Sokan szembesülnek azzal, hogy innen, Kelet-Közép-Európából szinte lehetetlen igazán megérteni a brit társadalom mélyen gyökerező polgári hagyományait. Ez részben a hihetetlen történelmi távlatok miatt lehet így:
Összefogtak a király ellen
Persze ahogy az lenni szokott, ezt az előremutató vívmányt nem a társadalmi igazságosságot célzó szándék hozta létre, hanem egy igen zavaros és véres hatalmi harc. Az 1216-ban trónra kerülő III. Henrik uralma ellen már 1236-tól lázadoztak az angol főurak, mivel a király francia udvaroncokkal vette magát körül, költséges és értelmetlen – például Szicília birtoklásáért vívott –háborúit pedig új adók kivetésével igyekezett finanszírozni.
A bárók konföderációja az 1258-as oxfordi províziókban rögzítette a király hatalmát a Magna Chartához képest is tovább korlátozó követeléseit, többek között egy parlamenti gyűlés évenként háromszori összehívását. Henrik ezt kénytelen volt elfogadni, de 1264-ben megpróbálta visszaállítani a korábbi állapotot.
A bárók „communitas”-ához ekkor csatlakoztak a lovagok, a szabad parasztok és a városok is, de a meginduló felkelés vezetője a hangzatos jelszavak mögött valójában minden bizonnyal a trónról álmodozó Simon de Montfort, az ország egyik leggazdagabb földesura volt.
A parlament megmaradt
Miután a lázadók seregei Lewes mellett legyőzték a király hadait, Montfort vezetésével kormányzótanács alakult, amely össze is hívta 1264 végén a bárók, illetve a területi alapon képviselőket küldő lovagok és polgárok gyűlését. A parlament a következő év január 20-án ült össze, és február 15-ig ülésezett.
Montfort egyeduralma nem tartott sokáig, 1265 augusztusában csatát vesztett Henrik fiával, a későbbi I. Eduárd királlyal szemben. A kikényszerített engedmények többségét ugyan visszavonták, de a parlament megmaradt, mint a következő századokban a király egyeduralmát több-kevesebb sikerrel korlátozó intézmény.
