A hős vagy áldozat kérdése ritkán jelenik meg olyan kisarkítva a magyar történelemben, mint 1945. február 11. kapcsán, amikor Budapest megmaradt magyar és német védői kitörtek a Budai Várból, megpróbáltak átjutni a főváros köré font ostromgyűrűn. Irtózatos vérfürdő kezdődött, kevesen élték túl. Áldozatok voltak éppúgy, ahogy a velük szemben álló Vörös Hadsereg katonái, egyben pedig hősök, hiszen hazájuk védelmében vállalták a halált. Mondjuk inkább úgy, ez a gyász napja.
Nem térünk ki arra, hazánk miért és hogyan sodródott a II. világháború kellős közepébe. A lényeg, hogy Horthy Miklós és az általa kinevezett kormányok – tanulva az első világégés tapasztalataiból – igyekeztek a lehető legkevesebb emberi és anyagi erőforrást feláldozni a „német célok” érdekében.
Ez a politika vett gyökeres fordulatot 1944 őszén az elvetélt kiugrási kísérlet és a nyilas kormány hatalomátvétele után. Ettől kezdve gyakorlatilag a teljes magyar termelés és „emberanyag” a Harmadik Birodalmat szolgálta. Szó sem lehetett fegyverletételről a gőzhengerként előrenyomuló szovjet Vörös Hadsereg előtt.
Csak az utolsó pillanatban
Adolf Hitler megtiltotta a város feladását, közölte Szálasival is: Budapest erőd, amit háztól házig kell védeni. A gyűrű ’44 decemberének végén zárult be, kezdetét vette a II. világháború harmadik leghosszabb városostroma, a Budapestért folytatott 50 napos vérontás. A felmentési kísérletek kudarcot vallottak, a kitörést a Führer nem engedélyezte.
A védősereg német főparancsnoka, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS obergruppenführer a szakadék szélén, az utolsó pillanatban határozta el magát a cselekvésre, 1945 február 11-én már csak a Várhegy és környéke maradt magyar-német kézen: a Dunától a Vérmezőig, a Margit körúttól a Hegyalja útig terjedő terület.
Az áttörést este nyolc órára tervezték, a Széll Kálmán térnél, illetve több kisebb harccsoporttal a Margit körút teljes hosszában három hullámban. A parancsot hatkor hirdették ki, sokan azt sem tudták, mi vár rájuk. Sőt. A magyarok között az terjedt, hogy csak szovjet hadtápegységekkel és az első lövésre megfutó román katonákkal kell szembe nézniük. Elöl tigrisek mennek, utána a gépesített SS-egységek, a nyilasok, a Wehrmacht, majd a honvédek. Hamar eljutnak a Dunántúlra, ahol pihennek egy nagyot, és megkapják a csodafegyvert…
Fotó: Bundesarchiv / Wikipedia
A tömeg a vesztébe rohant
Valamiért Pfeffer-Wildenbruch és Dörner SS-Oberführer mégsem látta ilyen gyerekjátéknak az egészet, míg katonáikat az ellenséges tűzbe küldték, ők 500 SS-rendőrrel a föld alatt, az Ördögárok csatornáján keresztül igyekeztek kikerülni a szovjet vonalak áttörésének legkritikusabb részét.
Nyolckor megindult a kitörés első hulláma, és az egész hadmozdulat nagyon gyorsan teljes anarchiába fordult. A kitörő csoportokat erőteljes szovjet össztűz fogadta a nehéztüzérségtől kezdve a gránátokon át a géppuskákig, a Széll Kálmán tér szinte nappali fényben úszott a fényjelző lövedékektől és robbanásoktól. Az első hullámoknak még megállni sem volt lehetőségük, az utánuk érkezők idő előtt megindultak, és átnyomták őket a szovjet zárótűzön.
A helyzet érzékeltetésére Ungváry Krisztián történész két német katona visszaemlékezését is idézi a Rubicon Történelmi folyóirat egy korábbi számában:
Ott van tehát a front, a Széna tér! Ezen a szoroson mindenkinek át kell jutnia. Az emberek mellettünk jobbra és balra már mind megvesztek. Könyökükkel küzdik magukat előre, löknek és rúgnak, akár az állatok.
[…]
Átrohanunk a nyílt téren. Csattanások és robbanások előttünk, mellettünk, mögöttünk. Géppuskák kelepelnek, géppisztolyok kattognak, lövések dörrennek, kézigránátok robbannak – tűz mindenütt. Gondolkodásra nincs idő. Előttem égő páncélos. Elöl orosz lövegnek kell lennie, amely mindig belelő a tömegbe. Telitalálat telitalálatot követ. Akit eltalálnak, fekve marad. Akár a lemmingek, vakon előrehajtva hullanak a tengerbe – ahogy itt is előrelökdösődik a tömeg, mely nemrég még fegyelmezett volt, s most a vesztébe rohan.
„Hiába menekülsz…”
Egyszerűen hátborzongató belegondolni is, de sokan úgy emlékeztek vissza, a borzalom óráiban hangszórókból játszották Karády Katalin Hiába menekülsz, hiába futsz című slágerét.
Február 11-én a védősereg létszáma csaknem 44 ezer fő volt. Február 15-éig 22 350-en estek hadifogságba, körülbelül 700 fő jutott el a német vonalakig, és körülbelül ennyinek sikerült megbújnia a városban. A többiek, 19 250 ember vagy az első órák mészárszékén, vagy az azt követő hajtóvadászatban halt hősi halált.
Kiemelt kép: Military Museum of Southern New England / Fortepan
