Takács Péter
Tudomány

Végveszélybe került a kutyahal

A lápi póc a Kárpát-medence vizeinek szuperképességekkel bíró, ikonikus tagja. Egykor állati takarmányként lapátolták a sárból, ma egyetlen példány értéke 250 ezer forint. Gyorsuló ütemben tűnik el a magyar vizekből, megmentését egyelőre a bürokrácia útvesztői és pénzhiány késlelteti.

A lápi póc keveseknek hangzik ismerősen, a legtöbben most alighanem azon törik a fejüket, vajon miféle szerzet lehet ez ilyen névvel? Pedig az apró termetű, életművésznek is nevezhető hal nemcsak megérdemli a figyelmünket, de gondoskodásunkra is egyre inkább rászorul, miután rohamosan tűnik el talán legfontosabb élőhelyéről, a Kárpát-medencéből.

A faj több tízmillió éve jelent meg a Földön, endemikusnak ugyan nem nevezhetjük, de a történelmi Magyarország egykori lápos, mocsaras területei számítottak egyik legjelentősebb élőhelyének. Egykor olyan tömegben volt jelen, hogy az emberek ezerszámra lapátolták össze és adták az állatoknak takarmány gyanánt. A gyakori találkozás emléke megannyi népi elnevezése is, mint például békahal, bobály, ebhal, kutyahal, peczehal, rucahal – talán nem is véletlenül szerepelnek itt szárazföldi állatok, de erről majd később.

Mára a kutatók évről évre egyre nehezebben találnak lápi pócokat, egyes területekről pedig már biztosan eltűntek.

Annak ellenére sodorjuk egyre nagyobb bajba, hogy a tudósok már évek óta kongatják a vészharangot, ugrásra készen állnak, konkrét tervekkel rendelkeznek a megmentésére. Ha lenne elegendő forrás, már holnap elkezdenék a munkát. Kit tisztelhetünk a lápi pócban, és mi sodorta végveszélybe? Miért nehéz érte bármit is tenni? Erről beszélgettünk Dr. Takács Péter biológussal, az Ökológiai Kutatóközpont Balatoni Limnológiai Intézetének tudományos főmunkatársával, aki több mint egy évtizede kutatja a fajt, és követi nyomon a sorsát.

Takács Péter

Ereje a sokaságban van

A lápi póc legközelebbi, Magyarországon is őshonos rokona a csuka, bár illusztris ragadozóhalunk mellé helyezve ezt az apróságot azért ez nem tűnik egyértelműnek. Egy átlagos póc testhossza alig éri el a 10 centimétert. Élettartama meglepően rövid, alig két-három év, ám a faj fennmaradását nem is ez, hanem a nagy tömeg biztosítja.

Ahol jól érzi magát, a szennyezésektől mentes lápokban, mocsarakban, a terület mértét tekintve elképesztő tömegben lehet jelen

– mondja a 24.hu-nak Takács Péter.

Bárhol rákeresünk, ragadozóként adják meg, ami azért nem azt jelenti, hogy mind a 10 centiméterével vérmesen üldözi a kisebb-nagyobb halakat. Valójában zooplanktont és az aljzatban megbúvó apró gerincteleneket fogyaszt, erre a szakszó invertivor: állati eredetű táplálék, de a cinegét sem nevezzük ragadozónak, ha felkap egy hernyót az ágról.

Hatvanmillió éves

A Közép- és Alsó-Dunai vízgyűjtő endemikus faja, megtalálható a Duna vízgyűjtőjén, de a Duna-deltában és a Dnyeszter vízgyűjtőjén is. Utóbbira nincs megalapozott, tudományos magyarázat, a kutató csupán logikus gondolatmenetként hivatkozva mondja, hogy a Fekete-tenger kialakulása előtt a Duna és a Dnyeszter feltehetően kapcsolatban állhatott egymással, így terjedt el utóbbin is a lápi póc.

Ideje volt rá bőven. Az Umbra nembe ugyanis a lápi pócon kívül még összesen két Észak-Amerikában honos faj tartozik, ami arra utal, hogy ez a csoport még a két kontinens szétválása előtt kialakulhatott. Ezt a feltételezést alátámasztják a filogenetikai vizsgálatok eredményei is, amelyek szerint e fajok szétválása körülbelül hatvan millió éve történhetett meg.

De térjünk vissza a jelenbe. Aki valaha is látta a Kárpát-medence folyószabályozás előtti vízrajzi térképét, az tudja, szűk 200 éve hazánk jelentős része még vízjárta területnek számított. Az áradások több tízezer kilométert borítottak el, időszakosan, számtalan faj „jött-ment” a vizek kiterjedéséhez alkalmazkodva.

Extrém viszonyokat is túlél

A mai ember, főleg városon élve szinte már elképzelni sem tudja azt a környezetet, ahol az év egy részén a víz az úr, utána a sár, az ingovány, és csak rövid időre, foltokban szárad ki teljesen. A lápi póc viszont tökéletesen idomult ehhez, több „szuperképessége” is van. Az egyik egyedi tulajdonsága – amiről a kutyahal elnevezést is kaphatta –, hogy a melluszonyait felváltva is tudja mozgatni, így az aljzaton ezek segítségével „sétálni” tud.

Takács Péter Lápi póc

Emellett a sűrűn erezett úszóhólyagja segítségével a légköri oxigént is hasznosítani tudja. Testének vizes közegben, sárban kell maradnia, de nem fullad meg, sőt egészen sokáig életben marad extrém viszonyok között is. A kutatók sokszor olyan területeken is találnak élő példányokat, ahol már nincs is szabad vízfelszín, csak saras, mocsaras gödrök, ahol halaknak látszólag esélye sem lehet a túlélésre.

E tulajdonságok hasznát nem kell hosszan ecsetelni, a túlélés esélyét jócskán megnöveli, ha egy hal átvészeli élőhelyének jelentős mértékű, de időszakos szárazodását is. Nyilván ezt használták ki elődeink, amikor vödörszám lapátoltak haza pócot a malacnak, ám maguk nem igazán ették.

Innentől kezdve talán már egyértelmű, mi a faj legnagyobb problémája. A XIX. században Magyarország modernizálásának egyik alapja volt a folyók szabályozása, a vízjárta, mocsaras területek mérete rövid időn belül több mint 95 százalékkal csökkent. A szabályozások előtt körülbekül 26 ezer km2 – ami nagyjából megegyezik a mai Csongrád-Csanád, Bács-Kiskun, Hajdú-Bihar és Békés megyék együttes területével – volt állandóan vagy időszakosan víz alatt a Kárpát-medencében. A szabályozások eredményeként ez körülbelül 700 km2-re, az eredeti kiterjedés 3 százalékára zsugorodott. Ugyanilyen mértékben szorultak vissza az ehhez köthető élőlények is, a lápi póc

állati takarmányból mára Magyarországon fokozottan védett fajjá vált, természetvédelmi eszmei értéke egyedenként 250 ezer forint.

A vészharangok pedig nyilván nem azért szólaltak meg, mert kétszáz éve valami megváltozott, hanem azért, mert az utóbbi években a folyamat annyira felgyorsult, hogy könnyen lehet, az utolsó órákat éljük.

Esernyőfaj, másokat is véd

A természetet nem lehet százalékokkal leírni, szegény halat pedig az ág is húzza, sokkal több fenyegetéssel kell szembenéznie annál, mint amit élőhelyének ennyire jelentős csökkenése jelentene. A zsugorodás a gyakorlatban a megmaradt mocsaras, lápos területek feldarabolódását is jelenti, így a populációk el vannak zárva egymástól. Csökken a hosszú távú túlélést biztosító genetikai sokszínűségük, és ha bármilyen okból egy területről eltűnnének, nincs út, amin azt újra benépesíthetnék.

Takács Péter

Az élőhelyek feldarabolódása már csak a klímaváltozás miatt is egyre gyorsuló jelenség, további negatív hatása pedig, hogy a megmaradó mocsaras részek egyre nagyobb területen érintkeznek a főleg mezőgazdasági területként hasznosított környezetükkel. Ez azért nagy probléma, mert a lápi póc kifejezetten érzékeny a szennyvíz, műtrágyák, vegyszerek jelentette szennyeződésekre.

Ezen túl számos veszélyeztető tényezőt rejt még az emberi tevékenység, a legfontosabbakat azért kell felsorolnunk, hogy végül világosan lássuk: a faj megtartása csak rajtunk múlik. Miért kiemelten fontos segíteni rajta? Mert a lápi póc igazi esernyőfaj, ami azt jelenti, hogy ha számára sikerül biztosítani a megfelelő körülményeket, azzal egy csapásra megszámlálhatatlan hasonló környezethez kötődő, más állat- és növényfaj kapja vissza életfeltételeit.

Szárazság és ellenségek

A magyar törvényi szabályozás a vizek visszatartása helyett még mindig azok lehető leggyorsabb elvezetését támogatja. Emiatt vizes élőhelyeink gyorsuló ütemben tűnnek el, nagy részben a klímaváltozás okozta hosszú, forró periódusok során. A mocsarakból a póc mára inkább az ezek lecsapolására, illetve öntözésre szolgáló csatornákba – úgynevezett másodlagos élőhelyekre – szorultak vissza. De ezek a vízterek egyrészt hosszú időre kiszáradhatnak, másrészt karbantartásuk okán gyakran kotorják ki belőlük a növényzetet és az iszapot a benne búvó halakkal együtt.

A lápi póc élettere hihetetlen mértékben zsugorodik, a maradékot egyre több behatás (pl. szennyezés) éri. Ha mindez nem lenne elég, emberi felelőtlenségből ellenfelei is megjelentek.

Egyikük a Kelet-Ázsiában, a Sárga-tenger mellékén honos amur géb, amelyet az eredeti élőhelyéről egy akvarista vitt át Szentpétervárra még az 1900-as évek elején. Onnan az európai természetes vizekbe kivadulva terjedt nyugat felé, így a múlt század végén a Tisza vízrendszerébe is bejutott. Úgy tűnik, hogy manapság az egyes vízrendszerek határait emberi segítséggel, halastavi halszállítmányok potyautasaként ugorja át, viszont egy vízrendszeren belül spontán terjed. Ugyanazt a speciális élőhelyet részesíti előnyben, amit a lápi póc, és nemcsak a táplálékot fogyasztja el előle, de az ikrákat, kisebb pócokat is felfalja.

A magyar pócállományokra sajnos más veszély is leselkedik. A már említett két közeli rokon póc fajok közül az egyik (U. pygmea), vélhetőleg akvarista telepítés révén európai természetes vizekben is megjelent, sőt az utóbbi években Dél-Lengyelországból is van bizonyított előfordulása. Ez már nem igazán jelentős távolság, így sajnos számítani kell e közeli rokon, mégis idegen faj megjelenésére is.

Egyébként ez a két faj annyira hasonlít egymásra, hogy még a szakértők számára is nehézséget jelenthet az őshonos, tehát óvandó faj és a közeli rokon, de nemkívánatos faj egyedinek az elkülönítése. Emellett a két faj vélhetően hibridizálódhat is egymással, aminek lehetőségét, illetve jelentőségét kutatási eredmények hiányában sajnos jelenleg még nem ismerjük, de a kutató véleménye szerint hibridizációval az őshonos faj állományainak génkészlete helyrehozhatatlanul megváltozhat.

Van, ahonnan már eltűnt

Védelmét nagyban megnehezíti, hogy állományainak felkutatása, illetve azok nagyságának akár hozzávetőleges megbecslése is nagyon nehéz feladat. Takács Péter és kollégái 2010 óta 70-80 helyszínt vizsgáltak, ahonnan régebben jelezték a faj előfordulását, de a póc olyan tökéletesen „bújik el” a hínárnövényzetben, sárban, lerakódott növényi részek között, hogy a halállomány-vizsgálatokra általánosan  használt, amúgy kisvizekben igen hatékony elektromos halászati módszerrel is nehéz rájuk találni.

Takács Péter

Alapszabály, hogy ahol egyik évben nem találtak egyetlen egyet sem, ott a következő években még felbukkanhat – persze már ez is szomorú ahhoz képest, hogy nem is olyan rég még ezrével lapátolták az emberek. Az utóbbi években sok helyen érzékelhető módon megfogyatkozott a hal állománya, a Felső-Tisza vidékéről már szinte teljesen eltűnt, élőhelyei sok helyütt kiszáradtak, és ez várható rövidesen a Közép-Tisza-vidéki élőhelyeken is.

A lápi póc magyarországi állományainak megmentésére a terület kezelőinek, a vízügyi igazgatóságok, illetve a fajjal foglalkozó kutatók együttműködésére lenne szükség. Egyrészt jelentős erőfeszítéseket kellene tenni – akár óvatos kotrással és zsilipek építésével is –, hogy a lápi póc még meglévő élőhelyein biztosítsuk a megfelelő minőségű és mennyiségű vizet. Másrészt a kutatók az őshonos állományok emberi segítséggel történő felszaporítását is lehetségesnek tartják, ami történhetne az eredeti vagy újonnan kialakított élőhelyeken is. Ez utóbbiakon az idegenhonos fajok zavarása nélkül, szoros felügyelettel szaporodhatna, és ezekről a bázisokról lehetne őket kitelepíteni más helyekre. Ennek a menetrendjét is kidolgozták már, csak egyelőre forrást nem sikerült rá találni.

Segíthetnénk, de…

A természetvédelmi Világszövetség (angol rövidítése IUCN) talán közismert Vörös Listája az egyes fajokat veszélyeztetettségük alapján osztályozza, számunkra ebből a „nem fenyegetettől” a „súlyosan veszélyeztetettig” felállított öt kategória érdekes. Az egy-egy faj megmentését szolgáló projekttervek támogatásának megítélésénél figyelembe veszik a kérdéses faj, illetve élőhelyének státuszát is.

A lápi póc jelenleg az öt kategória közepén van, hivatalos státusza a „sebezhető”, holott a kutatók szerint a faj magyarországi állományok esetében már sajnos teljesülnek azok a kritériumok is, melyek alapján az egyel magasabb, „veszélyeztetett” kategóriába lehetne átsorolni. Ezzel egyrészt nagyobb figyelem fordulhatna a faj felé, másrészt olyan pályázati lehetőségek nyílhatnának meg, amelyek segítségével bele lehetne vágni az igencsak költséges munkákba.

Az átsorolás viszont a jelenleg nehezen lehet keresztülvihető, mivel az előfordulási adatok alapján több százezer négyzetkilométeres elterjedési területtel bír, ami túl nagy ahhoz, hogy a „veszélyeztetett” státuszú fajok közé kerüljön. Ráadásul a Száva mellékén, a volt Jugoszlávia területén egyre másra fedezik fel az újabb populációkat.

Azok az állományok valószínűleg eddig is ott voltak, de a szerb és horvát kutatók csak most, a terület teljes aknamentesítése után merészkedtek a terepre

– mondja a szakember.

Annyira frissek az adatok, hogy egyelőre azt sem tudjuk, az ottani állomány stagnál, csökken vagy növekszik. Ugyanakkor, ahogyan azt már említettük, a póc az elterjedési magterületét képző magyarországi vízterek szinte mindegyikében visszaszorulóban van. A folyószabályozások miatt az állományai erősen elszigetelődtek egymástól, és számos helyen a vízhiány, illetve az idegenhonos fajok előretörése miatt már vagy eltűntek, vagy eltűnőféleben vannak.

A szomorú helyzet tehát az, hogy egy ezer szállal hazánkhoz köthető faj talán utolsó harcait vívja a túlélésért. Holott a faj megmentését szívügyének tekintő szakembergárda felmérte és folyamatosan nyomon követi az állományok változásait, szaporítási és nevelési módszertanát is kidolgozta. Így a lápi póc magyar állományainak megmentéséhez már csak összefogásra, átgondolt tervezésre és pénzre lenne szükség. Viszont jelenleg a faj hosszútávú megőrzéséhez szükséges anyagi források előteremtését bürokratikus akadályok nehezítik.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.