Ullimi / GettyImages
Tudomány

Ez lehet az emberi hűtlenség titka is

A lile tojók gyakran hagyják el családjukat még akkor is, ha ez fiókáik életébe kerül, hogy egy másik hímmel hozzanak létre új fészekaljat. Hideg számítással döntik el, engedelmeskedjenek-e az evolúciós késztetésnek.

A legtöbben hajlamosak vagyunk emberi tulajdonságokat felfedezni állatokban egy-egy jelenet vagy mozdulat alapján, ami ugyan sokszor téves következtetés, de általánosságban mégsem alaptalan. Az alany legtöbbször a kutya, nincs is mit csodálkozni rajta, hiszen a fajt évezredek óta tudatosan formáljuk a saját ízlésünk szerint. Sokszor azonban vadállatoknál is visszaköszönnek olyan hangjelzések, viselkedési formák, amik azért tűnnek „olyan emberinek”, mert valójában azok is.

Pontosabban olyan ősi viselkedési és vokális elemek, amelyek még valamely közös őstől eredve öröklődnek tovább évmilliókon és fajok ezrein keresztül. Alapvető érzések jeleit például, mint a félelem vagy a megelégedettség, a legtöbb madáron, emlősön gond nélkül képesek vagyunk azonosítani, ám bizonyos szempontból ennél sokkal messzebbre is mehetünk. Életünk párjának megcsalása, vagy a család hátrahagyása egy harmadik miatt sem egyedül az ember sajátja – ismerkedjünk meg a lilékkel.

A hűtlen tojó

Ezek a kistermetű parti madarak világszerte több mint harminc fajt számlálnak, egyikük, a széki lile hazánkban is gyakori fészkelő madár volt az alföldi szikespusztákon. Több lilefajnál megfigyelték, hogy a tojó gyakran otthagyja a fészket, a tojásokat, de akár a már kikelt fiókákat is az „apjukra”, ő maga pedig egy másik hímmel új családot alapít. Még akkor is, ha a kicsik túlélési esélye ezzel a nulla közelébe zuhan, hiába küzd értük megkettőzött erővel a magára maradt apa.

A lile tojók életmódját persze nem lehet és nem is szabad az emberi hűtlenséggel párhuzamba állítani, de kereshetjük az evolúciós hajtóerőket.

Mit nyer és mit veszít egy lileszülő, ha elhagyja a családot és a fiókáit? Mi indokolja a viselkedésüket, mi alapján hozzák meg döntésüket? Illetve mi a lile és az ember „közös” evolúciós hajtóereje? Ezekről kérdeztük egy új kutatási eredmény kapcsán Székely Tamás ökológust, a Debreceni Egyetem egyetemi tanárát, az angliai University of Bath kutatóprofesszorát, az MTA külső tagját.

Hideg fejjel mérlegel

A Behavioral Ecology folyóiratban megjelent tanulmány egy nemzetközi kutatócsapat munkájának eredménye, amelyet Kupán Krisztina, a Max Planck Ornitológiai Intézet munkatársa vezetett. A széki lile Amerikában honos faját (egy mexikói populációt) vizsgálták, amelynek nincs magyar neve, a leginkább talán amerikai széki lileként említhetjük.

Kistian Bell / GettyImages Amerikai széki lile csibéje

Nagyon lerövidítve azt találták, hogy a tojók a fiókák egészségi állapota és a környezeti feltételek alapján hozzák meg döntésüket a szülői gondoskodás befejezéséről: ha a körülmények rosszak, a kicsik így is, úgy is elpusztulnak, amennyiben viszont kedvezőek, úgy az apa egyedül is remekül boldogul a fiókák felnevelésével. Így aztán – gondolhatják a lilefeleségek – miért ne keresnének új párt, akivel előbbi esetben pótolhatják a veszteséget, utóbbiban pedig még egy fészekaljjal növelhetik saját reproduktív sikerüket.

Az állatok viselkedésökológiai döntései általában a költségek és a várható haszon elemzésén alapulnak, a széki lile tojók is mindig a körülményekhez igazodó rugalmas, evolúciósan indokolt döntést hoznak. A kutatók 260 fészekalj adatait gyűjtötték és elemezték hét éven keresztül, ebben az időszakban a tojó az esetek 70 százalékában hagyta el a „családot”.

Fontos azonban, hogy általában először a gondozás mellett döntöttek, és nagy eséllyel csak azon a napon hagyták el a fiókáikat, amikor a fiókák egyike elpusztult.

Magyarán az anyák jellemzően azért hagyják el a „családjukat”, mert így próbálják menteni a menthetőt, és a még rendelkezésre álló energiáikat inkább egy új fészekalj felnevelésébe fektetni egy másik hím társaságában – áll az MTA a kutatásról beszámoló közleményében, mi pedig Székely Tamással folytatjuk a részletekkel.

Gyilkos szomszédok

Mielőtt bárki is követ dobna a táplálékért síró kicsinyeit cserben hagyó anyára, ki kell emelni, hogy a lilecsibéket nem kell etetni. Úgynevezett fészekhagyó madarak, a fiókák kikelésük után rögvest önállóan táplálkoznak – közvetlen környezetünkből a kiscsibéket vagy a kiskacsákat hozhatjuk példaként. Ezért míg sok madárfaj szinte a végkimerülésig hordja az élelmet a feneketlen bendőjű ifjaknak, a lileszülők feladata könnyebb:

Etetni nem kell a lilecsibéket, csak terelgetni élelemkeresés közben, illetve melegen tartani, megvédeni őket az időjárás viszontagságaitól, a ragadozóktól és a fajtársak felnőtt egyedeitől

– mondja a 24.hu-nak Székely professzor.

Utóbbit emberi szemmel kegyetlen gyakorlat teszi szükségessé. A széki lilék territoriális madarak, és a szomszédok még az apróságokat sem tűrik el a területükön: megfogják a csőrükkel, felrepülnek jó 20 méter magasra, majd leejtik a fiókát. Az nyilván nyekken egy nagyot, de nagyon szívósak, egy-két ilyen akciót azért sokuk még túlél, de ha a támadó nagyon agresszív, nincs esélyük. Ilyen esetekben válik lényegessé, hány szülő kíséri és védi a lilecsibéket.

Jouko van der Kruijssen / Cultura Creative / Cultura Creative via AFP Amerikai széki lile

Menjek, vagy maradjak?

Korábban írtunk már arról, hogy emlősök körében a hímek kevésbé bírják a gyűrődést, előbb elpusztulnak, ezért összességében mindig több a nőnemű egyed. Ez a madaraknál, így a liléknél is fordítva van, a fészkelő párok mellett jelentős számú „facér fiú” várja a szerelmet.

Ha nagyon lecsupaszítjuk, ugyanarról van szó, mint az embereknél: mi kényszerít egy feleséget vagy egy férjet, hogy feladva addigi életét új családot alapítson? Mi dönt a maradj vagy menj kérdésében, holott nyilvánvalóan két szülő meg tudja osztani a gyereknevelés feladatait, tehát evolúciós szemmel nézve együtt sikeresebbek, mint az egyszülős családok?

A lile tojók esetében állandó a csábítás, ilyenkor kell számba venniük a fent már vázolt tényeket. Ha a környezeti feltételek rosszak, a kicsik pusztulni kezdenek, egyértelműen egy új fészekalj a jó megoldás. Ám ha minden rendben megy? Akkor azt kell figyelembe venni, hogy az apa – amely egyébként is odaadóbb, hatékonyabb lileszülő – egymagában elég a fiókák felneveléséhez, tehát az anya nyugodtan szedheti a sátorfáját és engedhet a kísértésnek. A faj ezzel jó eséllyel még egy fészekaljnyi madárral sokasodhat.

Ugyanez a koncepció érvényes lehet az emberekre is, akár a férfi, akár a nő távozik a családból, persze sokkal bonyolultabban.

Az evolúciós késztetést nagyban árnyalják, sőt a legtöbb esetben elnyomják a társadalmi elvárások, az az értékrend, amibe beleszületünk, felnövünk és a mindennapjainkat éljük. Székely professzor egyik folyamatban lévő kutatása épp erre keresi a választ: a férfiak és a nők gyermeknevelését hasonló evolúciós törvények befolyásolják-e, mint a lileszülők viselkedését.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.