A nemzeti nagyság hangsúlyozása érdekében a XIX. századi magyar romantika könnyen feláldozta a részletkérdéseket, talán ennek köszönhetően vert gyökeret a köztudatban, hogy Bakócz Tamást 1513-ban egyetlen hajszál választotta el a pápai trón megszerzésétől. Sőt, csupán azért nem őt választották, mert azon nyomban a török elleni háborúra fordította volna az egyház bevételeit, a többségében itáliaiakból álló konklávénak azonban ez nem volt ínyére.
A bíborosok inkább Rómát csinosítgatták volna tovább, a Szent Péter-bazilikát kívánták minél nagyobb pompával befejezni, ezért adták a művészetpártoló Giovanni Medicinek a tiarát. Magyarországot pedig a sorsára hagyták. Lelkiismeretük megnyugtatására Bakócz kapott egy keresztes háborúra hívó bullát mintegy fájdalomdíjként, de ismerve az ebből kerekedő parasztháború rémségeit, majd a mohácsi csatavesztés következményeit, ez a semminél alig volt több.
A valóság azért ennél árnyaltabb. Bakócz párját ritkító karriert futott be, tehetségének köszönhetően európai szintű politikus volt, és valóban pályázott a pápai trónra, illetve fontosnak tartotta a török elleni közös fellépést. De nem állt olyan közel a sikerhez, mint azt ma gondoljuk. Dr. Fejérdy András történésszel, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet igazgatóhelyettesével, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Újkori Történeti Tanszékének docensével beszélgettünk.
Legalulról indult
A középkori rendi társadalomban a származás alapvetően meghatározta az ember sorsát, lehetőségeit, a felemelkedésnek vajmi kevés tere nyílt akkoriban. Bakócz Tamás édesapja a legalsó réteghez tartozott, jobbágy volt a Szatmár megyei Erdőd mezővárosban, de nem földműveléssel foglalkozott: mesterember volt, kerékgyártó. Rang volt ez a legalsóbb szinteken, de mit sem változtatott azon, hogy az alávetett „kiszolgáló személyzethez” tartozott.
Hat gyermeke közül Tamás volt a harmadik, valamikor az 1440-es évek elején születhetett, és miután a karrierjét elindító Bálint nevű bátyjával jókora volt a korkülönbség, két lehetőség adódik: az apa vagy többször nősült, vagy Bakócz Bálint nem testvér, hanem nagybácsi volt.
A lényeg viszont, hogy a kitörésre a korban egyedül az egyház nyújtott lehetőséget, ami nem feltétlenül szigorúan klerikusi szolgálatot jelentett, hanem inkább értelmiségi pályát. A képzett, művelt egyházi emberek politikusként, diplomataként tevékenykedtek, amiért egyházi hivataluk, jövedelmeik szolgáltak fizetség gyanánt.
Összetartó család
Bakócz Bálint is ezt az utat választotta, a jól jövedelmező titeli prépostságot viselte, amikor Tamás útját kezdte egyengetni, finanszírozta krakkói, bolognai és ferrarai tanulmányait. Az idősebb Bakócz remek kapcsolati hálóval rendelkezett, az országos tisztségeket viselő, végül nádorrá emelkedő Guti Ország Mihály szolgálatában állva bebocsátást nyert a királyi udvarba, Mátyás király bizalmi emberévé vált.
Tamásnak óriási szerencséje, hogy családon belül, bátyja személyében talált támogatót, így senki felé nem kellett elköteleződnie
– mondja a 24.hu-nak Fejérdy András. Hozzáteszi, Bálint erőteljes pártfogása nyilvánvalóan annak is szólt, hogy felismerte öccsében a ritka tehetséget.
A nemességet még Bakócz Bálint szerezte meg magának és testvéreinek, de a későbbiekben már Tamás vált a saját sikereinek kovácsává. Tanulmányait befejezve az 1470-es évek legelején tért haza Magyarországra, majd van tíz év, amikor nem tudjuk, mit csinált – valószínűleg az erdélyi püspök mellett tevékenykedett.
Éles eszű, pragmatikus ember
1480-ban Mátyás személyi titkára lett, ami egyszerre volt nagy kegy és óriási lehetőség. A király meglehetősen bizalmatlan volt, erősen megválogatta, hogy kit vesz maga mellé, de Bakóczban megbízott. A személyi titkár nem számított magas hivatalnak, ám rajta múlt, ki és milyen témával juthat az uralkodó színe elé, úgy is mondhatjuk, ő volt a királyi előszoba teljhatalmú ura.
Minden ügy megfordult a kezei között, a teljes politikai elittel személyes érintkezésbe került, amivel ügyesen élt is. Ekkor alakította ki saját kapcsolati hálóját, szolgálatok révén birtokokat gyűjtött, itt alapozta meg vagyonát, és nyitott magának utat az egyre nagyobb hatalom felé. Győri, majd egri püspök lett – lévén ez utóbbi volt az érsekségek utáni egyik legjövedelmezőbb magyar egyházi állás, mondhatjuk, hamar a csúcs közelébe ért.
Mindvégig lojális volt Mátyás királyhoz, halála után Corvin Jánossal szemben Ulászló mellé állt: a Jagelló uralkodó útját, elfogadottságát egyengette Magyarországon, mert felmérte, hogy neki áll a zászló. Hamarosan még tovább lépett: a Mohács előtti, Közép-Európát behálózó házassági szerződések egyik mozgatórugója Bakócz Tamás volt, ekkor már a magyar egyház fejeként, esztergomi érsekként.
Érdekességként: az érsekséget cserével szerezte 1497-ben. Történt ugyanis, hogy 1487-ben Mátyás második feleségének, Aragóniai Beatrixnak az unokaöccse, a nyolcesztendős Estei Hippolit foglalta el az érseki széket. A király halála után Beatrixot eltávolították az országból, rokonai, kegyencei körül elfogyott a levegő. Bakócz egyezséget ajánlott: az érsekségért átadja a remekül jövedelmező egri püspökséget, cserébe nem háborgatják hivatalában.
Éles eszű, pragmatikus ember volt, igazi politikus alkat. Legfőbb tehetsége abban rejlett, hogy minden helyzetet képes volt a maga vagy az általa képviselt cél javára fordítani
– emeli ki Fejérdy András.
Kívülről nézve tűnt esélyesnek
Rövidesen mindezt nemzetközi porondon is kamatoztathatta, 1500-ban ugyanis bíborosi méltóságot nyert, ami sokkal nagyobb súllyal bírt, mint manapság: az 1513-as konklávé idején például mindössze 31 választásra jogosult bíboros volt, Közép-Európából Bakócz volt az egyetlen. Így talán nem is annyira meglepő, hogy egyházfővé emelését ő maga ambicionálta az itáliaiak rendkívüli fölényét mutató „mezőnyben”.
II. Gyula, a „katonapápa” utódjáról döntő pápaválasztás idején már két éve Rómában tartózkodott az V. lateráni zsinaton, amely – az utóbb a reformációhoz vezető jelenségek tudatában – az egyház megreformálásán dolgozott. A konklávén történtekről az esemény titkos volta miatt keveset tudunk, leginkább követjelentések, kiszivárgott információk alapján rakhatjuk össze a mozaikokat.
A három legesélyesebb jelöltként Domenico Grimani, Raffaele Riario és Giovanni Medici bíborost nevezték meg, utóbbi a maga 37 évével ifjúnak számított, Riario az 50-es éveiben járt, Grimani pedig 52 éves volt.
Egy követfeljegyzésből ismert esélylatolgatás szerint, ha „pénzkérdésen” múlik, akkor viszont Riario mellett Bakócz lehet még befutó. A „pénzkérdés” a szimóniát, leegyszerűsítve esetünkben az egyházi javak adásvételét jelenti, ám az ilyen választást – az egyébként maga is szimóniával megválasztott – II. Gyula semmisnek nyilvánította és végleg betiltotta. Egy szó, mint száz:
Nem egy hajszálon múlt
A már említett, összesen 31 bíborosból végül 25 érkezett meg Rómába, közülük 17-en itáliai származásúak, és pont ennyi szavazat kellett az új pápa megválasztásához. A konklávé 1513. március 4-én ült össze, majd egy hétig az úgynevezett választási kapituláció összeállításán munkálkodott. Ez a bíborosok egyetértésével megfogalmazott és aláírt dokumentum a jövendő pápa feladatait volt hivatva meghatározni. Esetünkben belefoglalták többek között a kúria reformját, a bíborosok hatalmának kiterjesztését és a török elleni fellépést.
Az egyházfő később persze azt tartotta be ezekből, amit akart, de mégis látszik valamiféle közös szándék az oszmán veszély elhárítására. Itt már tisztázódtak az erőviszonyok, a fiatalabb bíborosok Medici, az idősebbek valószínűleg Riario mellett sorakoztak fel.
Március 10-én az első, még érvénytelen szavazás teszt lehetett, az erőviszonyok felméréséről szólt, Bakócz hét szavazatot kapott. Március 11-én aztán Medici elsöprő többséggel nyert, maga mellé tudta állítani az idősebb bíborosok java részét is, X. Leó néven foglalta el Szent Péter trónját.
Fejérdy András értékelése szerint tehát nem igaz, hogy Bakócz győzelme hajszálon múlt, de mindenképp a 4–5 legesélyesebb jelölt között volt.
