A zenekarok dirigálása sok más szakmával egyetemben sokáig kizárólag a férfiak területének számított, sőt, egészen a XX. század közepéig kellett várni arra, hogy egy nő először hivatásosként vezényeljen egy zenekart.
Az 1904-ben Amszterdamban született Frieda Belinfante zsidó apja és keresztény anyja is zenész volt, akik a zenén keresztül találtak egymásra, így természetesen Frieda is már egész kiskorától tanult zenélni, szülei csellistának szánták. Frieda elmondása szerint apja ugyan jó zongorista volt, ám rémes tanár, aki ráadásul „semmit sem tudott a húrokról”, így a kislány tudása nem fejlődött túl sebes ütemben. Miután 17 éves korában apja meghalt, és Frieda más tanárokhoz került, gyorsan rádöbbent, hogy csellistaként nem vár rá fényes karrier.
A zenét viszont továbbra is imádta, és új célt tűzött ki magának: ha játszani nem is fog a színpadon, hát majd karmesterként áll ki. Kemény munkájának köszönhetően elérte, hogy főiskolai és más formációk vezetése után 1937-ben az amszterdami Concertgebouw vezetése őt kérte fel, hogy a nagy múltú intézményben állítson fel és vezessen egy kamarazenekart Het Klein Orkest néven. Ezzel Frieda Belinfante lett az első nő Európában, aki hivatásos karmesterként és egy állandó zenekar művészeti igazgatójaként dolgozhatott.
Harcos ellenálló
Sikerét azonban nem sokáig élvezhette. A német megszállás nemcsak a karrierjét törte derékba, hanem az életét is fenyegette, a helyzetét tovább súlyosbította, hogy zsidó származása mellett felvállaltan leszbikus is volt, így több okból is a nácik célkeresztjébe került. Frieda azonban nem próbált elmenekülni az országból, hanem barátja és művésztársa, a szintén nyíltan homoszexuális Willem Arondeus közvetítésével aktív tagja lett a holland ellenállási mozgalomnak. Elsősorban hamis papírokat gyártott a bujkálni kényszerülő zsidó és nem zsidó honfitársainak, de ennél veszélyesebb akciókban is szerepet vállalt.
– megakadályozva ezzel a Gestapót és a velük kollaboráló holland hatóságokat, hogy a továbbiakban össze tudják vetni a hamis papírokban szereplő adatokat a központi nyilvántartással.
Frieda ellenállóként gyakran férfi ruhában járta az utcákat, arra különösen büszke volt, hogy egy alkalommal saját édesanyja sem ismerte fel, amikor szembejött vele a járdán. A bombatámadás után azonban a Gestapo hatalmas erőket megmozgatva kezdett vadászni az ellenállás CKC nevű, főként homoszexuális tagokat tömörítő sejtjének tagjaira, és miután több harcostársukat elfogták, megkínozták és kivégezték, Frieda a bujkálásba belefáradva 1944 decemberében egy Tony nevű zsidó ismerőse társaságában gyalog indult el Svájc irányába.
Tonyt kivégezték
Közel két hónapig tartott, mire rettenetesen kifáradva, a fagyhalál küszöbén átértek a svájci határon, ahol az őket elfogó határőrök rögtön vallatni kezdték a párt. Frieda személyazonosságát egy korábbi svájci tanára igazolta, ám társát – miután kiderült, hogy nem házastársak –, a svájciak kiadták Hollandiának, ahol kivégezték, ugyanis a menekültek tömegével szembesülő svájci hatóságok ekkor már egyedülálló férfiakat nem engedtek be az országba.
Frieda a menekülttáborban kezdett el újra zenélni, ám napjait Tony sorsa és az átélt szörnyűségek mellett az is megkeserítette, hogy szexuális orientációja miatt is állandó zaklatásoknak volt kitéve. 1948-ban Kaliforniába emigrált, és hamarosan az Orange County filharmonikusok karmestere lett, ám 1962-ben leváltották, mivel a vezetőség úgy érezte, egy férfi karmesterrel „komolyabb” benyomást tehetnek a lehetséges szponzorokra.
Ezután különböző zenei társaságokban vállalt szerepet, illetve tanítással foglalkozott. Élete vége felé egy interjúban így foglalta össze pályáját:
Egyszerűen túl korán volt még nekem. Újra kéne születnem. Sokkal többet tehettem volna, ez elszomorít. De nem vagyok boldogtalan ember. Mindig a következő teendőt várom. Mindig van mit tenni.
1995-ben halt meg, a holokauszt idején végzett életmentő tevékenységét egy évvel korábban hivatalosan is elismerte az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma.
