A történelem nagy csatáit taglaló történeti munkák közül kevés emlékezik meg arról, hogy egészen a XIX. század második feléig a hadseregek elvonulása után a sorsdöntő összecsapások helyszíne valódi földi pokol volt.
Embertelen és veszélyes
Az elesettek eltemetésével általában nem foglalkoztak, a menthetetlennek ítélt sebesülteket pedig sorsukra hagyták ott, ahol összerogytak. Ez nemcsak humanitárius szempontból volt problémás gyakorlat, számos rettenetes járványt is okoztak a sokszor tízezer számra bomló hősi halottak.
Ilyen apokaliptikus körülményekkel szembesült Henri Dunant svájci kereskedő is az 1859. június 24-én lezajlott solferinói csata helyszínén. A francia, szárd-piemonti és a velük szembenálló osztrák erők összesen közel 40 ezer halottat és sebesültet vesztettek, akiknek a nagy részét egyszerűen hátrahagyták.
Dunant eredetileg a francia uralom alatt álló Algériával kapcsolatos üzleti ügyben akart III. Napóleon francia császárral tárgyalni, de annyira megrendítették tapasztalatai, hogy ápolókat toborozva megpróbált segíteni, akin tudott.
Sikerült megteremtenie az összefogást
Hazatérése után könyvet írt élményeiről, majd ezt elküldette az európai királyi udvarokba, hogy támogatást gyűjtsön tervéhez, amely egy a harcterek áldozatait segítő szervezet létrehozása volt. Dunant végül 1863-ban négy másik genfi vállalkozóval tanácskozva lefektette az alapszabályokat, és elfogadta jelképül a svájci zászló inverz változatát.
Egy évvel később, immár 16 ország küldötteinek részvételével zajlott le az a konferencia, ahol 155 éve, 1864. augusztus 22-én aláírták a sebesülteket és az ápolókat semlegesnek nyilvánító Genfi Egyezményt, és a szervezet felvette a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága nevet.
Napjainkban a Vöröskereszt és társszervezetei mintegy 100 millió önkéntest foglalkoztatnak világszerte, Dunant tevékenységét pedig 1901-ben Nobel-békedíjjal ismerték el.
