1918-as összeomlás, az azt követő forradalmak és végül Trianon jelentették a legnagyobb cezúrát. A második szakaszhatárt a harmincas évek közepére kialakult új helyzet idézte elő. Ezek a változások az ugyanazon az eszmei bázison álló emberek számára is másféle feladatokat adtak, befolyásolták problémalátásukat, és politikai helyi értéküket is módosították. Ebben az értelemben Bethlen István három pályaszakaszát különböztethetjük meg: az 1918–1919 előttit, az 1918–1919 és 1933–1934 közöttit és végül az ez utánit.
Megőrizni a régit
A forradalmak előtti Bethlen politikájának meghatározó vonásai – az általánosságban vett konzervativizmuson túlmenően – az agrárizmus, a történelmi elitizmus és a kormánypolitikához képest markáns nacionalizmus volt. Mindhárom szorosan kötődött társadalmi helyzetéhez, azaz erdélyi arisztokrata nagybirtokos mivoltához.
Bethlen kezdettől vallotta, hogy az 1848-as forradalom előtti „állami korlátok” és „fejedelmi szeszélyek” felszámolása, valamint a forradalom eredményeként kibontakozó „szabad gazdasági tevékenység” a 19. század második felében Magyarországon is „óriási anyagi fejlődést” hozott, és a „termelés szédületes fokozását” eredményezte. Úgy vélte azonban, hogy ez a fejlődés egyoldalúan az iparnak és a kereskedelemnek kedvezett. Az agrárszektort viszont hátrányos helyzetbe hozta. Ebből kiindulva bírálta a „korlátlan gazdasági szabadság” elvét, az „illoyális versenyszellemet”, sőt az ipar és a kereskedelem „idegen kezekbe”, azaz zsidó tulajdonba kerülését is. Mindezekkel egy határozottabb és kifejezetten agrárius jellegű állami szociálprotekcionizmus elvét szegezte szembe.
A 19. század utolsó harmadában kialakult liberális állam politikai intézményrendszerét ezzel szemben nem megváltoztatni vagy módosítani, hanem konzerválni akarta. Mivel választójoggal csak a vagyonos és/vagy művelt felsőbb rétegek – az összlakosság 6 százaléka – rendelkeztek, s így a történelmi elit, az arisztokrácia és a dzsentri politikai vezető szerepe továbbra is megmaradt, a liberális doktrína, illetve államberendezkedés és a tradicionális elitizmus ellentmondása a 19. század végéig élesen nem manifesztálódott. Egyre nyilvánvalóbbá vált azonban ez a konfliktushelyzet a 20. század elejétől kezdve. Ekkorra a magyar társadalomban jelentős városi polgárság és munkásság alakult ki, amelyek a parasztság lassan emancipálódó felső rétegeivel együtt a politikai érdekérvényesítés jogát kezdték követelni a maguk számára. A réginek és az újnak ebben a harcában Bethlen konzekvensen a régi, azaz a funkcionálisan progresszívből konzervatívvá váló liberalizmus és ezzel összefüggésben a történelmi elit pozícióinak a megőrzése érdekében foglalt állást. Minden olyan törekvéssel, amely ezen a rendszeren érdemben változtatni akart (például a választójog kiterjesztésével és titkossá tételével) határozottan szembefordult.
Agrárius szociálprotekcionizmus és történelmi elitizmus ilyenformán szervesen kiegészítették egymást, és mint politikai programok a hagyományos vezető rétegek gazdasági, társadalmi és politikai hatalmának a megőrzését, illetve megszilárdítását célozták.
Konzervatív beállítottságából természetszerűleg következett, hogy Bethlen nemcsak a Tanácsköztársasággal, hanem számos alapkérdésben már az 1918–1919-es demokratikus átalakulási kísérlettel is szembefordult. Élesen támadta a Károlyi-, illetve Berinkey-kormány földreformtervének szociális radikalizmusát és a pénzügy-politikai tervek gerincét alkotó progresszív vagyondézsmát. 1919 februárjában saját, kormányellenes, jobboldali, konzervatív pártot (Nemzeti Egyesülés Pártja) alakított. A későbbiekben – 1919 tavaszán és nyarán – az emigráns magyar politikusokat tömörítő Antibolsevista Comité vezetőjeként tevékenykedett Bécsben. Az 1918–1919-es forradalmi időszakot haláláig a magyar történelem egyik mélypontjának tartotta. E kor nagy megrázkódtatásai azonban egészében véve mégsem jobbra, hanem korábbi önmagához képest valamelyest balra sodorták.
Bethlen „liberalizálódásának” és ezzel együtt járó balra tolódásának, azaz jobbközépre kerülésének négy egymást erősítő oka volt. Először: a nemzetiségeknek, mint az állam egységét és a magyar szupremáciát veszélyeztető kisebbségeknek a leválása. Másodszor: a forradalmak tanulságai, amelyek a hagyományos uralmi rendszer társadalmi és politikai alapjainak a kiszélesítése mellett szóltak. Harmadszor: a középrétegek egyes csoportjainak 1919–1920-as antiparlamentáris, jobboldali radikális és antiszemita fellépései, amelyek Bethlen ízlésével és politikai felfogásával összeegyeztethetetlenek voltak. S végül negyedszer: a győztes nyugat-európai országok liberális-demokratikus államberendezkedése, amelyhez egy velük szövetkezni, rájuk támaszkodni akaró kis országnak és politikusának elkerülhetetlenül hasonulnia kellett. Mindezek az eszmei-ideológiai hangsúlyeltolódások – kiegészülve remek taktikai érzékével – az ekkor 47 éves Bethlen Istvánt kiválóan alkalmassá tették arra, hogy a Trianon utáni újrakezdés vezető politikusa, miniszterelnök s mint ilyen az ún. Horthy-rendszer konszolidációjának irányítója legyen.
Korlátozott parlamentarizmus
A felmerülő problémák és a megoldandó feladatok jellege alapján Bethlen tízéves miniszterelnöksége négy egymást követő, kisebb időszakra osztható. Az első szakaszt (1921–1923) a belpolitikai stabilitás alapjainak a megteremtése, a másodikat (1923–1925) az ország pénzügyi helyzetének a szanálása és a gazdaság fellendülésének megalapozása, a harmadikat (1927–1929) egy modern szociálpolitika alapjainak lerakása, valamint a külpolitikai elszigeteltségből való kitörés és a revízióra való felkészülés; a negyediket (1929–1931) a nemzetközi gazdasági válság hazai jelentkezése és ennek következtében a konszolidáció válsága jellemezte.
A belpolitikai stabilitást öt döntő lépéssel alapozta meg. A Habsburg-ház 1921. novemberi detronizációjával, amely kihúzta a szőnyeget a legitimista királypártiak alól és tartósította Horthy eredetileg ideiglenesnek gondolt államfői szerepét; az 1921. decemberi ún. Bethlen–Peyer-paktummal, amely normalizálta a Szociáldemokrata Párt és az ellenforradalmi rendszer viszonyát; a jelentős parasztdemokrata szárnnyal rendelkező Kisgazdapárt konzervatív beállítottságú, egységes kormányzópárttá formálásával 1922 februárjában; az 1919 őszén bevezetett viszonylag demokratikus választójog korlátozásával 1922 márciusában, amelynek következtében a választójogosultak összlakossághoz viszonyított aránya 40 százalékról 28 százalékra csökkent, és a választók közel 80 százaléka a továbbiakban nyíltan szavazott; és végül a legbefolyásosabb szélsőjobboldali csoport, a Gömbös Gyula vezette ún. fajvédők háttérbe szorításával 1923 nyarán. A belpolitikai konszolidáció befejező lépéseként került sor 1926-ban a régi Főrendiház örökébe lépő új Felsőház felállítására.
Politikai intézményeit és azok működését tekintve az ilyen módon létrejött kormányzati rendszer korlátozott, azaz autoriter elemeket is tartalmazó polgári parlamentarizmus volt. A parlamentáris demokráciákkal mindenekelőtt a dualista időszakból átvett polgári liberális intézményrendszer – többpártrendszer, parlament, parlamentnek felelős kormány, a bíráskodás szuverenitása, pluralista szellemi élet – rokonította. Az autoriter állammal pedig ezen intézményi struktúra antidemokratikus működtetése, vagyis az, hogy a parlamentáris demokráciák gyakorlatától eltérően a politikai hatalomért folyó versenyből a társadalom jelentős csoportjait kizárták, a versenyben résztvevők számára pedig egyenlőtlen feltételeket biztosítottak. Ilyen, az érdekérvényesítés szabadságát korlátozó és az állampolgári egyenlőséget sértő elemek voltak a korszakban már csaknem példa nélküli nyílt szavazás és a központi végrehajtó hatalom túlzott befolyása, amelyek a dualista időszakot is jellemezték, valamint – új jelenségként – a sajtószabadság korlátozása és a vallási, illetve faji diszkrimináció. Arra, hogy a kormánypárt megbukjon, és egy demokratikus típusú parlamenti váltógazdálkodás alakuljon ki, e rendszer keretein beül nem volt mód.
A szociálpolitikai reformok sora az 1920-as évek közepéig elhúzódó mérsékelt földreformmal kezdődött, és a társadalombiztosítás újjászervezésével folytatódott. A kötelező betegségi és baleseti biztosításban részesülők körét 1927-ben kiterjesztették, és egyben növelték a biztosítottak szociális kedvezményeit. Egy évvel később, 1928-ban bevezették a kötelező öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági biztosítást. Mindkét nagy biztosítási forma elsősorban a különböző városi munkásrétegekre terjedt ki, a mezőgazdasági munkásságra nem. A szociálpolitika egyéb szektorai közül nagyobb előrehaladás történt még a lakásügy és a közegészségügy terén. 1920 és 1930 között 290 ezer új lakóház épült fel, ami közel 25 százalékos növekedést jelentett. Ugyanezen időszakban a százezer lakosra jutó orvosok száma csaknem megkétszereződött, a százezer főre jutó kórházi ágyak száma 329-ről 467-re emelkedett, s a csecsemőhalandóság 19 ezrelékről 16-ra csökkent.
A realizmus talaján maradt
A kultúrpolitika eredményei közül legnagyobb jelentőségű a népiskolai hálózat fejlesztése volt. Ennek is köszönhető, hogy az analfabetizmus aránya 15 százalékról 10-re csökkent. Fontos volt továbbá a kolozsvári egyetem Szegedre, a pozsonyi Pécsre költöztetése, a debreceni egyetem felépítése, valamint az ösztöndíjrendszer kiterjesztése és a külföldi Collegium Hungaricumok hálózatának a kialakítása.
A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá
– hangoztatta Bethlen kultuszminisztere, gróf Klebelsberg Kunó, saját korán is túlmutató érvénnyel.
A trianoni határokat Bethlen vezetőtársaihoz és a társadalom politikailag tudatos részéhez hasonlóan igazságtalannak és megváltoztatandónak tartotta. Külpolitikájának legfőbb célja ezért mindvégig a határok revíziója volt. A kalandorság mindazonáltal e téren is távol állt tőle. „Ma Európa helyzete olyan, hogy békét akar mindenáron, és ha nem illeszkedünk bele Európa érdekeinek szövevényébe, ha nem alkalmazkodunk politikánkkal Európa érdekeihez, akkor akármennyire van igazunk, mint békebontó állíttatunk oda és semmi téren nem fogja siker koronázni tevékenységünket” – válaszolta kardcsörtető kritikusainak 1923-ban, Gustav Stresemann teljesítési politikájával összhangban. Fél évtized múltán, amikorra Olaszország nyíltan szembefordult a versailles-i status quóval, és Berlinben is megkezdődött a külpolitika vágányainak átállítása, egészen másként beszélt. Illúziók rabja azonban ezután sem lett.
A konszolidációs eredményeknek köszönhetően a konzervatív uralkodó rétegekkel, illetve kormányzati rendszerrel szembeni társadalmi ellenállás a húszas évek második felére jelentősen mérséklődött. Pillanatok alatt megfordult azonban az ország hangulata akkor, amikor a gazdasági világválság hazai jelentkezése következtében a nemzeti jövedelem növekedése megállt, majd visszazuhant, és az állami szociálpolitika addigi forrásai elapadtak. Az új helyzetben a társadalom minden régi ellentéte kiújult, s a kormányzattal szembeni bal- és jobboldali kritika egyaránt felerősödött.
Bethlen a válság alatt is konzervatív parlamentáris kormányzati rendszerének a megóvására törekedett, és mind a bal-, mind a szélsőjobboldali nyitás elől elzárkózott. A demokratikus ellenzék követeléseinek, amelyek a titkos választójog általánossá tételére és a szabadságjogok kiterjesztésére, illetve ezek alapján egy „nemzeti koncentráció” létrehozására vonatkoztak, makacsul és megingathatatlanul ellenállt. Nem fogadta azonban el Horthy és az időközben honvédelmi miniszterré avanzsált Gömbös statárium bevezetésére és különböző antiliberális és zsidóellenes lépések megtételére vonatkozó javaslatait sem. Az ismét deficitessé vált államháztartás egyensúlyának biztosítása érdekében mérsékelt adóemeléseket vezetett be, és csökkentette a költségvetés kiadásait. Intézkedései nem voltak hatástalanok, ám csak kismértékű és átmeneti javulást eredményeztek. 1931 augusztusában ezért úgy döntött, hogy lemond, és másnak engedi át az elkerülhetetlenül népszerűtlenséggel járó megszorító politika irányítását.
Visszavonulását átmenetinek gondolta, és azzal számolt, hogy a válságot nagy valószínűséggel követő gazdasági fellendülés idején ismét miniszterelnök lesz. A nemzetközi események alakulása és a belpolitikai élet válság alatti és utáni fejleményei miatt azonban erre már soha többé nem kerülhetett sor.
Változó ellenfelek
A harmincas évek közepétől kibontakozó új helyzetben Bethlen politikai helyi értéke ismét módosult. Miniszterelnöksége idején igazi politikai ellenfele a demokrata baloldal volt. A harmincas évek második és a negyvenes évek első felében azonban az antiparlamentáris szélsőjobboldal foglalta el ezt a helyet. A demokrata baloldal ugyanakkor szövetségesévé vált. Demokrata azonban továbbra sem lett. Szövetségük valójában a szélsőjobboldallal, illetve a fasizmussal szembeni pillanatnyi vélemény- és érdekazonosság platformján alakult ki, ami nem jelentette a két fél jövőképének azonosságát. A demokraták kormányzati eszménye a nyugati típusú polgári demokrácia volt, míg Bethlené továbbra is az 1920-as években újjáformált 19. századi antidemokratikus-elitista parlamentarizmus. Az első világháború után kialakult tömegdemokráciákat ezért változatlanul „beteg és elfajult demokráciáknak” tartotta, és úgy vélte, hogy a merev többségi elv a jövőben is „bizonyos korrektúrákra szorul”.
A nemzetközi élet eseményei 1939–1940-ig Bethlen várakozásainak megfelelően alakultak és – kisebb kitérőktől eltekintve – a magyar külpolitika is az általa elképzelt irányban haladt. 1938-ban Magyarország békés úton visszakapta Csehszlovákiától azokat a határ menti, döntően magyarok lakta területeket, amelyeket Bethlen 1920–1921-ben és a későbbiekben is első helyen kért. 1939-ben, majd 1940-ben visszakerült Kárpátalja és Észak-Erdély is – ugyancsak fegyveres konfliktus nélkül. A magyar külpolitikának ezt követően Bethlen szerint kivárásra kellett volna berendezkednie. Ismeretes, hogy az 1940 utáni magyar kormányok részben nem akartak, részben nem tudtak megfelelni ennek az elvárásnak.
Befolyását a továbbiakban mindig e hibák korrigálására próbálta latba vetni. 1942–1943-ban részt vett a Kállay-kormány különbéke-kísérleteiben, 1944 nyarától pedig a Moszkvával való kapcsolatfelvétel és fegyverszünet legfőbb szószólója volt. Stratégiailag azonban 1944 nyara után is a nyugati orientáció híve maradt. Haláláig úgy képzelte, hogy a szovjet jelenlét átmeneti, két-három éves jelenség lesz a térségben, amelyet hosszú távú angolszász befolyás fog felváltani. A külpolitikai fejlemények és a hadi helyzet alapján 1944 végére tudomásul vette, hogy a szociáldemokraták, sőt a kommunisták aktív részvétele nélkül a kibontakozás nem képzelhető el. Ám a magántulajdon alapján álló polgári pártokkal szemben a két munkáspártnak továbbra is alárendelt szerepet szánt.
Ez volt az oka, hogy – némi habozás után – 1945 elején Moszkvában végül úgy döntöttek, hogy Bethlen Istvánt, aki 1944 decembere óta a magyarországi szovjet főparancsnokság „vendégszeretetét” élvezte, „kivonják” a magyar politikai életből, és a Szovjetunióba szállítják. A nyugat-európai polgári demokráciákban, ahol a parlamenti patkó centrumában és/vagy attól jobbra elhelyezkedő kereszténydemokrata, keresztényszocialista és más konzervatív és konzervatív-liberális színezetű pártok a háború utáni évtizedekben a baloldal pártjaival együttműködve alakították ki a társadalom legelesettebb rétegeit is szociális védelemben részesítő jóléti társadalom modelljét, és szilárdították meg az állampolgárok közötti teljes politikai jogegyenlőséget biztosító liberális demokrácia intézményrendszerét, Bethlen Istvánra minden bizonnyal kulcsszerep várt volna. A Szovjetunió Vörös Hadserege által felügyelt kelet-európai „népi demokráciák” politikai sakktábláján azonban nem volt számára hely.
1946. október 5-én hunyt el a Butirszkaja nevű moszkvai börtön kórházában. 1994 júniusától jelképes hamvai hazai földben nyugszanak. Emelkedett szelleme, európai látóköre és demagógiától mentes nemzeti elkötelezettsége, amelyek pályájának második és különösen harmadik szakaszában jellemezték, és amelyek szimpla politikusból államférfivá avatták, ma is példaként szolgálhatnak.
A cikk szerzője Romsics Ignác történész, az MTA tagja, a BBC History magazin főszerkesztője. Bethlen pályájának a fentinél részletesebb elemzését, valamint Tisza István, Teleki Pál, Nagy Ferenc és Antall József tevékenységének bemutatását a magazin januári száma közli.
