A magyar szentek sorából Árpádházi Szent Erzsébet emelkedik ki azzal, hogy tisztelete nemcsak német és magyar földön, de az egész keresztény világban elterjedt. IX. Gergely pápa már négy évvel a halála után szentté avatta II. András magyar király és Merániai Gertrúd 1207-ben született leányát.
Négy évesen már el is jegyezték a türingiai őrgróf fiával, Lajossal, egy évvel később pedig el is indult új otthonába, az Eisenach városában fekvő Wartburg várába. Gyerekként is sokat elmélkedett, imádkozott, gyakran virrasztott, és általában kerülte a világi hívságokat. Vezeklőövet viselt, gyakran ostorozta magát, és ha valamit kapott, annak egytizedét azonnal szegényebb leányoknak adta.
Mint kislány a királyi udvar gyönyörűségei közt nevelkedett, de vagy teljességgel megvetett minden gyermekded dolgot, vagy Isten szolgálatára fordította azokat – írja róla a XIII. század végén összeállított, szentek életrajzait tartalmazó Legenda Aurea.
A rózsa
Az uralkodói udvarban csodabogárként tekintettek a lányra, aki elutasította az etikettet, kedvenc időtöltése a lovaglás volt, és legfőképp: minden rendű gyermeket magával egyenrangúként kezelt, és a legszigorúbb tiltás ellenére is istápolta a szegényeket, alamizsnát osztott. Kedvessége és tisztasága sokakat levett a lábáról, ám voltak, akik őszintén gyűlölték, a leginkább talán leendő anyósa.
Egyszer fagyos, rendkívül hideg napon, Erzsébet köténye alatt ételmaradékot csempészett a kapu előtt vacogó koldusoknak. Hirtelen az őrgróf toppant elé, és ráförmedt, mit rejteget a ruhájában. „Rózsákat” – vágta rá a megszeppent lány, és csak utólag jutott eszébe, milyen szamárság tél kellős közepén ilyet hazudni. És amikor feltárta kötényét, alatta valóban gyönyörű rózsák virítottak.
Jegyesével azonban valódi szerelem alakult ki köztük, 1221-ben valódi szerelmi házasságot kötöttek. Erzsébet 14, Lajos 21 éves volt, és már apja örökébe lépett, az ifjú arának így már nem kellett titokban jótékonykodnia. Kórházakat alapított, ételt osztott, személyesen ápolta a legsúlyosabb betegeket is. Lajos mindenben támogatta, tudomásul vette, hogy Erzsébetnél ő csak második Isten után.
A leprás
Lajos távollétében egyszer leprás érkezett segítségért könyörögve a várhoz, Erzsébet természetesen befogadta, ápolta, fürdette, saját ágyába fektette. A hazatérő őrgrófot a ház népe azzal fogadta, asszonya idegen férfit rejteget a hitvesi fészekben. A férfi dühtől vakon rontott a szobába, feltépte a takarót,
Lajos térdre borult, hálát adott, majd bűnbánóan fordult Erzsébethez: „Erzsébet, édes nővérem! Ilyen vendéget igazán gyakran fektess az ágyamba! Ezt nagyon meg kell köszönnöm neked!”
„Isten országában már királynő vagy”
Az őrgróf azonban 1227-ben egy szentföldi hadjáraton pestisben elhunyt, Erzsébet számára ekkor véget ért az anyagi világ: elhagyta a várat, három gyermekét „jószívű emberek” gondjára bízta, és még inkább a hit és az aszkétizmus felé fordult.
A szent életű asszony ekkor már Európa-szerte ismert volt, Lajos feleségeként a kor nőideálját, a tökéletes keresztény asszonyt testesítette meg. Fiatal volt és gyönyörű, még életében olyan bálvány volt fiúk, lányok, nők és férfiak számára, mint ma a szupersztárok. nem csoda, hogy egymást taposták a kérők, még az akkori kereszténység legnagyobb hatalmú ura, II. Frigyes császár is beállt a sorba.
Végül, hogy mindettől szabaduljon és kizárólag Istennek élhessen, apácának állt. Az évekig tartó önkínzás, böjt, virrasztás, a hideg padlón töltött éjszakák azonban megtették hatásukat: Erzsébet 24 évesen, 1231. november 17-én elhunyt.
Szentté avatása azonnal megkezdődött, és nagyon hamar végbe is ment, földi maradványait 1236. május 1-jén emelték a marburgi Szent Ferenc templom oltárára. A koporsót II. Frigyes császár mezítláb, vezeklőruhában vitte a vállán az érsekkel együtt. A császár levette fejéről a koronáját, Erzsébet fölé helyezte, és így szólt:
„Ha nem tudtalak császárnévá koronázni a földön, fogadd tiszteletem jeléül ezt a koronát, aki Isten országában már királynő vagy”.
