Az 1692-es év zord januárjában nyugtalanító dolgok történtek a salemi lelkipásztor, Samuel Parris házában: a lelkész általában jól viselkedő 11 éves unokahúga és 9 éves lánya egyszer csak borzongani, remegni, sikítani, jajveszékelni kezdtek, és ugattak, mint a kutyák. Kihívták a helyi orvost, aki közölte a lesújtó diagnózist: a lányok nem szenvednek valamiféle szokványos betegségben, csak az „ördög keze” lehet a dologban. Az a megállapítás, hogy az ördög valaki által cselekszik, az Egyesült Államok előtörténetének egyik legsötétebb és legbizarrabb eseményébe torkollott.
Hogy az elkövetőt fülön csípje, az egyik helyi asszony, bizonyos Mary Sibley „boszorkánysüti” készítésére biztatta a lányokat: az étek vizeletbe mártása és kutyával való megetetése egy népi praktika része volt, amely – úgymond – felfedi a kislányok nyavalyájának ördögi okát. Amikor ezt meghallotta, Parris éktelen haragra gerjedt, és a gyülekezet előtt kelt ki magából: „Olybá tűnik, ezzel felkeltették köztünk az ördögöt, kinek haragja erős és rettenetes, s hogy mikor tudjuk elhallgattatni, csak az Úristen tudja.”
Repülő boszorkányok, természetfeletti bestiák
Ez hátborzongatóan előrelátó kijelentésnek bizonyult. A boszorkánysüti elkészítése után pár nappal a lányok azonosítottak is három boszorkányt, akik a közösség marginalizált tagjaiként „álcázták” magukat. A fekete mágia előtöréséről szóló hírek elterjedtek az egész új-angliai településen a látszatra természetfölötti jelenségekkel együtt. Mind több lány esett rohamok, görcsök áldozatául, mások szőrös fenevadat láttak otthonuknál, avagy láthatatlan kezek csipkedték, szurkálták őket.
A telepesek megingathatatlan hitét abban, hogy a Sátán ügynökei zaklatják őket, hamarosan a felelősök kigyomlálásának, felelősségre vonásának vágya követte. 1692 májusában Massachusetts-öböl gyarmatának kormányzója speciális kihallgató- és döntőbíróságot állított fel Salemben. A tárgyalóteremben egybegyűltek élénk figyelemmel hallgatták a repülő boszorkányokról, természetfeletti bestiákról és boszorkányszombatokról szóló vallomásokat. A vád alá vont boszorkányok gyűlöletes bűnöket tártak elő, és szomszédjaikat, családtagjaikat is az ördög zsoldjában állóknak mondták.
A perek előrehaladtával a fertőzés a közeli településekre is átterjedt, ám ahogy már százasával vádolták meg az embereket, sőt még a kormányzó nejét is hírbe hozták, a döntéshozókban lelohadt a buzgalom. Tényleg ennyi boszorkány élne Új-Angliában? Több mint egy év telt el, mire végül feloszlatták a kihallgató- és döntőbíróságot, és a perek is kifulladtak. Tizenkilenc „boszorkányt” akasztottak fel, legalább öten börtönben haltak meg, egy embert pedig kövekkel nyomtak agyon, miközben kényszervallatták. Többtucatnyi további megvádolt, kihallgatott és bebörtönzött személy is belekeveredett a perekbe.
Hogyan történhetett meg, hogy pár kislány különös viselkedése 25 ember halálához vezető tömeghisztériát okozott? Szakértők segítségével kíséreljük meg felderíteni a halálos következményekkel járó paranoia mögött álló tényezőket, ezeket itt most négy példán szemléltetjük. Mindezek – a társadalmi feszültségektől a vallási fanatizmuson át a kaotikus jogrendszerig – segíthetnek megérteni, miként történhettek meg e látszólag megmagyarázhatatlan események.
1. Ostromhangulat Salemben
Jó iránynak tűnik, ha azzal kezdjük a salemi boszorkányperek jellemzőinek feltárását, ha körülnézünk a településen. „Magát ostromhelyzetben érző, ingatag társadalom volt ez – mutat rá Stacy Schiff életrajzíró, a The Witches: Salem, 1692 (2015) szerzője. – Minden új-angliai település szembekerült a zord vadonnal, úgy érzékelték, hogy a veszély – mondjuk farkasok, őslakos amerikaiak vagy az éhezés képében – az erdő szélén leselkedik rájuk.”
Erre meg is volt minden okuk a salemieknek, hiszen a nem sokkal korábbi események komoly traumát okoztak. A Fülöp király vagy Metacomet háborúja néven ismert, 1675–1676-os, telepesek és őslakosok közötti konfliktus az új-angliai férfilakosság tizedét elpusztította. Schiff szerint „szinte mindenkit érintettek a veszteségek, és sokáig nem gyógyultak be a társadalom sebei”.
A gyarmatosítók által úgyszintén fenyegetett őslakos törzsek támadásai továbbra is gondot jelentettek a településeken, és az ettől való félelem kitapintható a boszorkányperek irataiból is. A boszorkánysággal vádolt Mary Toothaker a kihallgatása során bevallotta, hogy rémálma volt az őslakos-támadásokról, ezért csábította az ördög arra, hogy alkut kössön, cserébe „megszabadítja az indiánoktól”.
De nem pusztán emberi, hanem természeti erők is félelmet keltettek a helyiekben. A perek egybeestek a fagyos telekkel és a hűvös, nedves nyarakkal, a gyenge termésekkel járó, úgynevezett kis jégkorszak végével. Néhány történész szerint az ezzel járó nehézségekkel is összefügg az európai boszorkányperek megszaporodása. A védtelen gyarmati településeken még rosszabb volt a helyzet a rideg időjárás miatt, és lakosaik biztosan tisztában voltak azzal, hogy más telepek is híján vannak az élelemnek és más erőforrásoknak.
Bár e feszültségek nem adnak magyarázatot arra, hogy a salemiek miért fókuszáltak annyira a boszorkányságra, felfedik a mögötte rejlő aggodalmak egy részét, melyek az első vádak megjelenésével hajlamosabbá tették a közösséget a megsokasodó paranoiára.
2. Halálossá fajuló személyes ellentétek
A kihallgató- és döntőbíróság elé kerülők közül sokan már alaposan ismerték a jogrendszer működését. Salem személyi vitáktól, földharcoktól, perlekedéstől hangos históriája talán megmagyarázhatja, miért fordultak a szomszédok ilyen gyorsan szembe egymással. „Ingerlékeny, konok, mindig vitára kész emberek gyülekezete volt Salem – állítja Marion Gibson irodalomtörténész professzor. – A világ másik feléről utaztak ide, hogy a maguk urai legyenek, így nem állunk távol az igazságtól, ha azt mondjuk, erős akaratú emberek voltak. S egy saját véleményéhez erősen ragaszkodó és azt előszeretettel hangoztató személyekből álló közösség nem épp boldogságra született.”
A kivégzettek közül többen is részt vettek már korábbi konfliktusokban és jogi eljárásokban. Giles Corey – aki végül úgy halt meg, hogy nagy köveket helyeztek a mellkasára – egyszer agyonvert egy napszámost, Bridget Bishop – az első felakasztott – pedig korábban már tolvajlásért és boszorkányságért állt bíróság előtt. George Burroughs is sok ellenséget szerzett hároméves salemi lelkipásztori szolgálata alatt, amikor nem fizetett vissza kölcsönöket, és kegyetlen, bántalmazó ember hírében állt. Reputációjuk rajtuk ragadt. Hiába nem élt már kilenc éve a településen, 1692-ben harmincan tanúskodtak Burroughs ellen a tárgyalásán, feleséggyilkosnak és sátáni szertartások levezénylőjének nevezték.
De nem minden bevádolt tartozik ebbe a kategóriába, néhányan a közösség megbecsült tagjainak számítottak. A bírák állítólag erősen csodálkoztak, amikor az istenfélő Martha Corey-t gyanúsítottként nevezték meg, és sokan írták alá a Rebecca Nurse védelmében írt petíciót, mert nem tudták elhinni, hogy egy jómódú család matriarchája a Sátán szolgájává szegődik. De egyikük sem úszta meg a bitófát.
3. Vendetta a nők ellen?
A 19 felakasztott személy közül 14-en nők voltak. A boszorkányüldözést ehhez is illeszkedve gyakorta aposztrofálják úgy, hogy az a problémás nők kirostálására irányult. Néhányan meg is felelnek ennek a képnek, például a hajléktalan Sarah Good, aki állítólag koldulás közben megátkozta a tőle elfordulókat, vagy Sarah Osborne, aki jogi csetepatékkal szerzett magának haragosokat. Bridget Bishopot pedig a lopás és boszorkányság mellett azzal is vádolták, hogy megölte a férjét. „A puritán társadalom sokféle módon fosztotta meg a nőket a hatalomtól – magyarázza Marion Gibson professzor. – És mivel a megszokott úton-módon nem juthattak hozzá, az emberek úgy gondolták, ennek érdekében másfajta eszközhöz, például mágiához nyúlnak.”
A puritánok szerint ráadásul jobban ki is vannak téve az ördög mesterkedésének. „A boszorkányvádak és démonológiai könyvek tele vannak olyan megjegyzésekkel, hogy a nők gyenge akaratúak és szószátyárok, ami a Sátánra is jellemző, aki kígyónyelvével telebeszéli az emberek fejét, amíg rosszra nem vetemednek”, mondja Gibson.
Ha azonban egy kicsit mélyebbre ásunk, a boszorkányság nőkhöz való kapcsolása már nem ilyen egyértelmű. „Újabban sokan megkérdőjelezik azt a felfogást, hogy a boszorkányüldözés alapjában véve »nőüldözés« lett volna, vagyis hogy a férfielvű társadalom ezzel a módszerrel terrorizálta és nyomta el az önállóan gondolkodó nőket. Ellentétben az általános feltevéssel, nem mindig a nőket tekintették a fekete mágia elsődleges forrásának”, állítja Ronald Hutton professzor. Normandiában és Izlandon például a boszorkányvádak túlnyomó többsége férfiakra hullott. A Salemben bitóra küldöttek közül is öten férfiak voltak, és a vezetőjüknek a volt salemi lelkészt, George Burroughst tekintették: még az ördögimádás rendszerellenes felforgató tevékenységében is alárendelt szerep hárult csak a nőkre.
4. A hiszékeny bíró
Ahogy egyre jobban megszaporodtak a vádaskodások, William Phips, a Massachusetts-öböl gyarmat újonnan beiktatott kormányzója úgy döntött, sürgősen tenni kell valamit a válság megoldásáért. 1692. május 27-én állította fel a kihallgató- és döntőbíróságot, amelybe hét olyan személyt delegált, akik a rendelkezésre állók közül „a legmegfontoltabbak és leginkább megbecsültek valának”, a főbíró pedig William Stoughton alkormányzó lett.
Számos bírálat érheti a bíróságot amiatt például, hogy megfélemlített és talán kényszervallatott gyerekek tanúskodására is támaszkodott. Az egyik legkönnyebben támadható pont, hogy Stoughton a „kísérteti bizonyítékokat” is elismerte: az áldozatok elkövetőkre utaló látomásait vagy álmait. A tizenéves Mercy Lewis a vallomásában úgy fogalmazott, látta „Giles Corey jelenését jönni és lesújtani… többször megvert s majdnem eltörte a hátam”. A tárgyalások alatt zűrzavar tört ki, amikor a vádlók azt állították, fojtogatják, harapják vagy csipkedik őket, miközben senki nem ért hozzájuk. Mire Phips kormányzó októberben megtiltotta a „kísérteti bizonyítékok” használatát,
Az egyik legnehezebben megindokolható dolog az, hogy milyen sokan vallották be a boszorkányságot – ez ismét csak rámutat az igazságszolgáltatás egyik legsebezhetőbb elemére. „Rendkívül szokatlannak számított, hogy Salemben a bűnüket bevalló és másra is tanúskodó személyeket úgy tekintették, valamennyire vezekeltek a vétkükért – fejtegeti Ronald Hutton professzor. – A bíróság kedvezőbb szemmel tekintett rájuk, míg azok, akik kitartottak amellett, hogy nem bűnösök, nagyobb valószínűséggel jutottak akasztófára. Ez elég megrendítő helyzet, hiszen azt jelenti, a legbátrabbaknak kellett meghalniuk.”
A boszorkányperek elfajulását magyarázó két további fontos tényező a BBC History magazin októberi lapszámában olvasható el.
