A Westminster-palota festett terme a XIII. század csodája volt. De a halványuló festményeket kárpitok fedték; a középkori világ alig hatolt be az újba 1649. január 8-án, amikor a katonai bőrzekébe bújt, vagy egyszerűen puritán öltözéket viselő emberek ültek a kecskelábú asztaloknál, és megvitatták, mi legyen királyuk sorsa.
A király sem lehet érinthetetlen
Két nappal korábban összehívtak egy törvényszéket, amely első ízben idézte maga elé Anglia királyát. Hat éve polgárháború dúlt a királyhoz hű erők és a parlamentiek között; ez szolgáltatta az alapot, hogy megakadályozzák Károlyt a további „zűrzavar, lázadás és megszállás” megszervezésében. Ugyanakkor elvi kérdés is volt: a királynak nem szabad a törvények fölött állnia.
Főként katonatisztek és radikális parlamenti képviselők alkották azt a 135 ítélkezőt, akiket a képviselőház nevezett ki. Közülük ötvenhárman vettek részt az ülésen, beleértve a parlamentiek vezető tábornokát, Thomas Fairfax-et és alvezérét, Oliver Cromwellt.
Károlyt azzal vádolták, hogy „gonosz tervet szőtt az alapvető ősi törvények, valamint a nemzet szabadságjogainak teljes felforgatására, és a helyükbe önkényes és zsarnoki kormányzást vezetett be”. Majd kijelentették, hogy ezek a bűnök maguk után vonják a „példás és megérdemelt büntetést” – más szóval a halált. A végkifejlet nem volt bizonyos.
A király kivégzése külföldi megtorláshoz vagy népfelkeléshez vezethetett. Másrészt, amennyiben Károly elfogadja a bíróság törvényességét, azt is elfogadja, hogy nincs vétójoga a képviselőház döntései felett. Visszatérhetett volna a trónra, a parlamentnek alárendelve, „kivont karddal a feje fölött… [és]… a balszerencsébe beleőszülve”. Cromwell pedig a feljegyzések szerint arra figyelmeztetett, ha a király nem hajlandó kegyelmet kérni, akkor a képviselőház legfőbb hatalmát megerősítendő, „le kell vágni a fejét a koronájával együtt”.
A rossz protestáns
Hogy jutottak idáig? A válaszért az 1550-es évekig kell visszamennünk, amikor Nagy-Britanniának két katolikus királynője volt. A protestánsok, hogy eltávolításukra irányuló erőfeszítéseiket igazolják, úgy érveltek: az uralkodók az emberektől nyerték az uralkodáshoz való jogukat – és az embereknek ezért joguk van ellenállni, sőt meg is ölni azokat, akiket zsarnokoknak tartanak, vagy „rossz vallást” követnek.
Szépségszeretetében bálványimádó; és mivel ragaszkodott ahhoz, hogy az egyház uralmát a püspökökön keresztül biztosítsák, pápista is. Uralkodása kezdeti éveiben vezető miniszterei helyette állták a politikája előidézte támadásokat, egyiküket meggyilkolták, a másikat a parlament törvénye alapján árulásért kivégezték. Végül a Károly és a parlament tagjai közötti kölcsönös bizalmatlanság kikövezte a polgárháborúhoz vezető utat.
Elmérgesedett a helyzet
A király meggyilkolása egyelőre szóba sem került. 1642-ben a parlament kijelentette, hogy nem a korona jogos uralma ellen cselekszik, hanem a legnagyobb törvényes felsőség által biztosított hatáskörénél fogva veszi őrizetbe az uralkodót. A kettős cél Károly „megmentése” volt az őt feltehetőleg a hatalmukban tartó gonosz tanácsadóitól, valamint a parlament vezető generálisának szóló megbízás szerint „a király személyének megőrzése”.
De aztán ugyanabban az évben kitört a polgárháború, és ahogy sokasodtak a veszteségek, egyre nőtt a keserűség. 1645-re, mire megalakult az elit parlamenti harci egység, a New Model Army, és Fairfax tábornok agresszívebb vezetésre tért át, ejtették a Károly életének megőrzéséről szóló kitételt. Károly seregeit legyőzték, őt pedig börtönbe vetették.
Per vagy gyilkosság?
Volt még egy hagyományosabb módja az uralkodó elintézésének: a gyilkosság. A középkorban a trónjuktól megfosztott királyok rejtélyes halált haltak a börtönben, amit aztán természetes okok számlájára írtak.
A bírósági tárgyalás egyébként is nehézségeket okozott volna – az angol jog szerint ugyanis az árulást a király ellen szokták elkövetni, nem pedig a király lesz áruló. Így aztán 1647-ben, amikor Károly figyelmeztetéseket kapott, hogy meg fogják gyilkolni, komolyan vette ezeket, és elmenekült a fogságból. Nemsokára újból elfogták, és menekülését a rosszhiszeműség jelének tekintették.
A Károly elleni harag egyre nőtt, mivel az, hogy támogatta a királypárti felkelést, és előidézte 1648-as skót betörést, vérontáshoz vezetett. Egy imaórán Windsorban, az év áprilisában az új típusú hadsereg azt a döntést hozta, hogy „el kell számoltatni Stuart Károlyt”. 1648. december 6-án a hadsereg megtisztította a képviselőházat azoktól a képviselőktől, akik ellenezték a király perbe fogását.
Nyilvános tárgyalás
Addig az egyetlen precedens arra, hogy egy uralkodót törvény elé állítsanak, a Károly katolikus nagyanyja, Stuart Mária skót királynő elleni per volt 1586-ban. Akkor kiforgatták a törvényt, a történelmet és a tényeket, hogy bizonyítsák, a skót uralkodó engedelmességgel tartozik az angol uralkodónak, és így bűnösnek találhatták Máriát a Tudor-házi unokatestvére, I. Erzsébet elleni árulás bűnében. Most újból kiforgatták a törvényt, a történelmet és a tényeket.
A Lordok Háza elvetette az indítványt, ezért az ő véleményüket figyelmen kívül hagyták. Fairfax hitte, hogy Cromwell mögötte áll abban, hogy ne végezzék ki a királyt a tárgyalás végén, még akkor se, ha nem hajlandó kegyelmet kérni. Csatában elesni egy dolog; justizmord áldozatául esni meg egy másik. Fairfax most már kezdte sejteni, hogy alárendeltje milyen könyörtelen: ennek eredményeként a továbbiakban nem ment el a bírák gyűlésére. Ugyanakkor nem ellenezte nyilvánosan a tárgyalást, mivel az az imádott mintahadserege szétszakadásához vezetett volna.
Amikor eljött a tárgyalás napja, ugyanaz a hajlíthatatlanság és keserűség uralkodott, ami az előző hét évben a király és a parlament kapcsolatát jellemezte. Károly 1649 januárjának utolsó napjaiban nézett szembe vádlóival, és ez döntötte el a sorsát – valamint az országáét.
Félelem a torokmetszéstől
A bírák, akik Fairfax távozása után is maradtak, a londoni veterán radikálist, John Bradshawe-et választották meg elnöknek, és megegyeztek, hogy a Westminsterben folytatják le a pert. A helyet kitakarították, és egy magas emelvényt építettek a bíráknak a déli végében. Ezen vörös posztóval borított padok álltak, egy magas székkel és egy íróasztallal. Ezekkel szemben vörös bársonnyal borított szék állt – ez volt Károly ülőhelye.
Január 20-án Károlyt az őrség kikísérte a palota melletti szállásáról. Károly pontban délután 2-kor lépett be a Westminster Hallba, a bent ülő bírák melletti ajtón át: sovány, fekete selyembe öltözött alak volt, hosszú, szürke szakállal. Visszautasította a parlament által kijelölt borbély szolgálatait, mert attól tartott, hogy az egy napon elmetszi a torkát.
Károly számára a meggyilkolása sokkal valószínűbbnek tűnt, mint az, hogy halálra ítélik. A bírósági teremőr odavezette a királyt az elkerített területhez, a vádlottak padjához. Károly feltett kalapban állt. A fején tartotta, mintegy emlékeztetve, hogy a bíróságon senki nem egyenrangú vele, és a bíróságon jogilag senki nem lehet a bírája.
Nem értette, hol húzódik a vörös vonal
Felolvasták a Stuart Károly angol király elleni perről szóló törvényt, a királyt azzal vádolták, hogy „zsarnok, áruló, gyilkos és az Angol Nemzetközösség nyilvános és kérlelhetetlen ellensége”.
A vád képviselője, John Cooke, aki Károly jobbján állt, meg akart szólalni, de Károly a vállára koppintott a botjával. „Állj”, mondta. Cooke azon volt, hogy folytatja, de a harmadik kísérletre Károly botja olyan erővel csapott le rá, hogy a bot ezüst vége leesett a földre. Csönd ülte meg a termet. Károly várta, hogy valaki majd felveszi. Senki nem hajolt meg a király előtt, így aztán ő kereste meg.
A király még érvelhetett volna, hogy minden tette önvédelem volt, de nem kapta be a csalit. „Tudni akarom, miféle jogon hívtak ide?” Azt hitte, hogy a halálos ítélettel való fenyegetés csak hazardírozás a királyi hatalmának restaurációjáról folyó alkudozásban, és hogy még van kártyalap a kezében. És igaza volt. Újabb háború érlelődött Írországban, és csak Károly tudta megelőzni. De nem értette, hogy ellenfelei szemében hol húzódik a vörös vonal: először el kell fogadnia az ő bíráskodási jogukat.
Nem hagyott más választást
Bradshawe megkérdezte Károlyt, hogy kér-e kegyelmet. Károly visszakérdezett, hogy miféle hatóság állította bíróság elé. Bradshawe megismételte, hogy a bírák a képviselőház felhatalmazásából ültek össze. „Anglia képviselőháza soha nem volt törvényszék. Tudni akarom, most hogyan lett az”, emelte fel a hangját Károly. Újra és újra kérték, hogy kérjen kegyelmet, Károly újra és újra azt kérdezte, milyen hatóság fogta perbe.
Egyre erősebb lett a nyomás, hogy hagyják abba a tárgyalást. Miniszterek keltek ki a királygyilkosság bűne ellen, a skót, francia és holland követek burkoltan fenyegetőztek azzal, hogy mit fog tenni az országuk, ha kivégzik királyt. Károly végül is skót király is volt, Franciaország királyának a nagybátyja és az orániai herceg apósa.
Károly nem fogadta el a bíróság illetékességét, és ezzel azt tagadta, hogy a képviselőház a legfőbb hatalom a királyságban. Ha Károlyt életben hagyják, az a király fensőbbségének elfogadását jelentette volna, és ez többe került volna, mint a halála.
Háborús bűnök és agresszió
Másnap a tanúvallomásokat hallgatták meg, hogy segítsenek annak eldöntésében, mi következzen. Ezek háborús bűnökről és agresszióról szóló mendemondákat tartalmaztak. Január 25-ére a bírák megegyeztek, hogy kivégzik Károlyt, amennyiben visszautasítja a kegyelemkérésre tett utolsó ajánlatot.
Az ítélet megszületett. A foglyot „Stuart Károlynak” nevezték, aki „zsarnok, áruló, gyilkos és közellenség”, és mint ilyent, „a fejének a testétől való elválasztása által halálra ítéljük”. A bíróság felállt. Károly most már tudta, hogy nem lesz alkudozás.
Az angol király dicstelen uralkodása több halált hozott Angliára a lakosság lélekszámához viszonyítva, mint amennyien az első világháború lövészárkaiban haltak meg. Nem volt áruló, gyilkos, de mártír sem volt. Azonban egy dologban igazat kell adnunk neki: a csonka parlament és a hadsereg bárddal esett a törvénynek. Amikor pedig 1649. január 30-án lehullt a feje, Anglia egy újabb zsarnokság küszöbén állt.
A teljes cikk a BBC History magazin legújabb, 2019. decemberi számában található.
Kiemelt kép: I. Károly kivégzése. Forrás: Wikipedia
