Szarvasbőgéstől hangosak a magyar erdők, üzekednek a gímek, ez a vadászati év csúcsa, a szarvasvadászat ideje. Ilyenkor szoktak sokan a vadászat, mint tevékenység erkölcsi megítélésén vitázni, a közösségi média felületeinek köszönhetően nagyon sokszor indulatból, ostobán és agresszívan.
Tegyük ezeket félre és nézzük a tényeket. Sokkal izgalmasabbak az olyan alapvető információk, amelyek segíthetik a laikus értékítéletét, mint például mi is történik ilyenkor erdeinkben? A trófeavadászat a kapitális példányok kiemelésével lerontja a faj genetikáját? Hogyan fér össze vadászat és természetes szelekció?
Ezekről kérdeztük Dr. Csányi Sándort, a Szent István Egyetem egyetemi tanárát, Vadvilág Megőrzési Intézetének vezetőjét.
Messzire száll a szó
Hazánkban nagyjából szeptemberre esik a gímszarvasok párosodási (üzekedés) időszaka, vadásznyelven a bőgés. Azért nevezzük szarvasbőgésnek, mert egyik legfeltűnőbb eleme a bikák jellegzetes, mély torokhangja, amely átjárja az erdőt. Ez a fajta kommunikáció egyszerre szól a bikáknak és a teheneknek, mindkét fél fontos következtetéseket von le a hang gazdájáról.
A bőgőhelyek a tehenek fő tartózkodási helyein alakulnak ki, itt jelennek meg a hímek, és kezdődik a szerenád: kutatások igazolják, hogy a nőstények figyelnek, és az erős, nagyobb, mélyebb hangú, idősebb egyedeket részesítik előnyben. Fülelnek a vetélytársak is, a másik bika nagyságára és erejére a távolból, már a hangjából is tudnak következtetni. A bőgés, mint hangsor jellegzetességei a bikák minőségét reklámozzák vagy hirdetik mindkét ivar számára.
A többiek eldöntik, hogy közelebbről is megvizsgálják-e az illetőt, akár a harcot is vállalják vele, vagy esélytelenségüket belátva továbbállnak
– magyarázza a professzor.
A szerelembe bele is lehet halni…
A szarvasbikák közötti harcnak megvan a maga koreográfiája. Két bika rendszerint csak akkor jut el a verekedésig, ha azonos erejűnek ítélik egymást. Amikor találkoznak, már a bőgés alapján is felmérik egymást és a gyengébb rendszerint ekkor „meggondolja” magát. Ezt követi egymás megtekintése, és jutnak el a párhuzamos sétáig, ami a harc előjátéka. Ez az erő fitogtatása és az idegek próbája, amikor a két hasonló adottságú állat találkozik, és ijesztő színjáték bontakozik ki.
Először egymás mellett párhuzamosan lépdelve próbálják a másikat elijeszteni, amikor a gyengébb még mindig kitérhet, és nagyobb „arcvesztés” nélkül, néhány hangos ordítás közepette eloldalazhat. Ha mindezek a szelepek kimerültek, összecsapnak az agancsok. Az agancsharc a végső megoldás, és ebben senki nem kockáztathatja, hogy a verekedés során valamilyen esetleg maradandó sérülést szenved. Az adatok alapján az esetek csupán 10-20 százaléka végződik valódi „verekedéssel”, amikor a bikák esetenként véres küzdelemben döntik el, hogy ki a legény a bőgőplaccon.
Ez a fajta verekedés valójában egyfajta birkózás. A két agancskorona egymáshoz illik, összeakasztható, és a bikák megpróbálják a másikat az egyensúlyából kifordítani, amikor az ellenfél nyaka, oldala sebezhetővé válik. Ilyenkor komoly sérüléseket ejthetnek egymáson, eltörhet az agancsuk, megszúrhatják a másikat vagy kiverhetik a másik szemét. Csányi Sándor itt megjegyzi, hogy
Mégis megéri: a terület legerősebb bikái végül elnyerik a tehenek kegyét és párosodhatnak, génjeikett továbbadhatják a következő generációnak. És itt jön a vadász, aki – a kívülálló logikája szerint – a kapitális trófea reményében épp ezeket a példányokat lövi ki, mielőtt párosodhatnának.
Kímélik a reményteli ifjakat
Kétféle trófeavadászat létezik. Az egyik nem állít határokat, vagy ha igen, azokat nem tartják be, és valóban szabályozás nélkül, korlátok nélkül hozzák terítékre a legnagyobb, legszebb agancsú vagy szarvú állatokat. Ez valóban kimerítheti a fajok génkészletét, legyen szó őzről, szarvasról, vadjuhról, de valójában bármilyen vadról. Nem mindegy tehát, milyen a vadászati rendszer.
A közép-európai, így a magyar trófeavadászat is erősen szabályozott, az állomány védelmét szolgálja, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a gyenge, beteg, rossz képességű egyedeket kilövik, míg az ígéretes fiatalokat óvják, engedik megöregedni. A szarvasbika körülbelül 10-12 éves korára jut ereje teljébe, akkor a legnagyobb az agancsa is, ezután képességei hanyatlani kezdenek.
A hazai trófeavadászat ezeket az idős bikákat célozza, és igaz, hogy a kilőtt példány adott évben már nem szaporodhat, de előtte, 8-9 éves korától már hárembika lehetett vagy volt, bőven volt alkalma párosodni
– világít rá Csányi Sándor.
A sikerese bikák nem életük egyetlen évében, hanem több éven keresztül lehetnek a csúcson. Itt pedig választ kaptunk arra is, nagyragadozók hiányában hogyan helyettesítheti a jó szemléletű vadászat a természetes szelekciót: ha a szélsőségeket elkerüljük, a jobbakat megkímélésére és a gyengék kiemelésére épülő módszert nevezhetjük evolúciósan felvilágosult állománykezelésnek.
A genetika nem mindenható
Érdemes arra is kitérni, hogy a genetika nem a mindent eldöntő végzet. Kutatások igazolják, hogy az agancstulajdonságok öröklődése korántsem csak az apa génjeitől függnek, az életkor, a gének és a környezet is fontos. Egy adott életkorban a szarvas agancsának nagysága mintegy 50 százalékban az állat korától, és nagyjából 15-15 százalékban a génjeitől és a környezeti tényezőktől függ, míg a maradék 20 százalékban több egyéb körülmények befolyásolhatják. Mint például az élelem mennyisége és minősége, az állat jóltápláltsága, egészségi állapota és még hosszan lehetne sorolni.
Nem véletlen, hogy a fiatalon az átlagnál erdősebb bikákat vagy a bakokat kímélik és hagyni kell megöregedni. Aztán persze ott van még az anya is, a génkészlet fele tőle származik, és bizony befolyással van az utód trófeaadottságaira – ránézésre persze a tehénen nem láthatjuk, hogy az agancs szempontjából milyen géneket is örökíthet. Egy szó, mint száz, a professzor szerint a hazai, szabályozott trófeavadászat nem fenyegeti a génkészletet.
A szabályozott trófeavadászat nem károsítja a gímszarvas állományt, amit Csányi Sándor valamint magyar és norvég kollégái közös cikkben is részletesen elemeztek. Erre az adott lehetőséget, hogy Magyarországon a XIX. század vége óta rendeztek trófeakiállításokat és ezekből egy 1881 és 2008 közötti adatsort tudtak összeállítani. A kérdést minden szempontból értékelő cikk végkövetkeztetése szerint:
„A trófeavadászat nem szükségszerűen vezet a trófeák visszafordíthatatlan csökkenéséhez, még évszázados időskálán sem. A fenntartható trófeagazdálkodás érdekében megfelelő tér- és időbeni védettséget, a kiváló bikák kulminációig való védelmét és a legkiválóbb egyedek magas trófeaárakkal való védelmét kell biztosítani.”
Kiemelt kép: MTI/Kovács Attila
