A norvég büntetőjogról manapság a legtöbb embernek az – akár néha már túlzottnak is érződő – enyheség juthat az eszébe, a skandináv ország híres arról, hogy még a legsúlyosabb bűntettek elkövetői is jó körülmények között, a belátható időn belüli szabadulás reményében tölthetik büntetésüket. A második világháború idején azonban az emigrációra kényszerült norvég kormány már 1941–1942-ben több olyan intézkedést is hozott, amelyek az ország német megszállásában közreműködők szigorú megbüntetését készítették elő – többek között a halálbüntetés kiszabásának lehetőségét is visszaállították a hazaárulásnak minősített tettek esetében.
Megmaradt bábnak
A norvég bábállam vezetőjét, Vidkun Quislinget ez ekkor, a német győzelmek idején még feltehetően kevéssé izgatta, ám 1945-re már más volt a helyzet. A norvég miniszterelnök január végén Adolf Hitlernél járt, akit biztosított arról, hogy Norvégia a végsőkig kitart a Harmadik Birodalom oldalán, cserébe azt kérte, szülessen végre békeszerződés Németország és Norvégia között, ő pedig valós hatalmat kapjon.
Quisling azt tervezte, hogy ebben az esetben a norvég polgári lakosság megkímélésével vezényelhetné le a németek ki-, illetve a szövetségesek bevonulását, Hitler viszont nem adta meg neki a lehetőséget, hogy némi méltósággal fejezhesse be dicstelen működését az állam élén. Ehelyett a déli irányba visszavonuló német csapatokat a „felperzselt föld” taktikájának bevetésére utasította, bármiféle ellenállást pedig még a korábbiaknál is véresebb megtorlással büntették.
Tudta, hogy halálra fogják ítélni
A kollaboráns miniszterelnök, aki korábban különösebb vonakodás nélkül egyezett bele a norvég zsidók deportálásába és írt alá az ellenállás tagjaira kiszabott halálos ítéleteket, ekkor már visszautasította, hogy ellenjegyezze 1000 „szabotőr” kivégzését, majd Hitler öngyilkossága után, május 7-én felszólította a norvég fegyveres erőket, hogy ne harcoljanak tovább a szövetségesek ellen. Ő maga pedig beleegyezett a letartóztatásába, azzal a feltétellel, hogy ő és pártja, a Nasjonal Samling (Nemzeti Egység) más vezetőinek sorsáról rendes bírósági eljárás döntsön majd.
Tudom, hogy a norvég emberek halálra ítéltek engem, és a legkönnyebb út az lenne, ha elvenném saját életemet. De lehetővé akarom tenni, hogy a történelem ítéljen felettem. Higgyen nekem, tíz év múlva új Szent Olafként fognak rám tekinteni
– mondta az ellenállás vezetőivel folytatott tárgyalásán. (II. Olaf Haraldsson norvég király 1015 és 1028 között uralkodva egy időre lerázta az országról a dán igát, kereszténységre térítette a norvégok jelentős részét; 1164-től az ország védőszentje.) Május 9-én a megállapodás értelmében fel is adta magát, majd a következő hónapokat egy oslói börtön spártaian berendezett cellájában töltötte.
Bosszút követeltek
A nyár folyamán aztán heves viták zajlottak Norvégiában a kollaboránsok felelősségre vonásáról. Az egyik, „jégfront” néven emlegetett oldalon azok álltak, akik a lehető legszigorúbb büntetések, akár halálos ítéletek kiszabását követelték. Velük szemben a „bársonyfront” oldalán állók azt hangoztatták, a halálbüntetés visszaállítása „egy civilizált közösség számára visszalépést jelent”. A véleményformálók, valamint a hazatérő emigráns kormány nagyobb része azonban a kemény büntetéseket támogatta, a legbefolyásosabb újságok vezércikkeinek többsége is erős szavakkal követelt „bosszút”.
A tét közel sem csupán Quisling és szűk körének sorsa volt. Az ellenállás és a Svédországban kiképzett, az emigráns kormányra felesküdött rendőri erők jól felkészültek a kollaboráns rezsim összeomlására, és azonnal elkezdték a nácikkal együttműködők begyűjtését. Május közepére már összesen közel 30 ezer embert vettek őrizetbe és kérdeztek ki. Ugyan sokan rögtön szabadon távozhattak is, még egy évvel később is több ezren maradtak elzárva. Az eljárásokat a norvég ellenállási mozgalom vezetőinek egyike, a korábban ügyvédként dolgozó Sven Arntzen irányította a norvég főügyészség új vezetőjeként.
Köztük volt Quisling is, aki a tárgyalás során végig ragaszkodott ahhoz, hogy ő Norvégia függetlenségéért és boldogulásáért küzdött, ennél fogva pedig – noha a vádpontok többsége esetében elismerte a bennük szereplő tettek elkövetését – ártatlannak tartotta magát. A bíróság azonban máshogy döntött: a 75 éve, 1945. szeptember 10-én meghozott ítélet bűnösnek találta a fontosabb vádpontokban, és halálra ítélte. Miután fellebbezését októberben elutasították, október 24-én hajnalban állt a kivégzőosztag elé. „Igazságtalanul ítéltek el, ártatlanként halok meg” – mondta utoljára.
