Az 1853 és 1856 között vívott krími háború fordulópontot hozott a brit szakállviselés történetében. A mostoha körülmények között harcoló brit katonák óriási szakállakat növesztettek, egyrészt védekezésül a természet erői ellen, másrészt azért, hogy ellenségeik felé kemény, maszkulinitást sugárzó harcosok képét mutassák.
Harctéri kiválóságukkal ezek az arcszőrzetben jól eleresztett „szuperférfiak” erős hatást gyakoroltak a rájuk példaképként tekintő más brit férfiakra, akiknek nem a csatamezőkön, hanem más területeken kellett megküzdeniük új, a XIX. század második fele által hozott kihívásokkal. Említhetjük a gyári és irodai munkákhoz való alkalmazkodást, az idegenkedést a modernizálódó világtól, illetve a változó erkölcsöktől – nem utolsósorban a nők irányából érkező, több beleszólást és jogot követelő hangoktól. Összességében azt érezhették, hogy férfiasságuk lassan erodálódik e tényezők hatására.
Feltételezett „természetes” maszkulinitásuk visszaszerzése érdekében a brit férfiaknak szükségük volt a férfiasság egy időtlen szimbólumára, amelyhez ragaszkodhatnak, és a szakáll tökéletes volt erre a célra. Mi is adhatná vissza jobban egy íróasztalnál dolgozó hivatalnok saját erejébe és férfiasságába vetett hitét, mintha eldobja a borotvát, és arcán viseli a harcos maszkulinitás tökéletes szimbólumát?
