A Caesar halálát követő polgárháború után Augustus a Római Birodalom békéjének helyreállítását hangsúlyozta, míg a közvélemény a dicső hódítások felelevenítését várta tőle. A reális lehetőségeket számba véve köztes megoldást választott: a határokat természetes védvonalakig igyekezett kitolni, ezt nevezték limeseknek. E törekvés nyomán szállták meg a Kr. u. I. század elején több szakaszban, és csatolták a birodalomhoz Pannónia provinciát, ami nagyjából a mai Dunántúl területét fedte le, déli határa a Száván túlra nyúlt.
A folyó mentén erősségeket, megfigyelő pontokat, illetve katonai táborokat építettek, a légiókat pedig hamar követték a „civilek”: iparosok, kereskedők, új életlehetőséget keresők és természetesen a katonák családjai. A harcosok sokszor veteránként itt is kaptak földet, letelepedtek.
A IV. századra végül a „barbár” népek támadásai meghátrálásra kényszerítették a gyengülő római uralmat, a kegyelemdöfést a hunok vitték be a római Pannóniának, a romanizált lakosság túlnyomó többsége elmenekült. Ám a csaknem négy évszázadnyi, egyre intenzívebb jelenlét korántsem múlt el nyomtalanul, Nyugat-Magyarországon, főleg az egykori limes vonalán máig számtalan régészeti kincset rejt a föld.
Szék és aranygyűrű
Az ismert és a források alapján feltételezett lelőhelyeken kívül gyakorlatilag bárhol előbukkanhatnak értékes tárgyak. Ezek felkutatására a múzeumoknak lehetőségük van „amatőrök” bevonására, akik külsős munkatársként, egy-egy intézmény megbízásából fésülnek át ígéretesnek tűnő, vagy akár véletlenszerűen kiválasztott területeket. Ha régészeti leletre utaló nyomra bukkannak, értesítik a szakembereket, akik ellenőrzik a leleteket, és ha szükséges, feltárást is végeznek. A tudomány egyre többet köszönhet ezeknek a közös kutatásoknak, legutóbb a pécsi Janus Pannonius Múzeum (JPM) számolt be egy értékes leletegyüttesről, amelyre a múzeum egyik külsős munkatársa bukkant Bóly közelében.
A részletekről Dr. Csornay Boldizsár régészt, főmuzeológust, a JPM igazgatóját kérdeztük. De mielőtt átadnánk a szót, fontos kiemelni, hogy senki ne kezdjen saját indíttatásból „kincsvadászatba”: egyrészt illegális, másrészt felmérhetetlen károkat okoz. Amint a laikus elvisz egy ősi tárgyat a földből, az elveszíti kapcsolatát a maga korával, régészeti, tudományos szempontból mondhatni értéktelenné válik.
Hamvasztás és gödörsír
De térjünk vissza Bóly közelébe, Hendinger Zoltán külsős munkatárs február végén jelezte, hogy műszeres felderítése során anomáliát érzékelt egy területen. Kiderült, hogy egy vasszéket jelzett a készülék. Ezt követően a szakképzett régészek által elvégzett, úgynevezett „hitelesítő ásatás” során előkerült egy római korban élt jómódú halott sírja. A feltárást Kovaliczky Gergely, a JPM régészeti osztályának vezetője Szajcsán Éva, a Baranya megyei kormányhivatal munkatársa jelenlététben vezette még márciusban. Nézzük először, mit jelent a laikus számára nehezen értelmezhető „padkás hamvasztásos sír”?
Az elhunyt temetéséről gondoskodók szögek, vaskapcsok felhasználásával jókora máglyát »építettek«, erre fektették a halottat olyan tárgyakkal együtt, amelyekre a túlvilágon szüksége lehetett, illetve az evilági életében számára fontosak voltak, majd meggyújtották az egészet
– mondja a 24.hu-nak Csornay Boldizsár.
Maga a sírgödör téglalap alakú, mintegy 1–1,5 méter mély lehetett eredetileg, a mai szántott felszíntől viszont csak 60–70 centi mélységű, az alján egy kisebb mélyedést vágtak a megmaradt és összegyűjtött hamvak számára. Padkásnak pedig azért nevezik ezt a sírtípust, mert a sírgödrön belül egy 30–40 centiméter magas padlóréteg található, amit rendszerint romlandó anyaggal, például hánccsal, gyolccsal vagy textillel fedtek, amire túlvilágra szánt tárgyakat, áldozati ételeket stb. helyeztek.
Esetünkben a tábori szék alatti területen arcdíszes bronzkancsót, bronzserpenyőt, bronzveretes faládikát, kerámiaedényeket, érméket, illetve egy sasos gemmát magába foglaló légiós aranygyűrűt találtak.
Egykor katona volt
A temetés egyértelműen pogány szertartásra utal, minthogy a keresztényeket kezdetben nem hamvasztották. Az érméken pedig a Kr. u. 138–161 között uralkodó Antoninus Pius császár arcképe látható, tehát az illető valamikor ezekben az évtizedekben hunyt el. Ezek alapján biztosan az állítható, hogy a sírt az érmék kibocsátását követően (terminus post quem), valamikor a második század közepe után áshatták.
Ráadásul mind a nagyszabású szertartás, mind a sírmelléklet arra utal, hogy jómódú volt, minden bizonnyal veterán katonatiszt.
A gyűrű és a tábori vasszék mindenképpen a katonasághoz és a limeshez köti tulajdonosát, utóbbihoz hasonlót találtak már Környén, Nagytétényben és Dunaújvárosban is. Magát a tárgyat pontosan úgy kell elképzelni, mint manapság egy kempingszéket
– magyarázza a szakember.
Gyorsan megeszi a föld
A szék a katonai tábori felszerelés része volt. Kicsire össze lehetett csukni és viszonylag könnyű volt, de persze nem a hadba induló katonák cipelték magukkal gyalogszerrel, hanem az utánpótlást, ellátmányt szállító lovak és öszvérek. A rómaiak kiváló logisztikai szervezőképességét mutatja, hogy még a sátorozás szükséges kellékeivel is ellátták katonáikat.
Persze nem járt minden „mezei” katonának tábori szék, de luxuscikknek sem nevezhetjük: Magyarország területéről mindenesetre fél tucatnál is kevesebb összecsukható, vas tábori széket ismerünk, minthogy a „romlandó vasat” hamar megeszi a föld.
Csornay Boldizsár kiemeli, hogy a székek formája, díszítettsége általánosságban a hivatalnokok reprezentációjának fontos eleme volt az ókori Rómában. A most feltárt tárgy dísztelen, minden szempontból a funkcionalitást szolgálta, tulajdonosa számára viszont annyira fontos volt, hogy utódai érdemesnek tartották vele együtt eltemetni.
Kiemelt kép: Janus Pannonius Múzeum
