Ha megnézzük Magyarország vízrajzi térképét – még így, a folyószabályozások és nagy lecsapolások után is –, vagy lefúrunk mélyen a föld alá, lépten-nyomon bizonyosságot nyerünk: hazánk a vizek országa. Sőt, azt is mondhatjuk, a hévizek országa, mivel a földkéreg alattunk vékonyabb a világátlagnál, a geotermikus energia már viszonylag kis mélységben is magas hőmérsékletet generál.
Felkészülés a melegben
Mezőkövesd, Egerszalók, Bükfürdő – csak néhány példa azokra a hőforrásokra, amelyek évszázadok, évezredek óta kisebb-nagyobb vízfolyásokat alkotva törnek elő a földből. Mára a fúrt kutakkal kiegészülve hévizek, illetve a 30 foknál hidegebb, de télen-nyáron egyenletesen meleg vízzel szolgáló úgynevezett termák sokasága várja a pihenni, gyógyulni vágyókat országszerte.
A „használt vizet” a jelenlegi törvények értelmében tilos visszavezetni a föld alá, ezért sok helyen hűtőtóba kerülnek, némileg csökkentik a sótartalmukat, de végül mindegyiket természetes vizeinkbe vezetik. És itt jön a „csavar”, ami az emberi tevékenység, nagyon gyakran a felelőtlenség miatt ezeket az egész évben kellemes környezetet biztosító tavakat, kifolyókat, rövid erecske- vagy patakszakaszokat veszélyessé teszi. A melegkedvelő, akár trópusi környezetből származó állatok és növények ugyanis vígan megélnek, szaporodnak e helyeken, a pusztulásukat okozó téli fagyoktól védve.
És hogy mindez nem csak a laikus agymenése, azt Dr. Lukács Balázs biológus, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársa erősíti meg a 24.hu-nak.
Nevezzük naivitásnak
Emberi tevékenység alatt témánk szempontjából általában véletlen behurcolást, gazdasági célú betelepítést, netán természetes módon létre nem jövő terjedési útvonalak megnyitását értjük, ám itt elsősorban felelőtlenségről, másik oldalról nézve pedig tudatosságról van szó. Magyarország tele van akváriumokkal, vizes élőhelyet imitáló terráriumokkal, amelyekben egzotikus, meleg égövi fajok, halak, kétéltűek, hüllők, ízeltlábúak tömegei élnek egyfajta házi kedvencként. Állatok és növények vegyesen.
Amikor pedig az ember „megunja”, bármilyen okból nem tudja vagy nem akarja fenntartani, komoly dilemmával szembesül, gyakorlatilag három lehetősége van. Keres nekik egy megfelelő befogadóhelyet, elpusztítja őket, vagy kiengedi a természetbe, hátha elboldogulnak. Egy neonhalat pedig nyilván senki nem a Dunába dob, ha meg akarja kímélni az életét, maradnak a fent taglalt meleg víztestek.
Nevezzük jóhiszeműségnek, naivitásnak, hiszen az ember nem akar ártani az állatnak vagy növénynek, olyan helyen ereszti el, ahol »biztosan jól fogja magát érezni«
– fogalmaz megengedően Lukács Balázs. És aki ilyet tesz, bizonyosan nem is gondolja tovább.
Gyorsított evolúció
Mert valóban, sokszor jól is érzi magát, megtelepszik, szaporodik, és arról már tényleg nem az a szerencsétlen állat vagy növény tehet, hogy idővel képessé válik kilépni a meleg vízből, és korlátlanul terjedni egy nemrég számára még élhetetlen, ellenséges környezetben. Sőt, rengeteg adat bizonyítja, hogy idővel sokuk akklimatizálódik, és terjedni kezd immár korlátok nélkül.
Az élőlények genetikai állományában elképesztően sok olyan információ van kódolva, amelyek a körülmények megváltozásával aktivizálódva segítik az alkalmazkodást. Adott környezetben egyeseknek ez soha nem sikerül, másoknál évtizedek szükségesek hozzá, míg akadnak, amelyeknek elég néhány generáció, esetleg csak néhány év.
A magyarországi hévizekben gyökeret vert fajok számára gyorsított evolúció folyik. Ahogy az egyedek távolodnak a hőforrás központjától, túlélnek és szaporodnak, úgy növelik a faj tűréshatárát és életterét. Az egyre enyhébb „magyar telek” ebben még segítik is őket. A módszert tehát felfedtük, nézzük, melyek élnek/éltek vele – a teljesség igénye nélkül persze, hiszen a számuk már most szinte felmérhetetlen.
Hiába próbálják felszámolni
A Hévízi-tó és a tatai Fényes-forrás kifolyóján is akváriumi dísznövényeket termesztettek, a vállalkozások tönkrementek, a növények maradtak és azóta is terjednek. A Hévízi-csatornán például rendre 10 milliós nagyságrendben számolják fel az idegenhonos fajokat, de a feladat Sziszüphosz munkájára hasonlít:
Mindig maradnak magok, gyökérmaradványok, amelyekből az invázió újraindul, ráadásul az őshonos fajok megóvása érdekében eleve óvatosan kell eljárni
– mondja a szakember hozzátéve: az ilyen durva beavatkozások sok megőrzendő, akár védett növényt is veszélyeztetnek.
A dél-amerikai eredetű úszó kagylótutaj a Hévízi-csatorna meleg vizeiből kijutva ma már a Kis-Balatonban terjeszkedik. Az egyik leglátványosabb és leggyorsabb „kiszabadulást” viszont egy másik vízi növény, a trópusi, szubtrópusi területekről származó óriás valiznéria produkálta hazánkban.
Az egész Balatont megfertőzheti
A fajt 2003-ban detektálták először a Hévízi csatornában és a tapolcai Malom-tó kifolyójában, mára eljutott a Balatonba, a Keszthelyi-medencében nagyon rövid idő alatt már egy négyzetkilométert foglalt el. A valiznéria komoly aggodalomra ad okot, mert agresszívan terjeszkedik, más vízinövény nem él meg mellette.
Ráadásul sok szerves anyagot termel, Lukács Balázs szerint a közeljövőben jelentős hatása lehet a tó anyagforgalmára, olyan vízminőségromlást eredményezhet, amit már laikusként is megérzünk. Csak egy példa:
A kanadai kislevelű átokhínárt is akvaristák juttatták ki természetes vizeinkbe valamikor a ’40-es, ’50-es években. Fél évszázad kellett, hogy akklimatizálódjon, az utóbbi 10–15 évben kezdett agresszív invázióba, exponenciálisan terjed. Az ember ilyenkor már gyakorlatilag tehetetlen.
Tíz év alatt elfoglalta a Dunát
Ami az állatokat illeti, ismét Hévíz a remek példa. A csatorna kristálytiszta vizében az ember mintha egy akváriumban lenne, guppik, neonhalak, xifók, zebradániók, leopárdsügérek úszkálnak a trópusi növények között. Mondhatni bármelyik, akvarisztikában használt halfajjal összefuthatunk.
Egyelőre óriási problémát nem okoznak, mert nem valószínű, hogy a közeljövőben képesek lennének elhagyni a meleg vizet. Nem úgy, mint az akvaristák által behurcolt legdurvább inváziós faj, a mexikói mocsárrák.
Nincs 10 éve, hogy valaki a budapesti Városligeti-tóba engedett pár példányt, azóta a Duna teljes magyarországi szakaszán észlelik nagy számban, de megjelent a Tisza mentén is, és nyilvánvalóan csak idő kérdése, hogy a többi mellékfolyót is meghódítsa
– jegyzi meg a biológus.
Meleg égövi származása ellenére nem igényel trópusi körülményeket, az egyre enyhébbé váló magyar teleket túléli. És óriási károkat okoz. Egyrészt kiszorítja élőhelyükről a fokozottan védett őshonos rákfajokat, másrészt lyukakat fúr az árvízvédelmi rendszerbe: megtörtént, hogy egy zsilip egész betonszerkezete a vízbe fordult a rákok tevékenysége nyomán.
Tényleg az a legszomorúbb, hogy nincs mit tenni ellenük, amely faj egyszer megtelepedett és terjeszkedni kezdett hazánkban, azt kiirtani nem lehet. Egyedül a felelősségteljes magatartás segíthet, hogy a jövőben ilyesmi ne történhessen meg. Ha díszállatot vagy dísznövényt vásárolunk, azt semmiképpen ne ültessük ki a természetbe, ne engedjük szabadon, mert beláthatatlan következményei lehetnek.
Kiemelt képünkön a Hévízi-csatorna 2017-ben, a 2020-as rehabilitáció előtt.
