A Sziámi Királyság 1917 júliusában Németországnak és az Osztrák–Magyar Monarchiának hadat üzenve belépett az első világháborúba az antant oldalán. Egy nagyjából 1500 főből álló expedíciós alakulatot is felállított, amelynek a katonái 1918-ban részt is vettek a nyugati fronton vívott harcokban.
Sziám (a későbbi Thaiföld) katonai szerepe természetesen elhanyagolható volt a világháborúban, ez mégis fontos, szimbolikus lépés volt. A királyság volt az egyetlen állam, amely annak köszönhetően, hogy a francia és a brit gyarmatbirodalom ütközőzónájában terült el, meg tudta őrizni függetlenségét. Ennek megfelelően az ország királyai igen tartózkodóan álltak hozzá minden nyugatról érkező felkéréshez és ajánlathoz, attól félve – tegyük hozzá, a történelmi példák alapján teljes joggal –, hogy ezek adott esetben csak álcái az ország feletti külföldi befolyás kiterjesztésének, majd pedig ürügyet szolgáltathatnak a gyarmatosításra.
Fordítva is ugyanolyan
VI. Ráma király 1917-ben mégis úgy látta, hogy érdemes elköteleznie magát az egyik szövetségi rendszer oldalán, és a térségben az egyetlen államként önként lépett be a háborúba. Az uralkodó azt remélte, ezzel a lépéssel egyenrangú félként ismerhetik el országát a nagyhatalmak, tovább erősítve Sziám független státuszát.
A külpolitikai irányváltással párhuzamosan belpolitikai reformok is zajlottak az országban, VI. Ráma pedig arra is hajlandó volt, hogy a királyi család szentként tisztelt hagyományaihoz is hozzányúljon. A királyság modern, független államként való pozicionálását szolgálta az ország hagyományos, piros mezőben egy fehér elefántot ábrázoló zászlójának lecserélése is.
A ma is használatos, piros–fehér–kék–fehér–piros zászló ennek a kritériumnak is megfelelt, miközben a nyugati államok lobogói mellé téve sem ütött el az összképtől. Az eredeti piros–fehér mellé pedig Ráma állítólag azért választotta a kéket, mert ez a szín a főbb antanthatalmak zászlóiban mind megtalálható.
A legnagyobb ajándék és a legnagyobb teher
Felmerülhet a kérdés, hogy eredetileg miért egy fehér elefántot ábrázolt a zászló. Ezek a ritka állatok évszázadok óta nagy becsben tartott, szentként tisztelt tulajdonai voltak a sziámi királyoknak, az uralkodó hatalmát és vagyonát voltak hivatva szimbolizálni. A valójában inkább rózsaszínes vagy halványbarna színű elefántok ősi törvény szerint a király tulajdonát képezték, akár vadon, akár fogságban bukkantak rájuk, vagy jöttek világra.
Amellett, hogy a királyi udvartartás ékességei voltak, a fehér elefántok a sziámi diplomáciában is fontos szerepet kaptak, egy-egy ilyen állat odaajándékozása egy másik uralkodónak a legnagyobb megbecsülés jelének számított. Fennmaradtak olyan történetek is, amelyek szerint a királyok néha saját alattvalóiknak is adtak ajándékba ilyen állatokat – azonban ezt a gesztust éppenséggel a kegyvesztett főembereknek tartogatták.
A szent, ezért munkára nem fogható, viszont csak a legjobb takarmánnyal etethető állat ugyanis iszonyatos anyagi terhet jelentett a megajándékozottnak, akinek persze eszébe sem juthatott visszautasítani a megtiszteltetést. Egyértelmű bizonyíték nincs a szokás létezésére, mindenesetre a modern közgazdasági nyelvben a „fehér elefánt” kifejezést azokra a – jellemzően állami finanszírozású – nagyberuházásokra használják, amelyeknek a költségei jóval meghaladják társadalmi hasznosságukat, fenntartásuk pedig nagy terhet jelent.
Szerző: David Olusoga, a Manchesteri Egyetem professzora.
Kiemelt kép: Chanat Katanyu / Bangkok Post
