A már a XVI. századtól kiépülő szőrmekereskedelem sokáig igencsak jövedelmező üzlet volt. Nem csoda, hogy a mai Egyesült Államok és Kanada területén érdekelt európai hatalmak is kemény, időnként fegyveres konfliktusba is torkolló versengést folytattak a szőrmekereskedelem uralásáért. Mivel a lenyúzott állatbőrökből csak viszonylag hosszú, akár 3–4 éves időtartam alatt lett pénz, az expedíciók viszont igen drága vállalkozások voltak, az üzlet hamar néhány nagy, tőkeerős cég fennhatósága alá került.
Permmikán, az energiaszelet
A munka nehezét viszont azok a prémvadászok végezték, akik a rövid szezon alatt kenuikkal akár több ezer kilométeres utakat is megtettek az állatok (kezdetben elsősorban a hódok, majd a szarvasok) nyomában a kontinens északi részét szinte megszakítás nélkül borító vadonban.
A különféle veszélyek mellett a legnagyobb gondot ezeknek az expedícióknak az élelmezése jelentette. A prémvadászok bejárta vidékeken gyakorlatilag nem folyt és nem is nagyon folyhatott élelmiszertermelés, ezért az útra kelőknek szinte az egész ellátmányukat magukkal kellett vinniük, márpedig ez a hagyományos európai, gabonafélékre építő étrendet követve komoly súlyt jelentett.
A feljegyzések szerint hat embernek egy 800 kilométeres útszakaszra több mint 150 kilogramm élelmiszerre volt szüksége, hogy az állandó kemény fizikai megterhelést bírják. A helyi őslakosok ugyanezzel a problémával szembesültek már évezredekkel korábban, Észak-Amerika benépesülésének idején, és találtak is rá jó megoldást. Ez volt
A leggyakrabban bölényhúsból, de bármilyen más vadhúsból, vagy akár halból is elkészíthető pemmikán elképesztően tápláló eledel, fél kilogrammjában körülbelül 4000 kalória koncentrálódik. Ez összemérhető a mai, táplálkozástudományi szakértők által összeállított, élsportolók és teljesítménytúrázók igényeire kifejlesztett energiaszeletekkel és -zselékkel.
Mázsaszám készítették
A leletek szerint pemmikánt már a Kr. e. III. évezredben is készítettek az ezen a vidéken élő vagy erre vándorló embercsoportok, később pedig minden őslakos törzs kifejlesztette a maga ízlésének legmegfelelőbb, de alapvetően hasonló receptekre épülő változatát. További előnye, hogy akár évekig is eláll, fogyasztható hidegen is, de némi víz hozzáadásával egyfajta ragulevesszerűség is készíthető belőle.
Azt mondjuk még a mai, lelkes hagyományőrző fogyasztói sem állítják, hogy az íze kellemes lenne, de ahogy egyikőjük elmondta: „nem kell mindennek finomnak lennie. Ha ott vagy a vadonban, és a szervezeted kezdi feladni, akkor nem érdekel az íz, olyasmit akarsz, amitől mozgásban tudsz maradni és túlélni.”
Mivel az európai társaságoknak dolgozó prémvadászok egy része őslakos vagy kevert származású volt, egy másik részük pedig az őslakosok közül választott magának feleséget, a pemmikán hamar elterjedt köreikben, az igények pedig a prémvadászok számával és az általuk megtett egyre nagyobb távolságokkal párhuzamosan emelkedett. Egy az őslakosok és az európaiak keveredéséből kialakult népcsoport, a métis vált a pemmikán elsőszámú előállítójává, a mázsaszám készített energiabombákat pedig el is szállították a vadon sűrűjében található kis prémvadászállomásokra.
Nem lehet túlbecsülni a jelentőségét
A pemmikán annyira létfontosságúvá vált a szőrmekereskedelemben, hogy a különböző érdekeltségeket képviselő társaságok igyekeztek az előállítását is ellenőrzésük alá vonni, egy alkalommal még egy pemmikánháborúnak nevezett konfliktus is kialakult az egyik kolónia és a métisek között.
A csodaélelmiszer a XVIII-XIX. században aztán a világ más tájain is hódító útra indult, felfedezők használták expedícióikon, később egyes hadseregekben is rendszeresítették használatát, mint vészhelyzet idején bevethető fejadagot, például a második búr háború idején a brit katonák is kaptak belőle egy-egy csomagot – sokaknak meg is mentette az életét. Legnagyobb népszerűségre viszont a sarkkutatók körében tett szert, az Északi-sarkot saját állítása szerint először elérő Robert Peary például útjáról beszámoló könyvében több oldalon zengte a pemmikán dicsőségét.
Ekkoriban már az őslakos receptek átalakításával európai cégek is gyártottak húspor alapú, zöldségkivonattal is feldobott, különféle ízesítésű pemmikánutánzatokat, így a mai energiaszeletek eredete az észak-amerikai szőrmekereskedelem XIX. századi összeomlása, illetve a bivalyok túlvadászata miatti csaknem teljes kihalása után lassan a feledés homályába is merült.
