Ha valaki az apróságok felé is nyitott szemmel járja a hazai erdőket, esetleg nem csap le hisztérikusan mindent, ami kicsi és mozog a lakásban, egészen elképesztő lényekkel találkozhat. Ők az álskorpiók (Pseudoscorpiones), laikus megfogalmazásban kicsit skorpiók, kicsit pókok, és rendkívül érdekesek: násztáncot járnak, rovarok hátán utazzák be a világot, hálót szőnek, és akár van mérgük akár nincs, mindannyian a parányvilág rettegett ragadozói.
Rögtön az elején szögezzük le, az emberre semmiféle veszélyt nem jelentenek, kárt nem okoznak, sőt. Magyarországon is szép számmal élnek, akár a lakásban is találkozhatunk velük, csak észre kell venni őket. Majd csodálni – ehhez természetesen jól jön egy nagyító vagy egy sztereomikroszkóp –, más dolgunk nincs.
Az álskorpiókról Dr. Novák Jánossal beszélgettünk, a szakember az ELTE Biológia Doktori Iskolájában szerzett PhD fokozatot, jelenlegi kutatómunkáját a Magyar Természettudományi Múzeum önkéntes tagjaként végzi.
Méregkészülék az ollók végén
A rendszertanban az álskorpiók a pókszabásúak osztályán belül alkotnak önálló rendet, akárcsak a „valódi” skorpiók ugyanitt egy másikat. Jelenlegi ismereteink szerint világszerte mintegy 3500 fajuk él, hazánkból eddig 55 álskorpió faj jelenléte bizonyított, de a valós fajszám 60-70 közöttire tehető. Ennek oka abban rejlik, hogy eddig kevesen foglalkoztak nálunk ezekkel az állatokkal, és hazánk egyes területeit még nem sikerült megvizsgálni. Így várhatnak még ránk meglepetések.
De ne vesszünk el a részletekben, nézzük, miért átverősek ezek a miniragadozók: testméretükhöz képest nagy, erőteljes tapogatólábaik hatalmas ollóban végződnek pont úgy, ahogy a skorpiókat ismerjük, utótestük viszont nem keskenyedik el farokszerűen és méregtövisben végződve. A kívülálló megfogalmazásában tehát szemből kiköpött skorpiók, hátulról viszont a legkevésbé sem, íme:
Az álskorpiók mindegyik faja ragadozó, egyesek ollói végén méregkészülék is található, aminek a táplálékszerzésben van fontos szerepe. Mások puszta fizikai erejükkel fogják le a prédát
– mondja a 24.hu-nak a Kárpát-medencei álskorpiókat kutató szakember.
Integetnek és táncolnak
A milliméteres mérettartományról beszélünk, mind a méreg, mind a fizikai erő is itt értendő, az álskorpiók tápláléka leginkább atkák és ugróvillások, magyarán a náluk kisebb ízeltlábúak közül kerülnek ki. Emberre nemcsak nem veszélyesek, jobbára észre sem vesszük őket…
Pedig lenne mit nézni. Ezen apróságok számos faja szó szerint násztáncot jár: a hím és a nőstény ollóit emelgetve, össze-összeakasztva egymással szemben vagy egymást kerülgetve lépeget. A beteljesült szerelem után a petéket egyesek a hasukon cipelve védik, mások pókselyemhez hasonló anyagból készítenek nekik fészket. Novák János kiemeli:
Sok álskorpió-faj csáprágóján található szövőszemölcs vagy galea, amelyből a pókselyemhez hasonló anyagot tudnak előállítani. Ez nemcsak az utódvédelemben fontos, de a felnőtt egyedek ilyen gubókban vészelik át a telet, szükség esetén pedig a száraz időszakokat.
Nem tudja megenni, hát meglovagolja
Egy másik „különleges” tulajdonságuk az utazás, megint csak kívülállóként mondjuk: rovartaxit használnak. Repülő rovarokba kapaszkodva nagyon rövid idő alatt több száz méterre, akár kilométerekre képesek eljutni, akár új élőhelyeket meghódítani, ami evolúciós szempontból a néhány milliméteres, röpképtelen állat számára óriási fegyvertény.
Ma még nem tudjuk, mi veszi rá őket, hogy ezt tegyék, de nyilván nem tudatosan akarnak „A-ból B-be eljutni”. A tudomány forézisnek nevezi ezt a viselkedést, az álskorpióknál feltehetően a zsákmányszerző viselkedésből, fokozatosan alakult ki az evolúció során.
Egyelőre rejtély, hogy pontosan milyen mechanizmus határozza meg náluk ezt a viselkedést. Az viszont biztos, hogy ennek eredményeképpen újabb és újabb területekre képesek eljutni, ösztönös viselkedésük így nyerő stratégiának bizonyult.
Védik a könyvet, pusztítják a poratkát
Ha pedig rovarok „hátán” utaznak, bárhova eljuthatnak és el is jutnak. Élőhelyük alapvetően az avar, fakérgek alatt vadásznak, emlősök vackaiban, madárfészkekben lesik a prédát, kifordított nagyobb kövek alatt találkozhatunk velük. Azt persze senki nem láthatja előre, hogy lakásba berepülő nagyobb darab bogarak vagy legyek milyen potyautast pottyantanak le akár annak szándéka ellenére is.
Ne ijedjünk meg tőlük, senkinek nem ártanak, de még hasznosak is lehetnek: itt utalunk vissza cikkünk elejére, miszerint „kárt nem okoznak, sőt”. Legismertebb fajuk a könyvskorpió (Chelifer cancroides), házi poratkákat, a papírt károsító könyvtetveket fogyaszt.
Jelenlétük mondhatni áldásos a házban, ahol porallergiás ember él vagy ahol a régi papírlapokat maradandó értéknek tekintik. A könyvskorpió már csak méretéből adódóan is ritkán jut be a polcon összecsukott könyv lapjai közé, de ha a polcon találkozunk vele akkor is tudjuk: velünk van.
Bár hivatalosan egyik fajuk sem veszélyeztetett, de a természetes élőhelyek zsugorodása nyilván nekik is sok kárt okozott. Ha szembetalálkozunk velük, így inkább ne bántsuk őket, hiszen, bőven elég, ha a náluk nagyobb, ragadozó ízeltlábúak étlapján szerepelnek ezek a mini terminátorok.
Kiemelt kép: Újvári Zsolt
