A történészszakma nagy vonalakban egyetért az 1956-os forradalom és szabadságharc megítélése kapcsán, ám ugyanez már nem mondható el a közvéleményről. Sőt. Közös történelmünkké válásához elengedhetetlen a szakemberek objektív munkájának ismerete, de mindenkinek sokat segíthet az akkori emberek, élethelyzetek, motivációk megismerése is.
A személyes források közül egészen egyedi a vértanú Brusznyai Árpád feleségének, Honti Ilonának a naplója, amelynek új kiadását a közeljövőben tervezi megjelentetni a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB). Egyedi, mert nem visszaemlékezés – ahol lássuk be, az idő és az igyekezet akaratlanul is torzulásokat okozhat –, hanem folyamatában, napról napra papírra vetett információkat, érzéseket közvetít. És egyedi a megható, személyes hangvétele okán is. Alig fél évet ölel fel, a férje elleni per kezdetétől vetette papírra a sorokat abból a célból, hogy az akkor hároméves kislányuk fejlődéséről majd könnyebben beszámolhasson a férfinak, ha hazatért.
A napló is itt ér véget, az ítélethirdetés előtt pár nappal – Honti Ilonának már nem volt ereje lejegyezni az otthon történteket férje tragikus életútjának végén, hiszen naplója eredeti célját vesztette. A Brusznyai család 1956 és 1958 közötti történetéről dr. Földváryné Kiss Réka történésszel, a NEB elnökével beszélgettünk.
Kirúgták a családja miatt
Brusznyai Árpád a szó legszorosabb értelmében vett tudós, klasszika-filológus volt, mindig is annak készült. Az ELTE-n diplomázott latin–görög szakon, majd maradt a Görög Filológia Intézetben a kor egyik legnagyobb, nemzetközi hírű szaktekintélye, Moravcsik Gyula tanársegédeként. Csakhogy édesapja a Horthy-korszakban csendőrként szolgált, bátyja pedig római katolikus pap volt, ezért a Rákosi-diktatúra erősödésével 1950-ben őt is reakciósnak bélyegezték és elbocsátották az állásából.
Vidéki kántornak szegődött, miközben Homéroszról írta a doktori disszertációját, majd 1952-től a veszprémi Lovassy László Gimnáziumban kapott tanári állást. Mást egyelőre nem tehetett, sorsával megbékélve élte a kisvárosi értelmiségiek életét, kórust vezetett, sakkozott, 1953-ban feleségül vette egyik barátja, egyúttal sakkpartnere lányát, Honti Ilonát. Hamarosan kislányuk született, Margit.
A helyi közélet ismert, elismert tagja volt, értelmiségiként, hívő katolikusként nem rejtette véka alá rendszerkritikáját. A forradalmat megelőző erjedés során egyik alapítója volt a változást sürgető Batsányi Körnek
– mondja a 24.hu-nak Földváryné Kiss Réka.
Nem menekült, mert nem volt bűne
Október 23. után sok vidéki településhez hasonlóan Veszprémben is úgynevezett rendpárti forradalom zajlott. 26-án az akkor 33 éves Brusznyai Árpádot beválasztották a Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanácsba, november elsejétől annak elnöke lett. E minőségében szervezte a mindennapi életet, a lakosság ellátását, a téeszek feloszlatását, állandó kapcsolatban volt más forradalmi tanácsokkal és Budapesttel.
Zárolta a párt vagyonát, de kiutaltatta az apparátus fizetését, mert mégsem maradhatnak a családok pénz nélkül. Nem tűrte az erőszakot, a kommunista funkcionáriusokat védőőrizetbe vette, így mentve meg életüket a népharagtól: hitt benne, hogy csakis független bíróság mondhat felettük ítéletet, bármit is követtek el. Tipikus vezető személyisége volt a vidék forradalmának, aki fenntartja a törvényes rendet az átmeneti időszakban is – itt írtunk bővebben a magyar vidék ’56-os rendpárti forradalmáról.
Sikerrel végezte a feladatát, míg például a szomszédos Várpalotán elszabadultak az indulatok, Veszprémben nem történt vérontás. A szovjet támadásra azonban itt is fegyveres önvédelem volt a válasz, ezért a szabadságharc leverése után nem kerülhette el a sorsát, 1957 áprilisában – miután decemberben még elengedték – ismét letartóztatták.
„Hamisítatlan »elméleti ember« volt, végtelenül naiv. Barátai mindenképp rá akarták venni, hogy meneküljön, amíg lehet, ám ő nem hallgatott rájuk, hiszen mint mondta, nem tett semmi törvénytelent vagy erkölcstelent” – jegyzi meg a történész.
Első fokon „megkímélték”
A megtorlás során levezényelt koncepciós perekben azonban nem ez számított, hanem hogy Brusznyai személye tökéletes volt a tudatos ellenforradalmár szerepére. Édesapja „Horthy-fasiszta” csendőr, testvére pap (klerikális reakció), ő maga szabadon gondolkodó értelmiségi, ráadásul Veszprémben szovjet katonák is meghaltak. Nem is kívánhattak volna nála jobb bűnbakot.
A népi demokratikus államrend elleni szervezkedéssel, a proletárdiktatúra megdöntésére tett kísérlet vezetésével vádolták, 180 szovjet katona halálát varrták a nyakába – a valóságban a civilekkel együtt 11 személy halt meg Veszprémben a harcok során –, tipikus koncepciós perről beszélhetünk. Első fokon életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, ami azért arra is utal, hogy a vád sem tartotta teljesen megalapozottnak saját állításait.
Pap János közbelép
Ekkor bukkan fel történetünkben ismét Pap János, immár mint a megye kommunista kiskirálya, aki felháborodott levelet írt a Legfelsőbb Bíróság elnökének:
„A megye kommunistái, becsületes dolgozói – a népi demokratikus államrend megdöntéséért küzdő, vezető szerepet játszó ellenforradalmárok felelősségre vonásánál – a legsúlyosabb ítéletet várták, nem pedig a törvényes büntetési tétel minimumát. Kérjük a Legfelsőbb Bíróságot, hogy az ügyben – mely fellebbezés alatt áll – a törvényeinknek megfelelő komoly ítéletet hozzon. Veszprém, 1957. november 2. Elvtársi üdvözlettel: Geier Béla m[egyei] adm[inisztratív] főelőadó, Pap János m[egyei] titkár.”
A másodfokú bíróság értett a szóból, a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának Szimler János hadbíró alezredes – akinek 28 végrehajtott halálos ítélet fűződik a nevéhez – vezette különtanácsa meghozta a „komoly” ítéletet. Az eljárásrendnek megfelelően kegyelmi tanáccsá alakuló bírói testület két tagja, két, a hatalom számára megbízható ezredes továbbra is ellenezte Brusznyai kivégzését, kegyelemre ajánlották, de kisebbségben voltak.
A kor több kiválósága is közbenjárt az érdekében, a már említett Moravcsik Gyulán kívül például Ritoók Zsigmond, Keresztury Dezső és Kodály Zoltán – mindhiába. A segédmunkásból egy „gyorstalpalón” hadbíróvá avanzsált Szimler január 7-én kimondta a halálos ítéletet, Brusznyai Árpádot 1958. január 9-én felakasztották.
Édesapját kérte karácsonyra
Brusznyai Árpádné Honti Ilona naplójába 1957. június 27-én került az első bejegyzés, az utolsó ’58. január 2-án. Ekkor már tudták, hogy súlyosítás várható, de a halálos ítéletre és a kivégzésre már nincs utalás. A naplóból néhol a remény, a bizakodás érződik, az életfogytiglannál még ő maga és a család is azzal vigasztalódik, hogy „legalább életben van”. Majd a fáradtság, lemondás, végül a dac: nem szabad összeomlania, a kislányának szüksége van rá.
Az egyik legszívhezszólóbb bejegyzés, amikor az alig hároméves Margit karácsonyi kívánságát jegyzi fel: ajándék helyett azt kérte a Jézuskától, hogy hozza vissza az apukáját
– idézi Földváryné Kiss Réka.
Megrendítő az elsőfokú, életfogytiglani börtönbüntetés ítéletének kihirdetése utáni közvetlen naplóbejegyzés is, amely a kétségbeesés és remény közötti vívódás mélyen személyes ötvözete. Felidézi férje kívánságát a börtönből: „Neveld úgy, ahogy én nevelném”, mert nem leszel velünk, nem nevelheted velünk, nem állsz mellettünk. Elmúlnak az évek, melyeket hármasban boldogan tölthetnénk, elmúlnak a nagy semmibe, visszahozhatatlanul. Tehát nincs megnyugvás, hanem sikoltozni tudnék a fájdalomtól. S hogy mégsem teszem ezt, az a kis remény adja, hogy egyszer majd…valamikor…”.
A január 2-i, utolsó bejegyzés sem baljós, arról szól, hogy a postás meghozta a „beszélőcédulát”. „Úgy örülök neki! Hamar írok Édesapádnak, hogy jöhet!” A napló itt ér véget, és ekkor még Ilona is bízott benne, hogy hamarosan újra láthatja a férjét.
A halálos ítélettel teljes vagyonelkobzás is együtt járt, anyát és lányát a lakásukból is kitették. A sok támogatónak és a népes családnak, illetve a felszín alatt mindvégig működő „szolidaritási hálónak” köszönhetően azonban jobb sorsuk volt, mint általában az ’56-os özvegyeknek és árváknak. Ilona Vácott, a siketnémák intézetében lett élelmezési vezető, majd miután 50 évesen leszázalékolták, falusi plébániákon vállalt házvezetőnői állást. 2004. július 16-án hunyt el.
Tudatosan, bátran
Élete végéig őrizte férje emlékét, kijárt a temetőbe, virágot vitt, keresztet állított. Amikor a feszületet ledöntötték, újat emelt hasonlóan sok másik özvegyhez. Tudatosságát és bátorságát mutatja, hogy a Szabad Európa Rádió pályázatára 1985-ben 301-es parcella címen írt egy megemlékezést a férjéről.
– életútját itt olvashatja.
Brusznyai Margitban filmszerű emlékek maradtak édesapjáról, néhány illat és az a két sor az Iliászból, amit a klasszika-filológus megtanított az alig hároméves kislánynak.
