The Print Collector / Getty Images
Tudomány bbc history

Gyerekeik halálából éltek a legszegényebbek

A nyomasztó helyzetben élő családok egy vagy több temetkezést segélyező társaságba is bejegyeztették az újszülöttet, és amikor a gyerek beteg lett, hagyták meghalni, majd jelentkeztek a biztosítási pénzért. A BBC History júliusi számának cikkéből – amelynek itt egy hosszabb részletét közöljük – kiderül, hogy az ipari forradalom szétszakította a társadalmat.

A vagyoni egyenlőtlenség minden történelmi korszakban tetten érhető. Akár az ókori Rómáról beszélünk, akár a XX. századi Európáról, a minta nagyjából egy piramist formáz, amelynek csúcsán kevés, rendkívül gazdag ember áll, az alapjánál pedig nagyon sok szegény. A csúcson és a legalul lévők közötti különbségek szélsőségesek – néhány szupergazdag a nemzeti átlagkereset több ezerszeresét teszi zsebre. De vajon a csillogástól-villogástól eltekintve a gazdagok életstílusa minden esetben a szegényekének az ellenkező pólusa?

Joggal feltételezhetjük, hogy az egyetlen lehetséges válasz a kérdésre az igen. A parasztok és a szolgák sosem éltek úgy, mint a lordok és a királyok. De nézzük csak meg a várható életkort. A középkorban egy lord fiai és leányai a harmincas éveik közepéig élhettek; a parasztság ennél nagyjából öt évvel kevesebb ideig, vagyis a szegények körülbelül a gazdagok várható életkorának 85 százalékáig éltek. (Az adatokat alapvetően befolyásolja az akkor rendkívül magas csecsemő- és gyermekhalandóság.) A modern korszak csak egy kicsit egyenlőbb: a Nagy-Britannia leghátrányosabb területein élők várható élettartama a kevésbé hátrányos területeken élőkének a 85–90 százaléka. Úgy tűnik, hogy ez az arány többé-kevésbé állandó.

Azonban a XIX. század elején más volt a helyzet. Az 1830-as években a középosztálybeli londoniak joggal számíthattak rá, hogy 44 éves korukig élnek, viszont a munkásosztály tagjai esetében ez a szám csak 22 év, vagyis éppen feleannyi. A munkásosztályba tartozó emberek az olyan városokban, mint Liverpool, Preston és Manchester szerencsések voltak, ha megérték a 19. életévüket, abban az időben, amikor az Egyesült Királyságban a születéskor várható átlagos élettartam 40 életévnél is magasabb volt.

Ashton-under-Lyne csatornázatlan utcáin a kisiparosok születéskor várható élettartama csak 13 év volt: kevesebb mint a harmada a gazdagabb polgártársaikénak.

A fényűzés szélsőségei

Miért volt a XIX. század eleje ennyire rettenetes? Mint sejthető, ez nem csupán egyetlen okra vezethető vissza. Az ipari forradalom a szegények számára kétségkívül az életfeltételek romlásával járt. Ugyanakkor a gazdagokra is hatást gyakorolt: példátlan mértékben meggazdagodtak. Ennek eredményeként a társadalom egyes rétegeinek életszínvonalában tapasztalható eltérés nagyobb lett, mint azelőtt és talán bármikor azóta. A Nagy-Britanniába küldött amerikai követ, John Quincy Adams a következőket jegyezte fel a naplójában, amikor 1816-ban Londonban járt: „A fényűzés szélsőségei és a nélkülözés sokkal jelentősebbek, és sokkal nyilvánvalóbbak ebben az országban, mint bármelyik másikban, amit valaha láttam.”

Universal History Archive / Universal Images Group / Getty Images Egy konyhán ételt osztanak szegényeknek Londonban 1868-ban.

A vidéki birtokából származó nagyjából 2000 fontos évi jövedelemmel rendelkező köznemes megengedhetett magának egy londoni házat, valamint egy mahagóni bútorokkal telizsúfolt vidéki kastélyt, amit Hepplewhite és Sheraton mintájára terveztek, és Reynolds, Gainsborough, valamint a korszak sok más brit művészének művei díszítettek. Az 1820-as évekre a legtöbb úri lakban volt vízöblítéses vécé és mosakodási lehetőség. Néhányuknak még fürdőszobájuk is volt hideg-meleg folyó vízzel.

Ezzel ellentétben a dolgozók, akik a dzsentriknek a házakat építették, az 1820-as években elégedettek lehettek, ha hetenként 15 shillinget kaptak. A gyári és egyéb fizikai munkások még ennél is kevesebbet kerestek, a szolgák pedig náluk is kevesebbet. Több százezer nőnek és férfinak nem volt rendszeres munkája. Lakóhelyük tényleg rettenetes volt, különösen a gyorsan növekvő ipari városokban. A St. Giles egyházközségben, Londonban az egyik földmérő felkeresett egy nyomornegyedet, és látott olyan udvart, amit

a túlcsordult árnyékszék tartalma borított csaknem 15 cm magasan, és téglákat raktak le, hogy a lakók száraz lábbal át tudjanak kelni rajta.

Az északi városokból a hatósági ellenőrök rendszeresen jelentettek hasonló viszonyokat. Liverpool bizonyos részein az emberek kis zsákutcákban álló házakban zsúfolódtak össze, ahol a népsűrűség olyan volt, hogy több mint 1000 ember jutott 0,4 hektár területre. A pöcegödrökből és a bűzös szemétből származó folyadék beborította odakint a földet, és átszivárgott a pince falán, ahol sokan kénytelenek voltak aludni. Az udvarokban a közösségi budiknak nem volt ajtajuk, mert a bérbeadó szerint akkor elvitték volna tűzifának.

A hajléktalanok panziókban zsúfolódtak össze, gyakran a padlón vagy a községi istállókban aludtak, éjszakánként 2 pennyért, ahol minden elképzelhető betegség gyorsan terjedt a fürdetlen testek között: olyan halálos betegségek is, mint a himlő, a tuberkulózis és az 1830-as évektől a kolera.

A disznók rájöttek, hogy lop

Míg a legszegényebb britek nyomorban éltek, a felsőbb osztályok tagjai a birtokaikat igazgatták, és kielégítették a saját vágyaikat. A legtöbben nem dolgoztak. A fiatalabb fiúk és azok, akik állásért folyamodtak, jól fizetett, tiszteletet parancsoló, hazafias szolgálatba álltak: például tiszti kinevezést szereztek a hadseregben vagy a haditengerészetben; nagykövetségeken, a parlamentben vagy az egyházban vállaltak tisztséget. A középosztálybeliek hasonlóan megválogathatták, miből éljenek. A lakosság több mint 70 százalékát kitevő munkásosztálynak nem adatott meg a választás lehetősége. Azok, akik voltak olyan szerencsések, hogy mezőgazdasági munkásként dolgozhattak, átlagosan akár 36 évig is elélhettek – csaknem kétszer olyan hosszú ideig, mint az iparvárosokban élő rokonaik.

SSPL / Getty Images Nők és gyerekek textilipari gépek használata közben 1835-ben.

De egyre kevesebben tudtak elhelyezkedni a mezőgazdaságban, ahogy egyre több gépet alkalmaztak, még több művelésre alkalmas földet foglaltak el a juhtenyésztés céljaira, és egyre több élelmiszert importáltak. Sokaknak csupán annyi lehetőség maradt, hogy elmentek szolgának, esetleg egy gyárban vagy üzemben dolgoztak.

Robert Blincoe életútja jól szemlélteti, mit jelentett ez. 1792-ben született Londonban, négyéves korában árvaságra jutott, és dologházba került. Onnan hétéves korában eladták egy Nottingham melletti üzem tulajdonosának. A következő 14 évben naponta 14 órán át a hét hat napján a fonógépek mellett poros környezetben, fizetés nélkül kellett dolgoznia. Ruházata minimális volt; nem kapott szappant, hogy moshasson, és nem etették rendesen. Cipót kezdett lopni az üzem disznóóljából, de a disznók nemsokára rájöttek, hogy lop, és amikor látták közeledni, beletaposták a kenyeret a sárba.

Folyton hasmenéstől szenvedett, rendszeresen verték, és fiatal sorstársaihoz hasonlóan elveszítette végtagjai egy részét a gépek mellett. Egy napon rémülten látta, hogy egy vele egykorú lányt szoknyájánál fogva elragad a fonógép. Hallotta, amint a csontjai elpattannak a fonógép alatt, és a vére „szétfröccsent, mint a víz a körbeforgatott felmosóból”. Később megpróbált megszökni a fonóüzemből, de gyorsan elkapták, és visszavitték; díjat fizettek annak az embernek, aki rátalált.

Gyilkos környezet

Azok, akik ilyen körülmények közül indultak az életbe, iskolázatlanul, minden mást is nélkülözve, általában rövid életre és kemény munkára ítéltettek. Blincoe, amikor nagykorú lett, villámgyorsan otthagyta az üzemet, de sokan egész életükben ott maradtak, és vagy a por miatt haltak meg, vagy a sérüléseik végeztek velük.

Rengeteg férfi, nő, fiú és lány dolgozott bányákban. 1813-ban Cumberlandben, 200 méterrel a föld felszíne alatt Richard Ayton felemelte a lámpását, és csillék hosszú sorát pillantotta meg, amit fiatal lányok húztak a vaksötét alagutakban. Azt írta, hogy odalenn mindenkit „rendkívüli nyomor jellemez. A mértéktelen munka és a gyilkos légkör a betegség és a pusztulás jelével jelölte meg az arcukat; jórészt félmeztelenek, a kosztól tetőtől talpig elfeketedtek, és olyan mértékben torzultak és használódtak el, hogy úgy néztek ki, mint a közönséges emberi fajból aláhullott elátkozottak a purgatóriumban, akiket arra ítéltek, hogy életüket szomorú árnyakként töltsék.”

Az ipari termelés, bármilyen fajta is volt, valószínűleg hozzájárult a munkások rossz egészségi állapotához és korai halálukhoz. A festők és zománcozók ólommérgezést kaptak, a szabók krónikus szív- és gyomorproblémáktól szenvedtek, a kéményseprő fiúk hererákot kaptak. A legrosszabb munkafeltételeket az acéliparban lehetett találni, különösen Sheffieldben. A munkások rosszul szellőztetett pincékben dolgoztak, és rengeteg por töltötte meg az üzemet. Sheffieldben a legtöbb kohász 28 éves korára meghalt, a 90 százalékuk nem érte meg a 40. életévét.

Universal History Archive / Universal Images Group / Getty Images Acélgyártás Sheffieldben a 19. században.

A gazdagoknak a XIX. század eleje a magas konyhaművészetet és az ínyenc változatosságot jelentette. Ahogyan Robert Southey költő írta 1807-ben: „Az egész világot kirabolják, hogy az angolok asztalára kerüljön. A teknősöket elevenen hozzák a Nyugat-Indiákról… szószokkal és curry porral India látja el őket… a sonkát Portugáliából és Westfaliából [importálják]; rénszarvasnyelvet Lappföldről; kaviárt Oroszországból; kolbászt Bolognából; makarónit Nápolyból; olajat Firenzéből; olajbogyót Franciaországból, Itáliából vagy Spanyolországból; sajtot Parmából és Svájcból.” A túltápláltság általános volt.

Teával színezett víz

A társadalom legszegényebb rétegei ugyanúgy táplálkoztak, mint középkori elődeik: nagyon kevés fehérjét fogyasztottak. David Davies tiszteletes, aki a mezőgazdasági munkások életkörülményeit vizsgálta az 1790-es években, sok példát idéz. Tipikus volt annak a berkshire-i párnak és öt gyermekének az esete, akik 7 és fél gallon (nagyjából egy véka) lisztet vásároltak minden héten a napi kenyerükhöz, és mellé 1 font (mintegy fél kiló) szalonnát. Vettek még egy kis teát is, sót, cukrot és vajat. Ennyi volt. Nem ettek halat, se sajtot, se zöldséget, csak azt, amit maguknak termeltek. Még sört sem ittak. Teljes jövedelmükből, 8 shilling 6 pennyből hetente 8 shilling 3 penny ment el ennivalóra. A legtöbb étkezés kenyérből és vajból állt. Így, amikor a liszt ára 1800-ban Berkshire-ben a háromszorosára emelkedett, nyomorúságos életük lett.

Mindenki teázott, de a gazdagok által fogyasztott finom teákat világok választották el a szegények által ivott, pár használt tealevéllel színesített víztől. A földeken dolgozó családok ki tudták használni a házukhoz (feltehetőleg) tartozó kertet. A Brit-szigeteken a XVIII. század folyamán pont ezért terjedt el a burgonyatermesztés. Vagyis a kert életeket mentett. Azoknak, akik a túlnépesedett városi nyomortelepeken laktak, nem volt lehetőségük arra, hogy megtermeljék a betevő falatjukat. Nem a kiegyensúlyozott étrend volt fontos a számukra, hanem az, hogy legyen mit enniük.

Az alacsonyabb néposztályokban az anyáknak és az újszülötteknek különleges nehézségekkel kellett szembenézniük. Először is az anyák alultápláltak voltak. Azok a gyerekek, akik Ausztráliába kerültek, nagyjából 5 cm-rel magasabbra nőttek, mint a szüleik, mivel Angliában az emberek alacsonyabbak voltak az élelemhiány miatt.

Várjanak, amíg a gyerek meghal

A jómódú családok, amikor a szülésre került a sor, megengedhették maguknak, hogy orvosi szaktudással felfegyverkezett szülészeket, bábákat és orvosokat hívassanak. Némelyik magánorvos a pályája során az anyák körében csupán 0,2 százalékos halandóságot tapasztalt. A szegények csak korlátozott mértékben jutottak hozzá a professzionális orvosi segítséghez, ezért az asszonyok és csecsemőik sokkal sűrűbben haltak meg szülés következtében. Amennyiben mindannyian túlélték, az anya alultápláltsága a gyerek életben maradási esélyeire is kihatott.

Ez volt az egyik fő oka, hogy a várható élettartam alacsony volt: sok munkáscsaládban született csecsemő nem maradt életben. Liverpoolban a gyerekek 53 százaléka halt meg ötéves kora előtt, Prestonban ez a szám felment 57 százalékra. Ezek a számok csaknem teljesen megegyeznek a Nyugat-Indiákon élő rabszolgák adataival. A csecsemőhalálozások bizonyára sok anya élni akarását felemésztették, de a helyzet olyan szörnyű volt, hogy a gyerekhalál néha megkönnyebbülést jelentett, mert akkor legalább kevesebb szájat kellett etetni.

Még ennél is megdöbbentőbb a családok kétségbeesett stratégiája, amivel saját gyermekeik halálából akartak megélni. A nyomasztó helyzetben élő családok egy vagy több temetkezést segélyező társaságba is bejegyeztették az újszülöttet, és amikor a gyerek beteg lett, hagyták meghalni, majd jelentkeztek a biztosítási pénzért.

Néha arra kérték a lakbérbehajtókat, hogy várjanak pár napot, amíg a gyerek meghal.

Egyszer egy gazdag lancashire-i nemesasszony meghallotta, hogy a szoptatós dajkájának megbetegedett a gyereke, ezért kedvesen felajánlotta, hogy elküldi az orvosát segítségül. Az anya azt válaszolta, hogy: „Ne is törődjön vele, asszonyom, két temetkezési társaságban is benne vagyunk.” A temetkezési társaságba belépő szülők hat hónaposnál fiatalabb csecsemői esetében 35 százalékkal volt valószínűbb, hogy meghalnak, mint azok esetében, akiknek szülei nem voltak tagjai ilyen társaságnak.

Nem marad más, csak a prostitúció

A mélyszegénységgel csaknem bizonyosan együtt jár a bűntények magas száma. Ha egy gyermekeket nevelő család nem jutott segélyhez, és nem akartak dologházba menni, nem volt más választás: a szülők kétségbeesett eszközökhöz folyamodtak. A nők hatalmas számban prostituálódtak, a számítások szerint Londonban öt nőből egy „erkölcstelen jövedelemből” tartotta fenn magát.

Sok férfi és nő választotta a bűn útját. A XIX. század elején a vidéki bíróságok eseteinek több mint 90 százaléka lopás volt. (Összehasonlításképpen a modern korban a letartóztatottak kevesebb mint negyede követett el lopást Nagy-Britanniában.) 1823-ig az érvényben lévő jogrendszer alapján több mint 200 bűntett büntetése volt halálos ítélet, és ebbe beletartozott a 12 pennynél nagyobb érték eltulajdonítása is. Ha a kenyérkeresőt felakasztották vagy Ausztráliába deportálták, az otthon maradt család még rosszabb helyzetbe került, mint annak előtte.

A másik megoldás az volt, hogy hitelre vásároltak élelmet, bár a legtöbb boltos csak olyanoknak hitelezett, akikről feltételezte, hogy tudnak majd fizetni. Ráadásul, ha egy szegény család nem tudott fizetni, a boltos kérésére a családfőt börtönbe zárhatták, mivel nem fizette ki a számláit. Ez extra költségeket jelentett, amit „börtönőr díjnak” (gaolers’ fees) neveztek, és egyben meggátolták, hogy a fogvatartottak a börtönben pénzt keressenek. Néhányan évtizedeket töltöttek börtönben, mert nem tudtak visszafizetni pár fontot; sokan rácsok mögött haltak meg. A család ebben az esetben is még rosszabb körülmények közé került.

Ilyen helyzetben nem nehéz megérteni, hogy Anglia iparosított északi vidékein miért volt különösen nagy az elégedetlenség. A divatos hölgyek Londonban 4 fontot is költhettek egyetlen szál hosszú tollra, amit a bálon a hajukban viseltek – ebből az összegből egy munkáscsalád 10 hétig megélt volna.

A teljes cikk a BBC History történelmi magazin most megjelent, júliusi számában lapozható fel.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.