Augusztus 20. a magyarság egyik legnagyobb ünnepe, és nevezték bárhogy is az elmúlt évszázadok során, a lényeg máig ugyanaz, 1083-ban ezen a napon avatták szentté I. Istvánt, a magyarok első királyát, a keresztény állam megalkotóját. Ragyogó év volt ez a hazai egyház történetében, hiszen az uralkodó mellett még négy személyt emeltek oltárra: Imre herceget, Gellért vértanú püspököt, illetve a két zoborhegyi remetét, Zoerard-Andrást és Benedeket.
Az aktusnak különleges fényt és erős legitimációt adott, hogy Szent István Hartvik püspök által összeállított legendája szerint:
a római szék intézkedéséből apostoli levéllel elrendelték, hogy mindazoknak testét felemeljék, kik Pannóniában a keresztény hit magvait igehirdetésükkel vagy intézkedésükkel hintve azt Istenhez térítették.
Csakhogy nem egészen így történt, még az sem biztos, hogy mind az öt férfit ugyanazon évben emelték oltárra. Az 1083-as szentté avatásokról Dr. Klaniczay Gábor történészt, a CEU professzorát, és az ELTE BTK Középkori Történeti Tanszékének címzetes egyetemi tanárát kérdeztük.
Valószínűtlen a pápai közreműködés
Erősen kétséges, hogy a szentté avatások a pápa akaratával vagy jóváhagyásával történtek. A Hartvik-féle legenda ugyanis 1097 és 1103 között született István úgynevezett Nagyobb és Kisebb legendájának összeszerkesztéséből, a püspök minden bizonnyal az aktus megerősítése, hivatalosabbá tétele érdekében szőtte bele a pápai áldást.
A XIII. század elejéig a szentté avatás a püspökök joga volt, bár jelentős személyek esetén a X. század végétől egyre gyakrabban kikérték az pápa hozzájárulását is
– mondja a 24.hu-nak Klaniczay Gábor.
Bizonyítékok híján csak valószínűsíthetjük, az ekkor Szent Péter trónján ülő VII. Gergely – főleg István esetében – ebbe nem is egyezett volna bele. Ezekben az években hágott ugyanis tetőfokára az úgynevezett invesztitúraharc, vagyis a Pápaság és a Német-Római Császárság konfliktusa az egyházi főségért.
Ebben a helyzetben világi uralkodó nemigen juthatott olyan helyzetbe, hogy a pápa jóváhagyásával szent lehessen, VII. Gergely egy híres levelében hangsúlyozta is, hogy
Másrészt pedig történészek kimutatták, a IV. Henrik császár Rómát elfoglaló hadai által szorongatott, az Angyalvárba zárkózott egyházfő 1083 táján nem valószínű, hogy érintkezhetett volna a magyar egyház képviselőivel.
Szükség volt magyar szentekre
Az első hazai szentek avatása mögött belpolitikai motivációt találunk. I. László úgy lépett trónra 1077-ben, hogy elűzte, később bebörtönözte unokatestvérét, a törvényes magyar királyként uralkodó Salamont, legitimitása ezért igencsak problematikus volt.
Ennek ellensúlyozására úgy lépett fel, mint István hagyatékának valódi örököse, ezt szolgálta az első magyar király szentté avatása
– emeli ki a történész.
Persze nem a semmiből építkezett, István kultusza már korábban megkezdődhetett sírjánál. Nagyobb legendája – amely a magyarokat kereszténységre térítő, „apostoli” munkálkodását, egyházpártolását és keresztény uralkodói erényeit emeli ki – esetleg még a szentté avatás előtt készülhetett. A magyar egyháznak is érdeke volt ez a szentté avatás, László kultuszalapító egyházpolitikai akciója megalapozta a dinasztia és az egyház szorosabb szövetségét.
A társadalomban ekkorra már gyökeret vert a szentek tisztelete, ápolták például a IV. században Pannóniában született Tours-i Szent Márton vagy Szent György kultuszát, ám az egyház tekintélyének emelése okán szükség volt „saját, magyar” szentekre is. A szentté avatásokhoz ezen túl közvetlen mintát adhatott a Kijevi Rusz első keresztény nagyfejedelme, Szent Vlagyimir két mártír fia, Szent Borisz és Gleb ereklyéinek 1072-ben történt ünnepélyes felemelése, aminek szemtanúja lehetett az akkor Kijevben szövetségeseket kereső László herceg.
László, mint István örököse
Amilyen fontos volt István szentté avatása, annyira rendhagyó is: világi uralkodók mindaddig csak abban az esetben részesültek e hatalmas dicsőségben, ha mártírhalált haltak. Az országot a keresztény hitre áttérítő uralkodó ellen viszont az egyházi vezetőknek sem lehetett kifogásuk. István fia, Imre herceg kiválasztása is érdekes, megerősíti, hogy László egy dinasztikus szentkultuszt kívánt létrehozni.
A magyar egyház első vértanú püspöke, az 1046-os pogánylázadásokban meggyilkolt Gellért püspök szentsége vitán felül állt. Zoerard (Szórád)-András és Benedek, a két aszkéta szerzetes életében a lemondó keresztény életeszményt testesítette meg. Az ő legendájuk már 1070 körül elkészülhetett, tudjuk, hogy László bátyja, az 1077-ben elhunyt I. Géza Zoerard ereklyéjét is nagy becsben őrizte. Kijelenthetjük tehát, a remetéket már 1083 előtt is szentként tisztelték.
A remeték lehettek az elsők
Az első magyar szentté avatások tehát felülről jövő kezdeményezésre jöttek létre, ám ez támaszkodott a már elterjedt kultuszokra, a „nép hangjára”. Ez egyedül Imre esetén kétséges, de nem zárhatjuk ki, hogy emléke elevenen élt még ekkor is.
A sorrendre is csak következtetni tudunk, ha tényleg mind az öt aktus 1083-ban történt, a szentek naptári ünnepe lehet mérvadó: Zoerard-András és Benedek július 17., István augusztus 20., Gellért szeptember 24., Imre november 5.
Kiemelt kép: Krizsán Csaba / MTI
