Az emberiség történetének eddigi legpusztítóbb világjárványa, a pestisjárvány olyan humanitárius katasztrófa volt, mely 1346 és 1353 között különböző becslések szerint Európa népességének egyharmadát vagy akár felét is elpusztította. Egyúttal gazdasági katasztrófát is jelentett. A mai Franciaország délnyugati részén található Bordeaux – Aquitania kereskedelmi központja – példája mutatja, hogy a katasztrófa milyen súlyos anyagi és emberéletekben mérhető veszteségekkel járt.
Az emberek kétségbeesésükben felgyújtották a saját városukat, mert abban reménykedtek, hogy így megfékezhetik a járványt. Tévedtek. A fekete halál nem kerülte el a települést, viszont a kereskedelmi negyed jelentős része a lángok martaléka lett.
A történetírók sokat írtak a fekete halál következményeiről. Nemcsak a szenvedésről, de a járvány nyerteseiről is, a hosszú távú kereskedelem mindkettőt jól példázza. A pestis senkit sem kímélt: sok kereskedő – és sok alkalmazottjuk – halt meg vagy ment tönkre. Azonban azok előtt, akik túlélték a járványt, hatalmas lehetőségek nyíltak. Bár kevés személyes beszámoló maradt fenn ebből a korszakból, a középkori kereskedelemmel kapcsolatos dokumentumok alapján megpróbálhatjuk rekonstruálni a világot, amelyben éltek.
Kevesen mertek kockáztatni
A XIV. század közepén Anglia politikailag és gazdaságilag is sok szállal kötődött az európai kontinenshez. A Guyenne és Gascogne területeiből álló Aquitania hercegsége II. Henrik angol király 1154-es trónra lépése óta és a király Aquitaniai Eleonórával kötött házasságának következtében az angol korona alattvalója volt. Ez elősegítette, hogy jelentős kereskedelmi útvonal alakuljon ki az Atlanti-óceán partjai mentén. Az árukat – gyapjút, kelméket, ónt, gabonát és halat – délre szállították, visszafelé némi festéket, mézet és vasat, de főleg bort vittek, utóbbit hatalmas mennyiségben fogyasztottak az udvarokban, kastélyokban, háztartásokban és tavernákban. A kereskedelem révén szedett adó a kincstár bevételének egyre jelentősebb része lett, így az ezzel kapcsolatos dokumentáció rengeteg kérdésünkre adhat választ.
Az Anglia és Aquitania közötti kereskedelem jelentősen lecsökkent az Anglia és Franciaország között kirobbant, ma százéves háborúként (1337–1453) ismert konfliktus eredményeképpen. A fekete halál kezdete újabb súlyos visszaesést jelentett. A Bordeaux-ból ránk maradt vámiratok szerint az 1348 szeptemberét követő 12 hónapban csupán 74, bort szállító hajó hagyta el a kikötőt, míg a korábbi évtizedekben ez a szám évente több százra rúgott. A kereskedőket és hajótulajdonosokat vélhetőleg megriasztotta a város állapota, és az a hír, hogy a nyár folyamán Johanna hercegnő, III. Eduárd szeretett lánya a közelben halt meg pestisben. Sokkal valószínűbb azonban, hogy a távolmaradásuk oka az volt, hogy a betegség az otthoni kikötőikben is terjedt.
Akik meg merték kockáztatni az utat, azok legtöbbje angol hajó volt, összesen tíz, amelyek a dartmouth-i Devonból érkeztek. Ez fontos kikötő volt az Aquitaniába tartó szállítmányozás szempontjából, és innen származott Geoffrey Chaucer tengerésze a Canterbury mesékben, akiről az „általános előbeszédben” azt írja, hogy „nem egy hajtás bort magába nyakalt már Bordeaux-ból jövet, míg aludt a kalmár” (Szenczi Miklós fordítása). A nagyobb kikötők, mint Bristol (amelyben 1348 nyarától dúlt a járvány) és London (ahol ősszel ütötte fel a fejét) szintén küldtek néhány hajót. Emellett még nyolc hajó érkezett Hullból és hat Great Yarmouth-ból. Ezek a relatíve nagy számok azzal magyarázhatók, hogy 1349-ig a járvány nem terjedt olyan messzi északra. További tizenegy hajó indult északra a Gascogne déli részén fekvő Bayonne-ból, de a tűz által elemésztett Bordeaux-ból csupán egy.
A férgek eledele
A kereskedők, az alkalmazottaik, a hajóskapitányok és a tengerészek hozzászoktak az életüket és megélhetésüket fenyegető hajótörésekhez és kalóztámadásokhoz. A pestisjárvány lehetséges kitörése a hajón újabb – és minden bizonnyal még rettenetesebb – veszélyt jelentett. Bordeaux-ban és Dél-Angliában a legtöbb hajó valószínűleg a személyzet vérében vagy a hajóközben élő patkányokon élősködő bolhákban hordozta a Yersinia pestist (a pestisbacilusokat) – legalábbis a betegség elterjedéséből erre következtethetünk.
A déli partok és a hercegség közötti hajóút időtartama az időjárástól függött. Egyes esetekben csupán négy-öt napig tartott, de egy királyi tisztviselő 1357-ben három hetet töltött a tengeren. Így, tekintve hogy a pestis lappangási ideje kettőtől hat nap, bőven volt idő arra, hogy a tünetek (a láz, hányás és a gennyes kiütések) megjelenjenek, és hogy a betegség elterjedjen az utasok és a legénység között. De még azok is, akik sikeresen elkerülték a járványt, a viharokat és a kalózokat, egy különösen ingatag piaccal szembesültek. Először is összeomlottak az árak. Az összeomlás alapvetően amiatt következett be, hogy sok fogyasztó halt meg.
Ezután, mivel a munkaerőhiány megemelte a béreket, „rengeteg gabona rohadt el a mezőn, mivel nem volt senki, aki betakarítsa”, és ennek következtében aztán újra felszöktek az árak. Egyes területeken komoly hiány alakult ki. A rochesteri katedrális kolostorában William Dene azt jegyezte fel, hogy „a készletek kifogytak, és a barátok nehezen találtak ennivalót”. A járványtól sújtott területeken mindenhol hasonlóak voltak a tapasztalatok. A partmenti kereskedővárosokban mindenki a halálesetekről és a gazdasági összeomlásról beszélt.
A király 1350-ben többek között azt a hírt kapta, hogy Newcastle upon Tyne-ban „több kereskedő és más gazdag ember halt meg a halálos járványban, és a városi népek, akik az ő árujukból éltek, annyira elszegényedtek a fenti járványban és egyéb csapásokban, hogy alig valami tartja bennük a lelket”. Hullból azt jelentették, hogy 1353-ra „a város népességének nagy része meghalt a legutóbbi halálos járványban, mely ezen a tájon dúlt, és a túlélők maradéka nyomorult, és pénzben szegény”.
Erőgyűjtés
De még az ilyen panaszok mellett is látszik, hogy visszatért valamiféle prosperitás. Az összeomlott és bizonytalan piacok komoly profitlehetőségét kínálták azoknak, akik olyan helyzetben voltak, hogy kihasználhatták a körülményeket. A Bordeaux-ból ki-be járó kereskedők ideális pozícióban voltak. Angliában 1349–1350-ben, a járvány második évében, a gascogne-i bor ára több mint a duplájára emelkedett, és ennek következtében nőtt a szállított mennyiség is. Ezután – bár a kereskedelmi árszintek bizonytalanok voltak – az 1350-es évektől egészen az 1360-as évekig emelkedő trend mutatkozott, ahogy megindult a járványból való lassú kilábalás. Ez egybeesett az angol gyapjúszövetexport gyors növekedésével, részben azért, mert III. Eduárd beavatkozott a Flandriával folytatott kereskedelembe azzal, hogy magas kiviteli vámot vetett ki a gyapjúra, és időnként szállítási tilalmat rendelt el.
Vannak jelei, hogy ez a kereskedelmi megújulás – és az ebből fakadó bevétel – egy egyre jobban szűkülő csoport kezébe került. Persze ehhez túl kellett élni magát a járványt, ugyanakkor fizetőképesnek is maradni – jó hitelfedezettel rendelkezni, vagy jó kapcsolatokat kiépíteni más kereskedőkkel –, hogy ne okozzanak gondot a magasabb munkabérek és az ingadozó árakból fakadó, előre nem látható költségek. Az ilyen pénzügyi eszközök okos használata alapvető volt, mint ahogy azt Chaucer kereskedőjénél is láttuk, akinek „helyén az esze, hogy adós volt, nem tudta senki se” (Szenczi Miklós fordítása).
A kereskedelmi jelentések rengeteg sikersztoriról számolnak be. Robert Selby (később Hull polgármestere 1365-ben és 1371-ben) 1348. november 19-én hagyta el Bordeaux-t pár hordó borral. 1355–1356-ban Selby még mindig kereskedett, és legalább öt és félszer annyi árut exportált, mint korábban. Néhány gascogne-i kereskedőnek szintén megszaladt. 1357–1358-ban Pey Gassie, egy bordeaux-i posztókereskedő borexportja 25-ször több volt, mint 1348–1349-ben.
Amikor kiderült, hogy a kereskedők rövid idő alatt rengeteg pénzt tudtak keresni, III. Eduárd kormányzata is gyorsan reagált, hogy lezárja ezt a lehetőséget. Az 1349-es híres munkásrendelet, az Ordinance of Labourers, főleg az emelkedő béreket kívánta ellenőrzés alá vonni, ugyanakkor elrendelte az emelkedő élelmiszerárak szabályozását, így biztosítva „az eladók mérsékelt nyereségét, ne pedig a kirívót”. A középkorban úgy vélték, hogy a spekuláció és a piacmanipuláció lényegében egy és ugyanaz. Skolasztikus írók gyakran ellenségesen viszonyultak a kereskedelemből származó profithoz, és az ókori filozófusokra – különösen Arisztotelészre – vagy bibliai szövegekre hivatkoztak, mint például a Sirák fia könyve: „Mint a karó szilárdan áll a kövek között, az adás és vétel közé beékelődik a bűn” (27, 2; Szent István Társulati Biblia)
Ez a felfogás jelenik meg a XII. század közepén hozott egyházi törvényekben. A kánonjogász Gratianus a Decretum Gratiani című művében megerősítette, hogy az árrésből keletkező profit „gyalázatos nyereség.” A XIII. századi befolyásos filozófus, Aquinói Szent Tamás csak akkor látta indokolhatónak a profitot, ha „megjutalmazza a munkát és nem öncélú”.
Kiváltságok
Angliában a világi hatóságok magától értetődőnek tartották, hogy a fekete halál a profitszerzők orgiáját szabadította a világra, és ezért ellencsapással éltek: szabályozásokat vezettek be. 1349 decemberében perbe fogták a kereskedőket, mert „felvásárolják a piacot”. A felvásárlás elsődlegesen azt jelentette, hogy nagy tételben vásároltak jó előre, így kikötött árakat tudtak kialkudni vagy raktárkészleteket tudtak felhalmozni – amit az 1362-es parlamenti határozat „különböző emberek közötti bűnös egyetértésnek” nevezett. A kormány kiadásait tartalmazó kancelláriai feljegyzések bizonyítják, hogy milyen súlyos következményekkel járt ez az intézkedés: a Patent Rolls-ban, az 1201-től a mai napig tartó adminisztratív feljegyzésekben, 1325 és 1349 között 17 felvásárlással kapcsolatos bejegyzés található, ami 1350–1374-re az ötszörösére, 85-re emelkedett.
Tekintve a várható következményeket, a legjobb az volt, ha az ember vagy közel állt a kormányhoz, vagy igyekezett teljes mértékben elkerülni. A csempészet a kereskedelmi forgalom körülbelül egyötödét vagy egyharmadát tehette ki. Azok, akik jól helyezkedtek és erős politikai kapcsolatokkal rendelkeztek, jó eséllyel meggazdagodtak a törvényes kereskedelem révén is. Az utóbbiak közül Bordeaux városának polgárai álltak az élen. Az ő hűségük létfontosságú volt a mindenkori angol király számára, ezért megkülönböztetett jogi és gazdasági státuszra tettek szert, ami értékes kereskedelmi privilégiumokat biztosított nekik, nem utolsósorban a szőlőskertjeikben megtermelt borok adómentes exportját: ez kulcsfontosságú előnyt jelentett a többi szőlőtermelővel szembeni verseny során a nehéz időkben.
Az egyház Bordeaux-ban ugyanezeket a kedvezményeket kapta, és ennek eredményeként jelentősen növekedett az exportja az 1348 utáni évtizedben. Ugyanakkor az angol kereskedők és hajótulajdonosok a városon keresztül egyre nagyobb mértékben uralták a tengerentúli kereskedelmet. A királyi nagytanács valószínűleg ezért vezetett be új, szigorú szabályozást 1353 szeptemberében, amivel korlátok közé szorították a tevékenységüket: gondosan megszabták, hogy mikor hol és hogyan kereskedhetnek.
Óriási vagyon
Az 1360-ban elhalálozott William Wakefield karrierje világos példával szolgál minderre. Megmutatja, hogy egyes személyek hogyan tudták kihasználni a kormánnyal való kapcsolatukat – különösen 1349-től, a Franciaországgal vívott háborút követően. Nagyjából a fekete halál kitörésekor Wakefield Bordeaux-ba helyezte át az üzletét, és ottani kiváltságjogokat szerzett magának. Búzát, rozst és más termékeket importált Angliából, hogy ellássa a városban a hercegség kormányának otthont adó palotát, a Château de l’Ombrière-t, valamint más erődök és városok élelmiszerellátását is biztosította, mint például Blaye-ét. Wakefield az árak emelkedését kihasználva az északi piacokra exportált gascogne-i bort. Miután a francia király hívei 1359-ben elfogták és túszul ejtették, Wakefield azt állította, hogy 5000 font értékű borát és egyéb javait vesztette ekkor el.
Tekintve, hogy az egyik leggazdagabb kortárs angliai nemes, Henrik, Lancaster hercege bruttó évi 8380 font jövedelemmel rendelkezett, ez hatalmas összegnek számított. A király fiának, Eduárdnak, a Fekete Hercegnek támogatásával Wakefield birtokot szerzett Bordeaux környékén – többek között szőlőskerteket és réteket –, sőt, még a város falának egyik tornyát is használhatta. A halála után mindezek a családja tulajdonában maradtak egészen 1398-ig, amikor az utolsó leszármazottja, Helen is meghalt. A kereskedelmi feljegyzések tele vannak ilyen alakokkal, akik még a komoly kihívást jelentő körülmények között is gyarapodtak. Ők a bizonyítékai, hogy valahányszor háború vagy járvány sújtotta a XIV. században Európát, újra indult az élet a romokon, és néhányan vagyont is gyűjtöttek.
Az emberi történelem egyik legnagyobb válsága közepén néhányan meglátták a profitszerzés és az előrejutás lehetőségét – és nem hagyták a kezük közül kicsúszni a lehetőséget.
A cikk teljes változata az októberi BBC History magazinban található.
