Tudomány a jövő megmentői

„Azt súgta, most már méltósággal tud szembenézni a halállal”

Egy gyerekkori pillanat elég lehet ahhoz, hogy valaki egy életre elköteleződjön egy pálya iránt. Így történt Dr. Bányai Évával, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Karának professor emeritusával is, aki a hipnóziskutatás egyik nemzetközileg is elismert szaktekintélye. Bár eredetileg csak a vizsgálatokra koncentrált, utóbb terápiával is foglalkozni kezdett, manapság pedig azon dolgozik, hogy felhívja a figyelmet: a rákbetegek mentális egészségére is oda kell figyelniük az orvosoknak.

Dr. Bányai Éva azon szerencsések közé tartozik, akik már kisiskolás korukban pontosan tudták, mivel akarnak majd foglalkozni, tervüket pedig meg is valósíthatták. A pszichológus a Svábhegyen járt iskolába, élete egyik fontos emléke, mikor elsős lányosztályosként neki köszönhetően nyerték meg a vasgyűjtést. Egy szülői értekezleten a tanárnő elmesélte, hogy az udvaron az elsős Éva a nyolcadikos fiúknak mondott valamit, és mintha csak hipnotizálta volna őket, követni kezdték – valójában csak azért beszélt a fiúkkal, hogy segítsenek neki elhozni egy szép adag vasat a hegyről. Éva kérdezősködésére matematikus apja és magyar-francia szakos tanár anyja elmagyarázták neki, mi is a hipnózis, az akkor elsős gyermek pedig eldöntötte, hogy később ezzel akar foglalkozni.

A Szilágyi Erzsébet Leánygimnáziumban már korán könyvtárba, illetve levéltárba kezdett járni, hogy minél többet megtudjon a hipnózisról.

Azt mondták, ezeket a forrásokat csak kutatóknak adják ki, mert nagyon kényes anyagok. Magától értetődő volt, hogy kutatóvá kell válnom

– nyilatkozta a 24.hu-nak a szakember. Mivel ekkor még úgy gondolta, hogy nem bírja a vért, a pszichológia tűnt a legjobb választásnak célja eléréséhez.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

A korszakban a szakmára sokáig polgári áltudományként tekintettek, ráadásul tanulóként országos versenyen helyezett lett fizikából, ezért többen, köztük tanárai is próbálták lebeszélni a pszichológia irányáról. A kompromisszumos megoldás végül az lett, hogy egy megbecsült képzésre, magyar nyelv és irodalom tanári szakra is jelentkezett, 1966-ban így két diplomát szerzett. A pszichológia mindig is fókuszban maradt nála, de egyetemi oktatóként a pedagógiától sem távolodott el.

Így kezdődött a magyar hipnóziskutatás

Az egyetemen már az első évtől lejárt a Pécsi Orvostudományi Egyetemre, ahol Grastyán Endre idegélettani laboratóriumában önkénteskedett. „Két embert tekintek fő mentoromnak: az élettan területén Grastyán Endrét, a hipnózis szempontjából pedig Ernest R. Hilgardot” – mondta a pszichológus, hozzátéve, hogy Grastyán Endre többször egyengette korai akadémiai pályáját, ráadásul rengeteg hasznos élettani tapasztalatot is szerzett a közös munkájuk során.

A szakértő még egy nevet emelt ki, Ádám Györgyét, aki a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézetének igazgatója, illetve az Eötvös Loránd Tudományegyetem Összehasonlító Élettani Tanszékének vezetője volt. Bár tanulmányai során komoly pszichofiziológiai tudásra tett szert – még állatokat is operált –, a hipnózis iránti elkötelezettsége nem csökkent.

Az akadémiai intézeti véglegesítése után több osztály is várta, hiszen sok helyre bedolgozott.

Én megmondtam, hogy oda akarok menni, ahol hipnózissal foglalkozhatok

– nyilatkozta. A kérdésben végül dr. Mészáros István, Ádám György helyettese lett a döntő tényező. Ő Leningrádban az orvosi egyetemen végzett, és maga is tudott hipnotizálni – a hipnózis a Szovjetunióban nem volt tiltott, hiszen Ivan Petrovics Pavlovot is foglalkoztatta. Bányai Éva Mészáros Istvánnal a Nemzetközi Agykutató Szervezet egyik workshopjának köszönhetően ismerkedett meg, a találkozón Roy John is jelen volt. Bányai Éva az amerikai professzor kvázi asszisztense lett – ez teremtette meg a kapcsolatot Mészáros Istvánnal is.

A politikailag jó helyzetben lévő Ádám György volt az, aki végül rájött, hogyan lehetne itthon is hipnózissal foglalkozni. A hivatalos verzió az lett, hogy a tanulást és az emlékezetet kutatják „a magasabb idegtevékenység különböző állapotaiban” – ez a pavlovi terminológia szerint az ébrenlét, az alvás, illetve a hipnózis. 1970-ben így kezdődhetett meg a hipnóziskutatás az ELTE-n, a magyar szakértők elsők között alkottak olyan munkacsoportot, amely az élettani és a pszichológiai hátteret egyaránt fontosnak tartotta.

Végre kutató lettem, hozzáférhettem az indexen lévő irodalomhoz is. Egy egészen új világ tárult fel előttem

– mondta a 24.hu-nak Bányai Éva. Mint kiemelte, rengeteg szakirodalmat olvashatott, kérésére még a svédországi Uppsalai Egyetem könyvtárából is kapott folyóiratokat azzal a feltétellel, hogy három hét múlva visszaküldi azokat. Fizetése jelentős részét ekkoriban a szakirodalom megismerésére költötte.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Egy moziban érte a heuréka-pillanat

Bányai Éva hamar felismerte, hogy igazán a korszak egyik legnagyobb szaktekintélyétől, Ernest R. Hilgardtól, a Stanford Egyetem már akkor legendás pszichológusától tanulhat. Hilgard az elsők között volt, akik valóban tudományos módszerekkel vizsgálták a hipnózist, csapatával a fogékonyságot mérő sztenderdeket dolgozott ki – ez komoly előrelépés volt a korábbi, folklorisztikus hipnóziskutatáshoz képest. Írt is az amerikai kutatónak, aki minden jogdíj nélkül megküldte az összes Stanford-skálát, melyeket aztán magyar nyelvre adaptáltak. Az eredeti szövegben szereplő hosszú autópályaút szuggesztióját például hazánkban nehéz lett volna átélni a kifejezetten rövid szakaszok miatt, ezért az adaptálás során a hosszú vonatút leírása mellett döntöttek.

A kapcsolatfelvételtől a kutató még izgatottabbá vált: 1970 és 1972 között az akadémiai tanulmányúti kérdőívben rendszeresen jelezte, hogy a Stanford Egyetemen, Hilgardnál akar tanulni. 1972-ben aztán Ádám György behívta, hogy felvilágosítsa: lehetetlen kérésével közröhej tárgyává teszi magát, inkább írja be Varsót vagy Leningrádot a következő kérdőívbe.

1972-höz még egy fontos részlet fűződik: disszertációja, melynek kitekintésében arról írt, hogy érdemes lenne tesztelni egy forradalmi hipotézist. Úgy gondolta, hogy – a pavlovi hipnóziselmélettel ellentétben – a hipnózis nem alvásszerű állapot. A többség ezt spekulációnak gondolta, utóbb azonban a Magyar Tudományos Akadémia pályázatán sikerült nyernie a dolgozattal. Fiatal nőként kakukktojásnak számított a csupa idősebb férfi díjazott között, megjelenése pedig később újabb előrelépést hozott el.

A szakértőt nem hagyta nyugodni a pavlovi hipnózissal kapcsolatos felvetése, az ehhez fűződő heuréka-pillanata végül egy híradómoziban érte.

A teremben egy, a vietnámi háborúban készült felvételt néztek: a magyar operatőr folyamatosan közelített a rohamban részt vevő egyik katona arcára. Bányai Éva ekkor fedezte fel, hogy a gyilkolni készülő, alvónak semmiképp sem tűnő férfi arca megszólalásig hasonlít a hipnotizáltak arcára, erről pedig rögtön eszébe jutottak az Egri csillagok kerengő dervisei, majd a sámánok, végül pedig Bali törzsi táncosai, akik az aktivitás fokozásával hozták magukat módosult tudatállapotba. Már másnap bement Mészáros Istvánhoz, akinek egy konkrét tervet is vázolt a tesztelésre, a professzor azonban elvetette az ötletet. „Azt mondta, örüljek, hogy egyáltalán hipnózissal foglalkozhatok” – emlékezett vissza a kutató.

Nem sokkal később jött egy fordulat. Mikor 1973 januárjában hazatért a két ünnep közötti síeléséről, behívták az MTA nemzetközi kapcsolatokért felelős főosztályára, ahol egy kérdés szegeztek neki:

Éva, még mindig ki akar menni Stanfordba?

Mint kiderült, meghalt az akadémiák közötti csereegyezményes utak társadalomtudományi kontingensének nyolc hónapját elnyerő akadémikusa, az intézménynek pedig azonnal küldenie kellett egy új nevet. A főosztály egyik munkatársa az említett díjátadóról emlékezett az akkor harmincéves, az ottani környezetből kitűnő pszichológusra. Az amerikai útra a Belügyminisztérium is rábólintott.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Virágcsokorral fogadták

A szakértő először 1973–1974-ben volt a tengerentúlon. Washingtonban a reptéren virágcsokorral fogadták, hiszen ő volt az első fiatal a vasfüggöny túlsó oldaláról, aki csereegyezménnyel utazhatott ki. A probléma ekkor az volt, hogy Hilgard laborja már betelt – mint utóbb kiderült, az amerikai pszichológus csupán azért bólintott rá a magyar kutató fogadására, mert attól tartott, máskülönben nem juthatna ki. Bányai Éva azonban nem tágított.

Azt mondtam, én csakis Hilgard miatt jöttem ki, ebből nem engedek.

Washingtonból azonnal tárcsázták Kaliforniát – itthon ekkoriban másfél órás procedúra volt Budapestről Gödöllőre telefonálni –, Hilgard pedig úgy döntött, meghívja a magyar küldöttet Newport Beach-be, a Klinikai és Kísérleti Hipnózis Társaság éves találkozójára, ahol a szakma nagyjai gyűltek össze. Itt Hilgard egyik workshopján sikerült felkeltenie a professzor figyelmét azzal, hogy egy lehetséges vizsgálatról szóló megbeszélés során jelezte, a tervezett kísérlet egy részletét már korábban elvégezték. Konkrét referenciát is tudott mondani, gyorsan ellenőrizték a forrást, és bebizonyosodott, hogy igaza volt.

Így vezetett az út Hilgard laborjához, ahol már korán bejelentette, valójában nem a munkatervében szereplő témával akar foglalkozni, hanem az alvásszerűséget próbálná megcáfolni. Mentora lelkes lett, és belefogtak a nyolc hónapon át tartó kutatásba, melyhez speciális, az alvás metaforáját kerülő, az éberséget előtérbe helyező szuggesztiót dolgoztak ki.

Kint egy egészen különleges környezetben mozgott, több barátot is szerzett magának. A gyakorlatilag nem létező tömegközlekedés, illetve az akadémia szűkös költségvetése miatt Hilgard még autót is vett neki, a labornál dolgozó fiatalok pedig megtanították vezetni. A kísérletek eredményei közben elvárásaikat is felülmúlták, az egyik kutatótárs például egészen eksztázisszerű élményt írt le, miután egy szobakerékpáron tekerve, egyébként fizikailag igen megterhelő helyzetben hipnotizálták. Hasonló csúcsélményt a hagyományos hipnózisnál nem szoktak megfigyelni.

A disszidálás nem lehetett megoldás

Már a kísérletezés elején jelezték az MTA felé, hogy az ígéretes adatok miatt maradna Stanfordban, és folytatná a kutatást. Hiába azonban a hosszú, érvekkel alátámasztott kérlelés, végül egyszavas válasz érkezett: „Nem”.

Bányai Évát ekkor a laborból már többen kapacitálták a disszidálásra, egyedül Hilgard nem tanácsolta direkt módon ezt. A magyarországi politikai helyzet és a szakmai szempontok is komoly érvek voltak, de a kint maradás mellett szólt az is, hogy Amerikában élt egy gyerekkori szerelme, aki 1956-ban disszidált. A magyar pszichológus mégis elutasította a szökés ötletét.

Nem tudtam volna a tükörbe nézni, ha kint maradok

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

„Úgy fogadtak Washingtonban, hogy én vagyok az első fiatal a vasfüggöny mögül. Ha akkor Amerikában maradok, talán nem lett volna jövője a többieknek” – mondta a 24.hu-nak, hozzátéve, az is megfordult a fejében, hogy disszidálása esetén otthon a családját is meghurcolják.

A végső lökést egy stanfordi szakszervezeti sztrájk hozta el, ennek célja az volt, hogy a takarító és egyéb munkaköröket betöltő, főként latin-amerikai bevándorlók is látogathassák az „őshonos”, megbecsültebb pozícióban lévők étkezőjét. „Úgy voltam vele, hogy miért a mexikóiak jogaiért harcoljak, amikor itthon is volt és van mind a mai napig miért harcolni?” – mesélte a szakember.

Nem maradt tehát az Egyesült Államokban, noha Hilgarddal elért eredményei komoly visszhangot keltettek. 1976-ban egy bostoni nemzetközi kongresszusra hívták meg, de a Stanford Egyetemre, illetve a rivális Martin Theodore Orne laborjába is tárt karokkal várták.

Levél Kádár elvtársnak

A meghívóleveleket nem kapta meg időben, csak egy Hilgarddal folytatott telefonbeszélgetés során derült ki számára, hogy mekkora az érdeklődés a munkája iránt. Később megtudta, hogy egyrészt az Akadémia akadályozta az újabb kiutazását – első tanulmányútja miatt komoly feszültség alakult ki a szervezetben, melyet nem akartak fokozni –, másrészt a Belügyminisztérium sem nézte jó szemmel, hogy akkori, disszidens párjával Magyarországon házassági kérelmet adtak be. Útlevelét bevonták, a Hilgarddal folytatott beszélgetése alatti zajok alapján az is nyilvánvalóvá vált, hogy hívásait lehallgatják.

Ugyanebben az évben sub auspiciis Rei Publicae Popularis kitüntetéses doktorrá avatták, a ceremónia utáni fogadáson pedig vette a bátorságot, és Losonczi Pálhoz, az Elnöki Tanács elnökéhez fordult. „Megkérdeztem tőle, hogy miért nem kaptam lehetőséget a meghívások fogadására. Azt mondta, ez Kádár elvtárs hatásköre.

Írtam tehát egy levelet Kádárnak, a titkársága pedig három héten belül azt válaszolta, hogy fogadni fog az illetékes

– elevenítette fel Bányai Éva. A megbeszélésen aztán nem kevés indulattal, a csodával határos módon sikerült meggyőznie az osztályvezetőt, hogy nem tervez disszidálni.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Bár abban az évben még nem kapott útlevelet, 1977-ben már kiutazhatott a párizsi Élettani Világkongresszusra. 1982-ben ugyan vendégprofesszorként meghívták az Indianapolisi Egyetem Orvostudományi Karára, de sok, potenciálisan sorsfordító tengerentúli lehetőségtől esett el az 1976-os események miatt.

Egy férfi a Palo Altó-i veteránkórházban

Mint fentebb kiderült, Bányai Évát a kezdetektől a hipnózis kutatása érdekelte: meg szerette volna érteni a folyamatokat, újdonságokat akart felfedezni. Eltökéltsége alapján meglepő módon utóbb mégis elkezdett terápiával is foglalkozni. Még az Egyesült Államokban, Hilgard elvét követve a saját kutatása mellett igyekezett más vizsgálatokba is bekapcsolódni. Így csatlakozott mentora kutatásához, melynek célja a Stanford Egyetemen kidolgozott Klinikai Hipnózis Skála standardizálása volt: olyan eljárást akartak kidolgozni, amely azon betegeknél is alkalmazható, akik képtelenek 45 percig figyelni. A projekt keretében izgalmas helyeken, többek között a Palo Altó-i veteránkórházban is megfordult.

Itt egy végstádiumú, gyomorrákos, 72 éves férfit hipnotizált. A betegtől megvonták a morfiumot, hogy koncentrálni tudjon, és bár fájdalomcsillapító szuggesztiók nem hangzottak el, az egyébként hullasápadt férfi mégis kivirult, az amnézia feloldásakor pedig hálásan kezet csókolt a magyar kutatónak, azt súgva, köszöni, hogy nem érez fájdalmat, és most már méltósággal tud szembenézni a halállal.

Ez újabb döntő élménynek bizonyult. „Felébredt bennem az írástudó felelőssége: ismerek egy módszert, amelyhez Magyarországon alighanem senki sem ért jobban nálam. Tudok valamit, amit itthon a terápiában tiltanak.”

Akkor ott úgy éreztem, a hipnózissal csak játszom, hiszen a kutatás, a hipotézisek tesztelése felfogható magas szintű játéknak, és tennem kell azért, hogy itthon is használhassák a hipnózist gyógyításra. Ha Amerikában ragadok, valószínűleg megmaradok szigorúan a kutatásnál

– nyilatkozta a pszichológus.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

A terápiás felkészülését már az Egyesült Államokban megkezdte, ebben Erika Fromm, a hipnoanalízis egyik alapítója volt segítségére, akihez, amikor csak tudott, elutazott Chicagóba. A terápia iránti elkötelezettségét tovább növelték itthoni eredményei, melyek megerősítették, hogy az aktív-éber hipnózis egészen más, sokkal pozitívabb érzelmi állapotot okoz. Visszatérése után nem sokkal már javasolta, hogy az eljárást terápiás célra, így a depresszió kezelésére is használják fel.

Ott érzett izomlázat, ahol az alanynak kellett volna

Szerencséjére 1974-re lazult a pszichoterápiák iránti hazai ellenszenv, Mészáros Istvánnal pedig így tarthattak hipnózis-workshopokat. Egy előadáson sikerült felkeltenie Juhász Pál professzor, az akkori Budapesti Orvostudományi Egyetem pszichiáterének érdeklődését, ezért rövidesen hipnózistanfolyamot indíthattak a klinikáján – ez volt az első alkalom, amikor nem saját költségen tanítottak hipnózist. Itt jött össze az a klinikus mag, amelyből aztán megszületett a Magyar Hipnózis Egyesület.

Ekkor úgy gondolta, hogy a terápiával kapcsolatos feladatával végzett, átadta a tudását. Az élet viszont megint másként alakult. 1981-ben síelés közben ripityára tört a bokája, szívproblémái miatt pedig még az orvos is aggódott, hogy miként reagál majd az altatásra. A pszichológus még egy búcsúlevelet is megfogalmazott, ebben azt írta, hogy ha már egy korábbi operáció miatt nem élheti át a szülés élményét, legalább a terápiás újjászületésben segíteni akar. Mikor a sikeres műtét után felébredt, elhatározta, hogy valóban belevág az újabb kalandba. Első páciensét otthonában, begipszelt lábbal fogadta.

Már korábban, a pavlovi elmélet cáfolását célzó kutatásai során is furcsa megfigyelésre jutott: észrevette, hogy izomlázat érez ott, ahol a szobakerékpáron tekerő alanynak kellene. Hasonló tapasztalata volt első páciensénél is.

A mai napig zsigeri szinten érzem az embereket a terápiák során

– mondta a 24.hu-nak.

Felismerése vezetett kutatásai újabb lépcsőfokához: arra jutott, hogy nemcsak a hipnotizáltat, hanem a hipnotizőrt is vizsgálni kellene. A témát már az összehasonlító élettani tanszéken kezdték el kutatni, érdekes eredményekre jutva. Ahogy Bányai fogalmaz, az aktív-éber hipnózis teremtette meg az alapot, az úgynevezett interakciós paradigma pedig elhozta számára az igazi áttörést. Kutatási területének ma már számos ága van, az itthoni doktoranduszok például többek között a kötődés hormonját, az oxitocint is mérik a hipnózisok előtt és után, a hipnotizőröknél és az alanyoknál egyaránt.

Az aktív éber hipnózist napjainkban világszerte használják, még a sportpszichológiában is. Mikor 2015-ben a Nemzetközi Hipnózis Társaság neki ítélte oda legnagyobb kitüntetését, a Benjamin Franklin Gold Medalt, a döntést azzal indokolták, hogy munkájával hidat képez az elméleti kutatás és a terápiás gyakorlat között. 2019-ben a Living Human Treasure („élő emberi kincs”) díjat is megkapta az amerikai Klinikai és Kísérleti Hipnózis Társaságtól a hipnóziskutatás és klinikai alkalmazás területén elért áttörő eredményeiért, illetve a nemzetközi szakmai közösségben betöltött szerepéért.

Ma már a rákbetegekért küzd

Az Európai Hipnózis Társaság első női elnökeként 1996-ban kollégáival egy nagy sikerű európai hipnózis konferenciát rendezett Budapesten, melynek komoly visszhangja lett. Részben ennek hatására megválasztották a Magyar Pszichológiai Társaság fejének. Egy évvel később a Nemzetközi Hipnózis Társaság első női megválasztott elnöke lett, a San Diego-i kongresszus ürügyén pedig Hilgardot is meglátogatta. Ekkor derült ki, hogy annak idején a professzor éppen érezhető felelősségtudata miatt nem kapacitálta a disszidálásra.

Bár a fentiek komoly megbecsülésről tanúskodnak, a Magyar Pszichológiai Társaság vezetése óriási nyomással járt. A társaság anyagi csődben volt, ráadásul a szakma által áhított pszichológus törvényt sem tudták megvalósítani. A szakértő úgy véli, hogy a stresszes időszak vezetett súlyos megbetegedéséhez is. 2001. szeptember 11-én bizonyosodott be, amitől egy ideje már tartott: rossz prognózisú rákban szenved, és mihamarabbi műtétre van szüksége. Amikor bekapcsolta a televíziót, és látta a New York-i terrortámadásról szóló tudósításokat, úgy érezte, hogy az egész világ összeomlott. Ekkor döbbent rá, hogy az elkövetkező időszakban fel kell használnia pszichológiai tudását saját gyógyulása érdekében, és belefogott egy gyógyulási napló megírásába.

Pozitivitását azonban többször próbára tették. Kezelése során rengeteg negatív tapasztalata volt az orvosokkal, akik nem akarattal, nem rosszindulatból, de több alkalommal is megalázóan bántak vele – például amikor orvosa neki hátat fordítva kérdezgette betegsége előzményeiről, miközben ő melle eltávolítása után félmeztelenre vetkőzve ült a szoba közepén.

Úgy éreztem, mintha nem is emberi lény, hanem tárgy lennék. Elképesztően dühös voltam. Tudtam, hogy tennem kell valamit, hogy mással ez ne történhessen meg

– mondta a 24.hu-nak.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Bányai Éva arra jutott, hogy az orvosok nincsenek felkészítve az ilyen helyzetekre, az egészségügy pedig nem fordít kellő figyelmet a rákos betegek lelki történéseire. Korábbi tapasztalatai alapján azt is tudta, hogy az orvosok meggyőzéséhez kísérleti eredményekre lesz szükség.

Kutatásának fókuszában ma a melldaganatos nők hipnoterápiás segítésének hatásvizsgálata áll.

Kifejezetten nagy projektről van szó, melyben az Országos Onkológiai Intézet mellett két vidéki rákcentrum is részt vesz. A kutatáshoz rengetegen csatlakoztak, az utánkövetéses fázisban a túlélést is elemzik. A szakértő szerint a projekt nagy dobása az NK (Natural Killer) sejtek vizsgálata, ezek olyan természetes ölősejtek, melyek a saját immunitást szolgálják. A csoport célja az, hogy ezeket a sejteket erősítsék a terápiával.

A kilenc éve tartó kutatás már lezárult, a csapat pedig bízik benne, hogy a vizsgálatokkal meggyőzhetik az onkológusokat és a többi orvost a lelki tényezők jelentőségéről. Bányai Éva szerint az eredményekről idővel egy átfogó cikk születik majd. „Annyit azért elárulhatok, hogy itt is van pozitív hatása a hipnózisnak” – jelentette ki a pszichológus.

Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.