New Yorkban, 1906 egy fagyos szeptemberi reggelén az egyik sörfőzde biztonsági őre egy raktárépületben járőrözött Manhattan Hell’s Kitchen városrészében, amikor egy gyanús vászonzsákra bukkant. Óvatosan kinyitotta. Nagy megdöbbenésére egy lefejezett holttestet talált benne. Az egész várost felbolygatta a hír, amit a pennsylvaniai The Morning Call nevű újság a „New Yorkban történt legsötétebb, rejtélyes gyilkosságnak” nevezett. A New York-i rendőrség kapott egy fülest, hogy a sörfőzde közelében álló egyik bérházban nincs minden rendben.
Három fivér lakott az egyik bérelt szobában: egy tízéves gyermek és két felnőtt férfi, de az egyik felnőtt rejtélyes módon eltűnt. Az újságok azt tárgyalták, hogy a „felháborító gyilkos jelek” ellenére, amelyek a másik fivérre terelték a gyanút, a rendőrségnek nem volt döntő bizonyítéka. A rendőrök Ada Murray-re, a helyi rendőrőrs női felügyelőjére (matron) bízták a kisfiút. Az egyik jelentés leírja, hogy a gyerek
még egy perce se beszélt vele, amikor máris kibökte: »Láttam, amikor a fivérem papírba csavarta a [másik] fivérem fejét, és kivitte«.
A korabeli tudósítások szerint több ezer New York-i gyűlt össze, hogy megnézze a gyilkost a belvárosba vivő rabszállító kocsit. A felügyelőnőnek köszönhetően elkapták a gyilkost, és az esetről tudósító újságcikkek szerint a nő félelmetes erkölcsi tartása késztette a fiút arra, hogy beszéljen.
Ambiciózus felügyelőnők
Ada Murray, egy ír bevándorló a rendőrség első női generációjához tartozott. A XIX. századi feministák és antialkoholista szervezetek hosszú ideje kampányoltak a rendőrnők alkalmazása mellett, azzal érvelve, hogy ez megkíméli majd a nőket az igazságszolgáltatási rendszer hátrányaitól. 1889-ben New York állam törvényhozása teljesítette kérésüket, és a törvény előírta, hogy minden körzetbe felügyelőnőket állítsanak.
A felügyelőnők voltak felelősek a rendőrőrs, valamint az ott fogvatartott nők és gyerekek ellátásáért. Hosszú műszakjuk ideje alatt ők motozták meg a letartóztatott nőket, a hajléktalanokat és a lefogott ittas egyéneket; ők intézkedtek, ha sürgős egészségügyi segítségre volt szükség, és gondoskodtak az elveszett gyermekekről. A New York-i rendőrség főleg munkásosztálybeli fehér nőket alkalmazott – mivel a közszolgálat felvételi követelményei hátrányosan különböztették meg az afroamerikai jelentkezőket –, valamint sok felügyelőnő volt özvegy, akit családi kapcsolatok fűztek a rendőrséghez.
A rendőrök ezután több nőt tartóztattak le, mivel tudták, hogy a továbbiakban azok egy másik nő fennhatósága alá kerülnek: a felügyelőnőket alkalmasabbaknak tartották a női őrizetesek kezelésére, kihallgatására és megértésére, mint a férfi rendőröket. A hatodik körzetben például a női letartóztatottak száma két év alatt csaknem 8 százalékkal növekedett. Az ambiciózus felügyelőnők jártasak voltak a nők vagy fiatal fogvatartottak bizalmának elnyerésében, és segítettek a nehéz nyomozásokban. Sokuk élvezte, ha fitogtathatta nyomozóképességét – de azok, akiket gyakran letartóztattak, nem kedvelték annyira a nők rendőri szerepvállalását. Mary Sullivan, aki 1911-ben csatlakozott a New York-i rendőrséghez kijelentette:
A XX. század elejére a nők képzett nyomozókká váltak. Közéjük tartozott Kate Warne amerikai polgárháborús kém és a Pinkerton detektívügynökség egyik legjobb rendőrkopója; Mary Holland ujjlenyomat szakértő, a chicagói rendőrség főtanácsadója; és Nellie Bly, aki inkognitóban járt, és Tíz nap az őrültek házában című cikkével a New York World leghíresebb riportere lett.
Látnokok, jövendőmondók ellen
A nőket kiszolgáló jövendőmondók, kuruzslók és magzatelhajtók esetében a New York-i rendőrség kénytelen volt a női tanúk vallomására támaszkodni. A női bűnelkövetők vagy e bűntények tanúi gyakran vonakodtak tanúvallomást tenni, mert féltek, hogy ez terhelő vagy kellemetlen lesz rájuk nézve. A rendőrnők bevonásával azonban ki lehetett terjeszteni a rendőrség hatáskörét olyan területekre is, amelyek a férfiak számára elérhetetlenek voltak. A felügyelőnők álöltözet, kitalált történetek, felvett tájszólás vagy idegen nyelv mögé bújva végeztek rejtett felderítést. Mary Sullivan több száz jövendőmondót – tenyérjósokat, látnokokat, numerológusokat, hipnotizőröket és asztrológusokat – leplezett le, akik állítása szerint összesen 125 millió dollárt csaltak ki az ügyfelekből évente. Sullivan kliensként keresett fel egy látót – „a híres Zeliát” –, akinek díszes fejfedője telefont rejtett, amin keresztül kollégája ellátta a kliensekkel kapcsolatos információkkal. Egy másik tettes átkutatta az ügyfelek kabátját, amíg azok a várószobában várakoztak a sorukra (a felügyelőnő pedig megtanulta, hogy rendőrjelvényét a retiküljében hordja).
A Kettős életem (My Double Life) című életrajzában Sullivan elmondja, hogy személyes ügyként kezelte ezeket az eseteket. Mivel anyját sajnos hamis jóslatok vezették tévútra, „dupla megelégedéssel töltött el, ha felmutattam a jelvényemet a meglepett látnok előtt, és közöltem vele, hogy… egy kis kocsikázás következik”.
A New York-i rendőrség komoly hasznát látta a rendőrnők rangrejtő képességének. Egy 1915-ös újság szerint „egy bűnöző talán jelentős sikereket ér el azzal, hogy a férfiak szabályai szerint játszik, és ezáltal hónapokig, akár évekig elkerüli a letartóztatást, de amikor olyan női detektívvel kell összemérnie tudását, aki magas szintre fejlesztette valódi kilétének elrejtését, és rettenthetetlen bátorsággal rendelkezik, akkor a bűnelkövető azon kapja magát, hogy tökéletesen beigazolódik a réges-régi mondás: óvakodj a szoknyáktól”.
Az effajta dagályos megfogalmazás általánossá vált a sajtóban, mivel rájöttek, hogy a női kopók témája kellemes borzongással tölti el az olvasóikat. Egy szélhámos letartóztatásáról szóló riportban az egyik újság azt a következtetést vonta le, hogy a nyomozónők „szerelmi vonzerejükkel visznek a börtönbe”. Amikor a rendőrnők tanúskodtak a bíróságon, a bírók gyakran tettek fel olyan kérdéseket, mint „Ön férjezett?”, vagy „Hány gyermeke van?”, hogy megállapítsák az erkölcsösségüket. Ilyen kérdéseket „magától értetődően” nem tettek fel a férfi rendőröknek.
A nő helye
A XX. század eleji New York Cityt a történészek gyakran „olvasztótégelynek” nevezik, ahol több olasz élt, mint Velencében, több német, mint Hamburgban és több ír, mint Dublinban. A rendőrnők nyomozásaik során a bevándorlók lakta környékekre fókuszáltak.
Az 1910-es években a New York-i rendőrség egy sor tapasztalt felügyelőnőt nevezett ki a 2-es számú Különleges Egységbe, „Derék Dan” Costigan hadnagy vezetésével. Az egység fő feladata az abortuszok felderítése volt. A város előkelő hölgyeit kezelő, Upper West Side-i gazdag fehér orvosok letartóztatását ritkán kísérelték meg. Ehelyett a bevándorlókat és munkásosztályt kiszolgáló, Közép- és Dél-Európából származó emigráns bábákat vették célba. Bábának lenni önmagában nem volt törvényellenes, de a szülésznők által képviselt, hagyományosan női, egymástól tanult mesterséget az orvosok – főként az angol származású fehér férfiak – az orvosi monopóliumuk elleni fenyegetésnek látták. Az orvosok ezért szívesen összekapcsolták a bábaságot az abortusszal, ami törvényellenes volt, és veszélyesnek bélyegezték.
Sok gyógyítóhoz vagy jövendőmondóhoz hasonlóan, akik után a rendőrnők nyomoztak, a bábák is „idegen” hagyományokat követtek, és a rendőrség úgy gondolta, hogy ellenőrizniük kell őket. Lillian Wald ápolónő és reformer ezt írta: „Talán semmi nem jelzi erőteljesebben az idegen szokások megvetését, mint a bábák iránti általános attitűd.” A rendőrnők szegénysorban élő anyáknak adták ki magukat, akiknek el kell vetetniük a gyermeküket, mert a már meglévőket is alig tudják eltartani, és felkeresték a magzatelhajtással gyanúsítottakat. Az egyik felügyelőnő, Adele Priess német anyanyelvű volt, és nyelvtudását kihasználva nyerte meg a bevándorló bábák bizalmát.
A New York-i rendőrség vezetői „megfigyelési eszközként” akarták felhasználni a rendőrnők első generációját, de kevesebbet fizettek nekik, mint a rendőrőrs portásának. Ugyanakkor a rendőrnők különleges hatalmat gyakoroltak azon nők felett, akik a társadalmi helyzetük, etnikai és bevándorló státuszuk miatt marginalizálódtak.
Az 1918-as választójogi törvény módosítása lehetővé tette, hogy New York polgármestere kinevezze az első nőt rendőri vezető pozícióba: Ellen O’Grady rendőrkapitány-helyettes lett, ő vezette az első női egységet a New York-i rendőrségen. Nem maradt sokáig a posztján. 1919 decemberében O’Grady megtudta, hogy néhány milliomos a jelek szerint két tizenéves lányt kényszerített be a kocsijába, majd hazavitték és megerőszakolták őket. Rögtön elküldte Adele Priesst, hogy tartóztassa le a gyanúsítottakat. De amikor megérkezett a lakásukra, Richard Enright rendőrkapitány egységének egyik tagjával találta szemközt magát, aki megakadályozta a letartóztatást.
O’Grady írt Enrightnak, és kijelentette, hogy „itt a legfőbb ideje, hogy ezeket a milliomosokat megbüntessék, amiért csinos gyerekeket visznek az otthonukba erkölcstelen céllal”. De az erőszakoskodók sose kerültek bíróság elé. Ettől fogva a rendőrkapitány minden lehetséges módon akadályozta O’Grady munkáját, aki egy évvel később kilépett, mondván: „Nem maradhatok, mert nem tudom megőrizni az önbecsülésemet és a függetlenségemet. Visszavonulásra kényszerítettek. Nem tehetek semmi mást.”
Kemény intézkedések az erkölcstelenség ellen
Az első világháború kitörésével mindaz Egyesült Államokban, mind Nagy-Britanniában országszerte alkalmaztak egyenruhás nőket a rendőrségen, részint a háborús erőszak által okozott erkölcsi válság miatt, részint azért, mert a férfiak helye megürült, mivel a fronton harcoltak. A New York-i rendőrség „járőrnőket” toborzott a felügyelőnők mellé, nyomozói hatáskörrel, és hivatalosan is „rendőrnő” címet kaptak.
A háborús erőfeszítések fokozódása miatt megnövekedett munkaerőigénynek köszönhetően alkalmazták az első afroamerikai nőket is. 1916 júliusában Georgia Ann Robinson önkéntesként csatlakozott a Los Angeles-i rendőrséghez és 1919-ben nyert állandó rendőri státuszt, ugyanabban az évben a New York-i rendőrség Cora Parchment-t alkalmazta. Utóbbit a rendőri vezetők azzal bízták meg, hogy figyelje a fekete közösségeket Harlemben – különösen azokat, akik az utóbbi időben költöztek a déli államokból az északi nagyvárosokba a Nagy Migráció során. Az asszony pár hónappal később felmondott. Az okok nem ismertek, de távozása feszültségre enged következtetni a rendőrnő elképzelései és az intézmény céljai között.
Az első világháború alatt és az 1920-as évek folyamán egyenruhás járőrnők ellenőrizték a szórakozóhelyeket: a tánctermeket, mozikat, tengerpartokat és a vidámparkokat járták, többek között a New York-i Coney Islandet, és megpróbálták megakadályozni a fiatalok közötti, nem helyénvaló udvarlást. Angliában is hasonló, egyenruhás járőrnők igyekeztek kordában tartani a szórakozóhelyeken a fiatal nők katonák iránti – korabeli szóhasználattal „khakiláznak” nevezett – vonzalmát.
Az 1920-as években a londoni rendőrség szerződést kötött civil nőkkel, hogy „csaliként” működjenek, de a fedett tevékenység csak a következő évtizedben lett az angol rendőrnők rendszeres feladata.
Védelmezők
1915-ben, amikor megalakult a Rendőrnők Egyesülete, a „védünk és megelőzünk” gondolatát tették magukévá, és az új rendőrnő állomány Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban is „a lányok barátja”-ként vagy „törvényhatósági anya”-ként tekintett önmagára. Az egyik újság kifejezte reményét, hogy majd megjelenik a modern rendőrnő, aki „besurran egy zsúfolt táncterembe, vagy bekorcsolyázik éjszaka a jégpályára… és abban a pillanatban, amikor valami butaságot észlel, a halálos bűn lehetőségét elhárítva, pár csendes szóval síkra lép”. Semmi kétség, hogy „tízből kilenc esetben” a fiatal nő boldog lesz, hogy „megmentették saját ostobaságától”.
Vajon védve érezték magukat ezek a lányok, amikor a rendőrnők körbejártak, és „véget vetettek a flörtölésnek, majd hazakísérték a fiatal lányokat a mamájukhoz”, ahogyan az egyik amerikai újság fogalmazott? Vagy pedig ezek a felügyelők tették lehetővé az államnak, hogy újfajta, védelmező módon avatkozzon be a fiatal munkásosztálybeli és bevándorló nők életébe?
A veterán New York-i rendőrnő, Mary Sullivan számára mindenesetre a munka vonzerejét „az izgalom és a veszély jelentette, valamint az, hogy összemérhettem elmémet a bűnöző elemekkel”. Önéletrajzában örömmel ír arról, hogy elkaphatta a becstelen jósnőket; így fogalmaz:
Kevés dolgot találtam olyan izgalmasnak, mint azt a pillanatot, amikor felfedtem a csapdába esett, riadt csaló előtt, hogy női rendőr vagyok. Újból szívesen átélném, ha lenne rá módom.
A cikk teljes változata és a világ első női nyomozója, Isabella Goodwin különleges álcázási technikái a BBC History magazin új, júniusi számában olvashatók.
