Ahhoz képest, hogy a három részre szakadt Magyarország területén közel másfél évszázadig zajlottak a végvári harcok, tulajdonképpen kevés „hős” katona került be ebből a korszakból a köztudatba. A váraikat a túlerő ellen sokáig védő kapitányok mellett igazából csak Zrínyi Miklós bán neve ismert, mint a törökök ellen aktívan is fellépő hadvezéré. Pedig lennének még jelöltek a listára, például Thury György, aki kapitányként rengeteg borsot tört a törökök orra alá, bajvívóként pedig messze földön is híresnek számított.
Messzi földről érkeztek kihívói
Thury valamikor 1519 táján látta meg a napvilágot, igazi katonacsalád sarjaként: nagyapja Hunyadi Mátyás seregében harcolt, apja pedig szintén az oszmán hódítók elleni harcokban tüntette ki magát. Nem csoda, hogy György egészen fiatalon kitanulta a lovaglás és a bajvívás csínját-bínját, 1544-ben pedig már „huszárfőlegény” volt Ság várában. Itt történt állítólag, hogy sikerült annyira leitatnia egy török vitézt, hogy az a kopjájával halálra sebezte magát. Ennél azonban hagyományosabb módokon is kitüntette magát: az 1552-es, egyébként vereséggel végződő palásti csatában egy egész hadtestet mentett meg a pusztulástól.
Híre hamarosan a császári udvarba is eljutott, 1556-ban I. Ferdinánd főispánsággal és Léva várának kapitányi tisztségével ismerte el tetteit. Két évvel később aztán át kellett adnia a helyét a fogságból szabadult Dobó Istvánnak, cserébe azonban Veszprém elestével a Dunántúl egyik fontos védőbástyájának számító Várpalota élére nevezték ki. Thury kapitányként bizonyította, hogy nemcsak a kardforgatáshoz ért, hanem stratégaként is képes gondolkozni. Mivel az udvartól kapott pénz nem volt elég a vár és a helyőrség megfelelő fenntartására, a kapitány igyekezett kedvezményekkel újra népesíteni uradalma környékét, miközben vakmerő portyákat vezetett a török területekre, hogy az ott szerzett zsákmánnyal is kiegészítse a szűkös forrásokat.
A végvári harcok jellegzetességei közé tartoztak ezek a sokszor jó előre egyeztetett, egy az egy elleni, szabályozott körülmények között zajló küzdelmek, amelyekben a palotai kapitány nem talált legyőzőre, pedig egy idő után a helyi pasák és vitézek mellett már az Oszmán Birodalom távoli vidékeiről is érkeztek híres bajvívók, hogy összemérjék erejüket a magyar vitézzel. Thury „fellépett” az I. Miksa 1563-as pozsonyi koronázási ünnepsége alkalmából rendezett tornán is, ahol „válogatott külföldi lovagokat” múlt felül, a főherceg pedig aranysarkantyús vitézzé avatta.
Tőrbe csalták a törökök
Ettől azonban nem jutott több pénz a palotai végvárnak, amelyet 1566-ban csak a szerencse mentett meg a török kézre kerüléstől. Miután Thury sokáig sikeresen védte a túlerővel szemben, a minden bizonnyal döntő roham előtt állítólag azért vonultak vissza az ostromlók, mert felderítőik keresztény felmentő seregnek nézték a fát szállító szekerek által felvert porfelhőt.
Öt évvel később azután elfogyott a törököknek ekkorra már igencsak a bögyében lévő kapitány szerencséje. A források ellentmondanak abban, hogy mi is történt pontosan, a magyar krónikások szerint a szigetvári, a pécsi, a koppányi és a fehérvári bégek fogtak össze Thury tőrbe csalására, a törökök későbbi védekezése szerint – ekkor ugyanis hivatalosan éppen béke volt a felek között – viszont ő volt az, aki szokása szerint bajt kevert.
Ez a Thury György nem maradt nyugton, hanem az egész világ tudja, hogy mindig gonoszságban járt, és szokása volt valamelyik úton lesben állva, minden szandzsákbéget, ki azon a vidéken ment, megtámadni
– írta az egyik pasa a bécsi udvarnak.
Fogadjuk el a magyar források igazságát: a törökök kis csapattal pusztítani kezdték a Kanizsa körüli vidéket, majd amikor Thury katonáival megérkezett és üldözni kezdte őket, a kapitányt egy hatalmas túlerővel felállított csapdába vezették. A cél feltehetően az élve elfogás lett volna, a vitéz bajvívó azonban azután sem adta meg magát, hogy lováról is leesett, a krónikás szerint sisakját levéve jelezte, hogy nem fél a halálos sebtől, majd felkiáltott: „Ebek, engöm pórázon nem hordoztok, / Egyik helyről másikra nem hurcoltok!”
Ha nehezen is hisszük, hogy az írni-olvasni nem tudó kapitány e válságos pillanatban versbe szedve szidta volna ellenségeit, az biztos, hogy Thury 450 évvel ezelőtt, 1571. április 2-án az orosztonyi mocsárban elesett. Levágott fejét Isztambulba küldték, testét pedig a felmentő sereggel késve a helyszínre érkező Zrínyi György temette el.
